Szív szava

Ott bent tudom,

bármi is van kint,

akkor is élek,

a szív szava int.

Hiszem: elérem,

mit álmod a lét,

mert bennem az élet,

s a csend is beszél.

Újra itthon, újra tavasz

A tavaszi levegő illata még szinte szűz volt – friss, harmatos, tele új ígéretekkel. A rózsaszín virágok kinyíltak, mintha csak őket várták volna. A ház tetején, a vén cserepek között ott állt a fészek, és benne újra egymás mellett a szerelmes gólyapár.

Megérkeztek. Hosszú volt az út – ezer mérföldnyi emlék, fáradt szárnycsapások, viharok és csillagfények vezették őket haza. De most már itt vannak. Egymás mellett álltak újra, a szél lágyan borzolgatta fekete-fehér tollukat, a napfény pedig piros csőrükön csillant meg.

Nem kellett szólniuk. A minden beszélt helyettük – a virágzó bokrok, a melegedő égbolt, a fészek, mely régi történetúket őrzi: a szerelmük történetét.

A tavasz velük kezdődött. És úgy bújtak össze a tetőn mint első alkalommal : szerelmesen.

Ártatlan

Nevet a világ, ha ő nevet,

tiszta hangján átsüt a szeretet.

Nem tud még semmit a bánatról,

csak él – ártatlan, pici lényként.

Szemeiben nincs múlt, se félelem,

csak jelen van – végtelenül őszintén,

Egy kacaj – s eltűnik minden, mi sötét,

egy apró kézben ott a szeretet, a fény.

Szívéből szól a létezés dala,

hiszen ő maga egy kis csoda.

Nincs még álarc, nincs még határ,

csak tiszta fény és gyermeki kacaj.

Ő az, aki még emlékeztet:

hogy mi is voltunk ilyenek.

És talán, ha figyelünk csendben,

újjászületünk a mosolyában – menten.

Harmatcseppek

Reggeli édes ébredés,

harmatos kis cseppként csendes,

fürdik a fény mind édesen

virágokon újra remél.

Napfény csókja most reád száll,

egy szív, mi szirmaidban él,

te őrzöd, míg a virág él -

lélek nem marad magánál.

Három virág összebújás,

a csend ölel, a szél beszél,

egy rég vágyott, tiszta remény

hajol feléd, mint vallomás.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

A jövő hagyománya

A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.

A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.

A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.

Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.

A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.

A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.

Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.