Lélek a toll hegyén

A toll hegyén táncol a lélek,

Minden szó egy új csillagot gyújt,

Az írás nem csupán kifejezés,

Hanem szeretet—egy üzenet.

Papíron ébrednek az álmok,

Majd lágyan megszületnek,

Szavak fényesen át szövik a csendet,

S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.

A szív, ha ír, akkor beszél,

Minden betű egy szellő, mi körülölel,

Írásban szól a szeretet,

A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.

Lágy fényben pihen a papír,

Kezemben az álom, mi formát ölt,

Mert az írás nem csupán üres szó,

Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.

A szeretet és az írás egy ölelést hoz,

Miközben a világ csendes csodáját írjuk,

A szavak, mik a szívből jönnek,

Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

A Végtelen béke

(A kép saját festményem.)

Két lélek lebeg csendben, hangtalan,

Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.

Időnek s térnek már nem rabjai,

Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.

Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,

Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,

Minden mozdulatukban szeretet dereng,

Szárnyaikkal átölelik a végtelent.

Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,

Két lélek újra egyesül, összeforrva.

Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,

Örök találkozás a fénylő hajnalban.

Csillagok őrzik titkos mosolyukat,

Az angyalok sugara áldást ad.

S amikor a világ újra zajra ébred,

Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.

Köszönöm, hogy vagy

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Csendben születik, mint könny a pillán,

sziklák ölében fut, csendesen suhan.

Tiszta tenyérben csillanó varázslat,

minden cseppjében a lét dallama ring.

Hordoz felhőt, tengert, harmatot,

gyökér szomját, szív ritmusát.

Szó nélküli dallam, mégis válaszol,

egy esőcseppben szinte táncol.

Tükör és titok – benne az élet mosolya,

gyermeknevetés, hullámok kacaja.

Szomjat olt, lágyan pihen,

s ha elfoly – vele apad minden.

Ma meghajolok: köszönöm, hogy vagy,

hogy életet hordasz folyón, partokon át.

Nélküled némák lennék, mint a part,

hol többé nem fodrozna szél, se világ.

Átváltozás

(Saját festményem)

Szikla peremén, mély erdő ölén,

nyirkos csend a puha köpenyén.

Szárnya fénylik, mint titkos igék,

bábként álmodik, s csak remél még.

Moha tapad rá, gyökér öleli,

szívében a fény feldereng.

Várja a szellőt, súgjon valamit,

hogy merjen repülni, útnak indulni.

Benne ég a nap, még fél táncolni,

szárnya alatt reszket álom-háló.

Egy percre még tartja a régi bilincs,

gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.

S aztán, mint hajnal könnyű csókja,

kibomlik benne a csoda —

egy pillangó, ki csendben született,

szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.

Kimondatlan szavak

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.

Önmagad oltalma

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Olyan vagy, mint hajnal előtt a csend,

mikor még minden mozdulatlan,

de a levegőben már ott remeg a fény –

a születő világ oltalma.

Nem harsány, nem kérkedő,

csak finoman tart, mint ahogy a fák gyökere

tartja a földet, hogy ne omoljon le –

te így őrzöl másokat és önmagadat.

Szavaidban puha fák laknak,

minden mondatod lombot hajt,

árnyékot ad a fáradt lelkeknek,

s benned a csend nem üres,

hanem megtartó kar.

Tudod, mikor kell hallgatni,

mikor engedni, hogy csak légy –

mert benned a szeretet nem kérdez,

csak van, mint a csillagos éj.

Te önmagad oltalma vagy,

és aki megpihen nálad, érzi:

nem kell félni,

mert a szíved olyan otthon,

ahol soha nem kell másnak lenned, csak önmagadnak.

Valahol

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Talán végre elérkezett az álom,

a vágy, mi csendben lappangott szívemben.

Valahol egy csoda születik halkan,

s a szívem arra vár, hogy valaki szeressen.

A legnagyobb vágy, mi bennem él,

hogy nem vagyok többé egyedül,

és valaki lát, érzékeny a létemre,

s azt mondja, szeret, hogy ő itt van nekem.

A csendben, mikor minden elcsitul,

érzem, hogy nem is vagyok egyedül,

hisz egy pillanatra végre megérzem,

hogy valahol él az igaz szerelem.

Érzem, létezik valahol, valahol ő,

aki látja mindazt, mi láthatatlan.

Annak látható, kinek szíve tiszta,

s ő valóban látja azt, aki vagyok: törékeny és tiszta.