Félember

(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,

a földi lét halk elengedése.

Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,

mint árnyék, ami végül elhalványul.

Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,

szellő, mely nyomot sem hagy maga után,

egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,

esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,

hópehely, aki boldogan olvad –

bármi, csak nem ember.

Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?

Üres marad minden nap,

mintha szívem helyén csupán

egy kő volna.

A szeretet ott van mindenben, tudom,

egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.

És adok, mert van miből,

de néha kell, hogy kapjak is:

egy mosolyt,

egy ölelést,

egy érintést, ami megerősít.

Mégis, ha ez hiányzik,

mi értelme az útnak?

Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,

a szellő szárnyán lenni valami más.

Bármi lennék, csak nem ember,

hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Hiszem, megtalál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ölelésre vágyom,

hogy szeressenek, igazán szeressenek,

hogy szerelmes kezek érintsenek,

lágyan, mint a hajnal első lehelete.

Reggel ne csak a napfény simogassa arcomat,

hanem ajkának meleg érintése ébresszen finoman,

hogy érezzem, fontos vagyok,

és hozzá bármikor odabújhatok.

Ő legyen az én hercegem,

ki nem csak szerelmet ad,

de biztonságot is,

egy csendes, szilárd otthont,

ahol a szavak ölelnek,

és az érintések beszélnek helyettük.

Ő, aki órákig nézne,

mintha minden mozdulatom titkot rejtene,

mintha a csend is fontos volna,

mert benne vagyok én.

Ő, aki nem ígérne mindent,

csak azt, ami valódi,

egy pillantást, egy érintést,

ami az ürességet betölti.

Mellettem állna,

ha szél fújna át a világon,

és én nem rettegnék,

mert ott lenne –

egy biztos kéz, egy halk szó,

egy érintés, ami mindent elmond.

Lennék mellette könnyű,

szabad és ragyogó,

mint a hajnal, mikor a fény

még tiszta és érintetlen,

mikor a világ csak kettőnkről szól.

Ez az, amit az érintések rejtenek:

szavak nélküli ígéret,

egy végeláthatatlan pillanat,

ami örökre tart,

s hiszem, megtalál majd.

Helmina, a csillag

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Helmina, a gyönyörű smaragdzöld szemű csillag, minden éjszaka boldogan ragyogott az égbolton társai között. Az örök égi táncban élt, ahol a csillagok milliói együtt szőtték az univerzum fényét. Számára a létezés mindig is természetesen szép volt: ragyogni, adni és szeretetben létezni.

Egy éjjel azonban különös dolog történt. Ahogy az égen pihent, figyelme egy férfira irányult, aki magányosan ült egy parkban lévő padon. Ádám, egy hullámos hajú, barna szemű, harmincas éveiben járó férfi volt, aki szomorúan meredt maga elé. Az arckifejezésén látszott, hogy a fájdalom mélyen megsebezte. Mintha az egész világ súlya a vállát nyomta volna.

Helmina nem tudta levenni róla a szemét. Minden este megkereste őt az ég végtelenjéből, és figyelte, ahogy a férfi csendesen üldögél. Valami furcsa érzés kezdett növekedni benne, egy érzelem, amit addig nem ismert. Már nem volt elég csupán távolról szemlélnie. Helmina beleszeretett a földi férfiba.

Egy nap Helmina úgy döntött, hogy Istenhez fordul.

– Kérlek, Uram – kezdte, miközben szemeiben a vágy zöld fénye szikrázott – engedd meg, hogy ember legyek! Szeretni akarok. Érezni, ölelni, és Ádám mellett lenni.

Isten arcán szelíd mosoly futott végig, de hangja komoly maradt.

– Tudod te, mit kérsz, drága csillagom? Az emberi lét nehéz. Tele van fájdalommal, veszteséggel, gyötrődéssel. A szeretet földi formája gyönyörű, de törékeny, és az örömöt gyakran könnyek kísérik. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Helmina szemeiben eltökéltség tükröződött.

– Tudom, hogy nehéz lesz, de vállalom. Engedd meg, hogy mellette legyek! – könyörgött.

Isten szelíden bólintott.

– Rendben, Helmina. Emberré válsz, de egy dolgot tudnod kell. Ha valaha úgy érzed, hogy az emberi lét túl nehéz számodra, egyszer visszatérhetsz hozzám, és újra csillag lehetsz. De akkor már soha többé nem térhetsz vissza a Földre. Most menj, és szeress.

Helmina a Földre érkezett. Egy gyönyörű, harmincas éveiben járó nő testét kapta, hosszú, aranyszínű hajjal és smaragdzöld szemekkel, amelyek mélyebb fényt árasztottak, mint bárki másé. Egyik este, amikor Ádám ismét a padon ült, Helmina odasétált, és leült mellé.

Amikor a férfi felnézett, tekintetük találkozott. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Ádámot azonnal elbűvölte a nő smaragdzöld szemeinek mélysége – olyan volt, mintha egy másik világba nyitott volna kaput, egy helyre, ahol csak fény, béke és szeretet létezett.

A férfi nem tudta levenni róla a szemét, és szinte elfelejtette a bánatot, amely napok óta szorította a szívét. Helmina mosolygott, és az a mosoly valami olyat hozott magával, amit Ádám már rég elveszettnek hitt: a reményt.

– Szia – szólalt meg Helmina lágyan, mintha a szavai is a csillagok fényéből születtek volna. – Nem bánod, ha leülök ide?

Ádám megköszörülte a torkát, de nehezen találta a szavakat.

– Nem, dehogy – válaszolta végül, de még mindig csak Helmina szemét nézte, mintha azok bűvöletében elveszett volna. – Nyugodtan ülj le.

Aznap este beszélgetni kezdtek, és ahogy múltak a napok és hetek, újra és újra találkoztak ugyanazon a padon. Helmina sosem árulta el, honnan jött valójában, de mindent megtett, hogy Ádámot megismerje, és megvigasztalja. A férfi elmesélte élete történetét, veszteségeit, fájdalmát, és azt, hogy úgy érzi, soha nem talál már boldogságot.

Helmina türelmesen hallgatta őt, és a jelenlétével lassan, de biztosan gyógyította a férfi lelkét. Ádám nem tudta megmagyarázni, de a nő mellett mintha minden könnyebb lett volna. Egy este, ahogy a csillagok alatt ültek, Ádám a nő kezéért nyúlt.

– Helmina, te vagy az, aki visszahozott az életbe. Titokzatos vagy. Nem akarom tudni a múltad, ha nem akarsz róla beszélni, nem baj. Csak az számít, hogy itt vagy. És beléd szerettem.

Helmina szíve megtelt boldogsággal, és tudta, hogy a döntése helyes volt. Szerelmük évek alatt egyre mélyebb lett, és amikor gyermekeik megszülettek, mindegyikük örökölte anyjuk ragyogó zöld szemét. Helmina soha nem hívta Istent, hogy vissza akar térni, mert tudta, hogy a földi élet minden fájdalmával együtt is megérte embernek lenni – Ádámért, a gyermekeikért, és a szeretetért, amit megtapasztalt.

Ahogy Isten az égből figyelte őket, mosolygott, mert látta, hogy a szeretet ereje még az égi törvényeket is legyőzheti. Helmina szemeiben pedig a csillagok fénye továbbra is ott ragyogott – emlékeztetve mindenkit, hogy a szerelem valódi csodákra képes.

A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája

születik a semmiből,

hol nincsen súly, csak könnyedség,

nincsen idő, csak a tiszta lét,

az egység és a fény.

Minden egy, minden szabad,

mint a szél, mely csak lengedez,

csak táncol.

A tudatosság fényes hajnal,

egy rezdülés, amely mindent ölel,

és benne minden él.

A semmi – az a szent hely,

ahol minden megszületik,

ahol a szabadság létezik.

Ott vagyunk mind,

ott vagy mindig,

a létezés könnyű titkában.

Eggyé válok a semmivel,

a határtalanság ölelésében.

Minden vagyok, és mégis semmi,

szétszórt fény.

Szabad vagyok, mint a szél,

mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

A meglepetés (18+)

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy este Márk romantikus vacsorát szervezett feleségének, Lillának. Gyertyafényben, a bor mellett Lilla boldogan ült.

– Van egy meglepetésem – mondta Márk, és egy borítékot nyújtott át.

Lilla kíváncsian kinyitotta, de ahogy meglátta, hogy válási papírok vannak benne, az arca elkomorult.

– Hogy…?

Márk elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:

– Nyugi, ne haragudj. Van valakim. Jobb lesz így mindkettőnknek.

– Ki az?

Lilla döbbenten nézte, ahogy Dávid belép a szobába. Márk felállt, és megcsókolta.

 

Méltóságban

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Bennem él a csend, mely nem törik meg,

Mint szilárd szikla, mi nem omlik meg.

Én vagyok az, aki nem hajol meg,

Mert méltóságom sosem hagy el.

Nem számít, mit mondanak mások,

Lelkem szabad, s nem kötnek rácsok.

Egy lélek, mi tiszta, s szárnyalni akar;

A világ csak árnyék, mi néha takar.

Nem keresek dicsőséget, fényt,

Nem hajolok, még ha a sors kemény.

Erőm, bátorságom bennem van elrejtve,

Mint láng, mi lobog, hisz életre van keltve.

Nem a külső számít, hanem a fény,

Mely szívemből árad, tisztán, őszintén.

Ez a fény nem halványul soha,

Mely csillog a végtelen éj honán.

Az idő múlik, de bennem él,

A csend, mi elmondja, mit szívem remél.

Méltóságom nem csupán szavak,

Hanem az, mi emel, méltón szeretettel.