A szeretet választása

(A képet mesterséges inetlligencia készítette.)

Sokan azt mondják, a jövő titok. Egy ismeretlen út, amelybe félelemmel vagy reménnyel lépünk be. De mi van akkor, ha a jövő nem más, mint a jelenben hozott döntéseink lenyomata? Ha minden kimondott szó, minden érintés és minden gondolat formálja azt, ami majd érkezik?

Én hiszek benne, hogy a jövő szeretetből épül. Hogy minden lépés, amelyet tudatossággal teszünk, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. Egy világhoz, ahol az emberek megértik: a szeretet nem csupán érzés, hanem választás. Azt választom, hogy nyitott szívvel létezem, hogy ne a félelem vezéreljen, hanem a bizalom és az elfogadás.

Az élet nem küzdelem kell, hogy legyen, hanem áramlás. Könnyedség. Mintha egy szélfútta mezőn sétálnánk mezítláb, érezve a Föld lüktetését, a Nap melegét, a világ ölelését. Nem kell súlyos terheket cipelni magammal a múltból. Nem kell görcsösen kapaszkodnom abba, ami volt, vagy aggódnom azon, ami lesz. Csak itt és most kell lennem – igazán.

Mert ha a jelen tiszta, a jövő is az lesz. Ha most a szeretetet választom, akkor a világ is ezt tükrözi majd vissza. És ha elég ember hisz ebben, ha elég szív ébred rá arra, hogy a valódi erő nem a harcban, hanem a szeretetben rejlik, akkor talán egy napon már nem lesz kérdés, milyen jövő vár ránk.

Ugri és Siki – A nagy farokkatasztrófa

A nap vidáman sütött a kis erdei tisztásra, ahol a fűszálak között apró bogarak hadakoztak egy fél meggymag fölött. A közeli tócsában békák ugrándoztak, és egy apró, élénkzöld kis fickó – Ugri – éppen felfedezőútra indult.

– Ma valami izgalmasat fogok látni, érzem a zsigereimben! – kiáltotta Ugri vidáman, és egy hatalmas ugrással elhagyta a tócsát.

Néhány ugrással odébb azonban váratlanul megtorpant. Egy nagy kő tetején egy furcsa lény kuporgott, zöldesen csillogó pikkelyekkel és… valami nagyon nem stimmelt vele.

– Te meg mi vagy? És hol a farkad?! – kérdezte Ugri meglepetten.

A gyík, akit Siki névre kereszteltek, egy mély, világfájdalmas sóhajt eresztett meg.

– Katasztrófa történt – mondta sötéten. – Egy madár rám támadt, én meg megijedtem, és PÁFF, letört a farkam!

Ugri ámulva bámulta.

– Letört?! Mint amikor a bot kettéreped?

– Pontosan! – bólintott Siki. – Ott hagytam neki hadonászni a földön, és amíg a madár azon csodálkozott, hogy mi történik, én eliszkoltam.

Ugri összeráncolta a homlokát.

– Várjunk csak… szóval te konkrétan… ledobtad a farkadat, mint egy régi kabátot?!

Siki sóhajtott.

– Hát, igen… így működik.

Ugri lassan elvigyorodott.

– Ez zseniális! Te vagy a világ legmenőbb varázslója! Egy trükkös gyík! Egy farokelhagyó művész!

Siki először meglepődött, majd elnevette magát. – Hát, így is lehet nézni.

Ugri lelkesen folytatta.

– Képzeld el, ha én is le tudnám dobni a lábam, amikor egy gólya üldöz! Csak otthagynám neki, és elugrálnék!

Siki nevetett.

– De akkor hogyan ugrálnál tovább?

Ugri elgondolkodott.

– Hm, igaz… talán nem is olyan jó ötlet. De neked szuper képességed van!

Siki mosolygott.

– Köszönöm, Ugri. Most már nem is érzem olyan rosszul magam a farokvesztés miatt.

A két új barát együtt nevetett, és Ugri így szólt:

– Tudod mit? Legközelebb, ha letörik a farkad, csinálunk belőle ugrálóbotot!

És ezen olyan jót kacagtak, hogy még a falevelek is belerezdültek.

Szeress engem

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Mert szívemben ott rejtőzik a fájdalom,

Kezeid, melyek gyengéden simítanak,

Eloszlatják minden könnyem, fájdalmam.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Ölelj, hogy érezzem a biztonságot,

Mert nálad otthonra lel a lelkem,

Szíved ritmusára elcsendesedik bánatom.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

A fájdalom elhalványul, ha karjaid között vagyok,

Minden szó, amit suttogsz, enyhíti bánatom,

És a világ akkor válik boldoggá, ha magadhoz ölelsz,

Szíved szívemmel egyszerre dobban.

Álom kapuja

Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,

Lágyan öleli körül testedet a sötétség,

A szemek lassan lecsukódnak,

Minden gond, mint füst, eloszlik.

Az álom kapuja most megnyílik,

Benned rejtett csodák kelnek életre,

A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,

A világ odakint már nem számít.

Szép tündérek halkan énekelnek,

Szent harmónia ringat téged,

A csillagok fénye, mint lágy tánc,

Édes álom, mindent elringat.

Most már nem kell semmit kérned,

Minden vágyad a csöndben oldódik,

Az álom szárnyán lebegve élsz,

Halkan, csendben útra kélsz.

Aludj szépen, a békét keresd,

A csillagok őrzik álmaidat,

Míg a reggel finoman felébred,

Te ott leszel, ahol a csend ölel.

Tavaszi szellő

Két galamb ül egy ág hegyén,

szellő ringatja könnyedén.

Virágzó fák közt fény ragyog,

pillangók tánca tavaszt hoz.

A tavasz lágyan rám nevet,

suttogja: élni érdemes.

Szívekben ébred új remény,

s a dallam száll a fák ölén.

Lágy illat száll a fák alatt,

rügyekben titkos szó fakad.

Két galamb röppen, száll tova,

szerelmük él, s viszi a szél.

Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..

Az elhagyott fog

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

– Apa! Baj van! Nagy baj! – rontott be a nappaliba Anettka, kezét a szája elé kapva.

Az apja, aki épp egy keresztrejtvénybe mélyedt, ijedten kapta fel a fejét.

– Mi történt? Megint bebújtál a szekrénybe, és beragadtál?

– Nem! Ennél is rosszabb! Elhagytam a fogam!

– Hogyhogy elhagytad? – vonta fel a szemöldökét az apja.

– Olyan, mintha a buszon felejtetted volna.

– Hát majdnem! – hadonászott kétségbeesetten Anettka.

– Az előbb még itt volt! Mozgott, mocorgott, aztán éreztem, hogy kiesik, és puff, eltűnt!

– Oké, szóval kiesett, és te nem tudod, hova lett?

– Pontosan! – bólintott Anettka.

– És ha a fogtündér most azt hiszi, hogy nincs is fogam?! Nem hoz pénzt!

– Kicsim, a fogtündér nem egy ügyvéd, aki hivatalos iratokat kér. Biztos elhiszi neked, hogy kiesett.

– Nem kockáztathatunk! Keressük meg, apa! Kérlek!

Anettka már négykézláb csúszott-mászott a szőnyegen, amikor az apja felsóhajtott, és csatlakozott a kereséshez.

– Hol voltál, amikor kiesett? – kérdezte a kislányát.

– Hát… itt… meg ott… meg a kanapén… meg a konyhában… meg talán a fürdőben…

– Szóval a lakás 80%-át bejártad a háznak. – állapította meg az apja.

– Egyszerű feladat lesz megtalálni.

Tíz perccel később az apja egy cipőből kihúzva vizsgálta a cipőfűzőt, Anettka pedig egy növény földjét túrta fel, amikor egy furcsa roppanás hallatszott.

– Jaj, ne… – az apja lassan levette a papucsát, és a talpához nyúlt. – Megvan…! – szólt hangosan.

– Megtaláltad? – csillant fel Anettka szeme.

– Nos… igen… de most már nem egy darabban van, hanem kettő lett belőle.

Anettka döbbenten meredt rá.

– Apa! Ezt hogy magyarázzuk meg a fogtündérnek?!

Az apja elgondolkodott, majd megvonta a vállát.

– Talán írhatunk egy levelet, hogy a fog véletlenül két darabra tört.

Anettka beletörődve felsóhajtott, majd hirtelen elmosolyodott.

– Tudod mit? Ha a fogtündér nem ad érte pénzt, te pótolod ki! Rendben?

Az apja elnevette magát, majd végül megadóan bólintott.

– Hát jó… de legközelebb, ha kiesik egy fogad, próbálj meg nem elhagyni egy fél lakásnyi területen, rendben?

Anettka vigyorogva bólintott.

– Megpróbálom… de semmit nem ígérek!