A sziklák peremén ültek. A világ két végén.
Ő – öltönyben, komoran, a pokol tüzei mögött, csontvázak és elszenesedett virágok között.
Ő – fehér ruhában, angyalok oltalmában, virágok és fény ölelésében.
Kettejüket egyetlen végtelen tenger választotta el.
– Azt hittem, nem jössz el – szólalt meg Helmina halkan, tekintete a naplementébe veszett.
– Tudtam, hogy vársz rám – felelte Azarel, hangjában ott bujkált valami lágy, valami tilos.
A tenger alattuk hömpölygött, mintha két világ határa lenne. Az angyalok csendben figyeltek, a démonok már morajlottak. A kísértés édesen és veszélyesen lüktetett a levegőben.
– Itt nem lehetünk együtt – suttogta Helmina.
– Ott sem – mutatott maga mögé Azarel –, ahol én élek.
– Akkor miért vagy mégis itt?
Azarel közelebb hajolt a szakadék pereméhez.
– Mert minden nap rólad álmodom. És az álom édesebb, mint bármelyik bűn. És bűnösebb, mint bármelyik vágy.
Helmina szíve megdobbant. A ruháján megcsillant a nap utolsó sugara.
– Ha átléped ezt a határt… nem lesz visszaút – mondta, de hangjában nem volt több tiltás, csak félelem.
– Ha nem lépem át, belehalok – felelte Azarel, és felállt. Lépett egyet előre, majd megállt a mélység peremén. – Csak mondd, hogy van esély. Egy ölelés. Egy csók. Egy pillanat.
Helmina szemébe könny szökött. Megfordult, ránézett, és szavak nélkül nyújtotta a kezét.
A tenger alant felmorajlott. A démonok hátráltak, az angyalok arcán mosoly jelent meg.
Azarel elrugaszkodott.
És a pillanat, amely a bukást ígérte, lebegéssé változott. Szél kapta fel, és a szeretet ereje vitte át.
Amikor elérte Helminát, karjai szorosan köré fonódtak. Az első csók édes volt, mint a méz, és forró, mint a pokol lángjai. A nő ruhája alá a tűz és a fény keveredett, míg az övé alá a hűs fényesség. Az ellentétek nem kioltották, hanem egymásba olvasztották őket.
A két világ határán, a felhők fölött, ahol nincs törvény, csak vágy – ott született meg az édes szerelem.
És a kísértés nem bűn lett, hanem áldás.
