Reggeli álmodozás

A szoba még álmos, a fények gyengéden csusszannak be az ablakokon, mintha nem akarnák megzavarni a nyugalmat. A szemem lassan nyílik, és a világ kívül még csendes, mintha várakozna. A takaró puha, meleg, és a hűvös reggeli levegő, amit a szél hoz be az ablakon, lassan átjárja a szobát. A függöny finoman ring, mintha a reggel simogatná, és én csak átadom magam a csendnek, a levegő lágy érintésének.

A tenger, bár távolabb, mégis hallható: a hullámok szelíden mosódnak a parton, mintha titkos beszélgetést folytatnának, amit csak a tenger ért. A sirályok kiáltásai felhangzanak a távolból, és én elmerülök ezekben a hangokban, mintha valami varázslatos mese kezdődne. A világ kívülről úgy tűnik, hogy épp csak most ébred, de belül már ott vagyok, a reggel magával ragadott, mint egy szelíd álom.

A levegő friss, tele van levendula és bougainvillea illatával. Az illatok keverednek a tenger sós leheletével, és mindez egy varázslatos keveréket alkot, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. A reggel minden apró részlete tisztán ragyog, miközben a nap első sugarai fénnyel táncolnak a tenger vizén. Ahogy az ablakból nézek, mintha a világ kívül még aludna, de bent, itt, a tengerparti házban már minden készen áll arra, hogy elkezdődjön az új nap.

Kilépek a teraszra, és ahogy a hűvös csempe érinti a lábamat, egy új világ nyílik meg előttem. A tenger zöldje és a homok aranysárga fénye összefonódik, a sirályok magasra szárnyalnak, és ahogy elmerülök a látványban, mintha minden egyszerre történne, mintha a világ egyetlen nagy álom lenne. A hullámok lágyan törnek a parton, a szél pedig megsimogatja az arcomat, mint egy kedves barát, aki reggelente ébreszt.

Ez a reggel, a reggeli álmodozás, mindent magába foglal. A világ itt, a tengerparton olyan tiszta és egyszerű. Minden egyes lépés, amit teszek, mintha egy új lehetőséget hozna. A tenger morajlása és a sirályok hangja egyre közelebb hoznak egy olyan világba, ahol minden a nyugalomról, a szabadságról és a szépségről szól.

Bármilyen hosszú is legyen a nap, bármilyen gyorsan pörögjenek is el a pillanatok, itt, ezen a tengerparton a reggel mindig egy kis szünetet ad. Egy szünetet, amikor mindent elengedhetünk, és csak azt érezzük, hogy az álmaink itt, a tenger mellett születnek.

Kívánom...

Kívánom, hogy ma új utat találj,

A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,

Hozzon örömöt minden pillanat,

Szívedben boldogság ébredjen.

Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,

Minden perc ajándékként táncoljon,

Nevess, álmodj bátran, élj a mának,

A jelenben a most pillanatának.

Kívánom, hogy a remény legyen veled,

És a szeretet öleljen körbe téged,

Hogy ragyogjon rád a fény,

Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!

Lélek a toll hegyén

A toll hegyén táncol a lélek,

Minden szó egy új csillagot gyújt,

Az írás nem csupán kifejezés,

Hanem szeretet—egy üzenet.

Papíron ébrednek az álmok,

Majd lágyan megszületnek,

Szavak fényesen át szövik a csendet,

S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.

A szív, ha ír, akkor beszél,

Minden betű egy szellő, mi körülölel,

Írásban szól a szeretet,

A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.

Lágy fényben pihen a papír,

Kezemben az álom, mi formát ölt,

Mert az írás nem csupán üres szó,

Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.

A szeretet és az írás egy ölelést hoz,

Miközben a világ csendes csodáját írjuk,

A szavak, mik a szívből jönnek,

Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

A Végtelen béke

(A kép saját festményem.)

Két lélek lebeg csendben, hangtalan,

Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.

Időnek s térnek már nem rabjai,

Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.

Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,

Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,

Minden mozdulatukban szeretet dereng,

Szárnyaikkal átölelik a végtelent.

Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,

Két lélek újra egyesül, összeforrva.

Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,

Örök találkozás a fénylő hajnalban.

Csillagok őrzik titkos mosolyukat,

Az angyalok sugara áldást ad.

S amikor a világ újra zajra ébred,

Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.

Köszönöm, hogy vagy

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Csendben születik, mint könny a pillán,

sziklák ölében fut, csendesen suhan.

Tiszta tenyérben csillanó varázslat,

minden cseppjében a lét dallama ring.

Hordoz felhőt, tengert, harmatot,

gyökér szomját, szív ritmusát.

Szó nélküli dallam, mégis válaszol,

egy esőcseppben szinte táncol.

Tükör és titok – benne az élet mosolya,

gyermeknevetés, hullámok kacaja.

Szomjat olt, lágyan pihen,

s ha elfoly – vele apad minden.

Ma meghajolok: köszönöm, hogy vagy,

hogy életet hordasz folyón, partokon át.

Nélküled némák lennék, mint a part,

hol többé nem fodrozna szél, se világ.

Átváltozás

(Saját festményem)

Szikla peremén, mély erdő ölén,

nyirkos csend a puha köpenyén.

Szárnya fénylik, mint titkos igék,

bábként álmodik, s csak remél még.

Moha tapad rá, gyökér öleli,

szívében a fény feldereng.

Várja a szellőt, súgjon valamit,

hogy merjen repülni, útnak indulni.

Benne ég a nap, még fél táncolni,

szárnya alatt reszket álom-háló.

Egy percre még tartja a régi bilincs,

gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.

S aztán, mint hajnal könnyű csókja,

kibomlik benne a csoda —

egy pillangó, ki csendben született,

szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.

Kimondatlan szavak

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.