Álmodó

Lelked fénye ragyogva szól,

Belső békéd, mint egy toll.

Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,

Szeretet ölel, mindig ébren.

Lelked fénye, tiszta, szép,

Álmok szállnak, halk és mély.

Nyugtató csendben pihenj hát,

Szeretet ölel, álmodban át.

Lélek Dala Videó Horváth Ákos előadásában

Örömmel és szeretettel osztom meg veletek Lélek Dala című versemet, melyet Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában hallhattok, lélekből-lélekhez.

Odadó anyai kéz

Honnan az erő? Senki sem tudja.

Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,

nem látod rajta soha,

Ha kell, kezét

meghosszabbítja,

átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.

Ad és ad, csendben, szelíden támogat,

Nem kér, nem vár, csak szívéből árad

minden tovább.

Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,

Szíve szeretetből van, mely egy csoda.

Szívből jövő szeretet termelődik benne,

Újra és újra, mint napsugár reggelre.

Odaadásból fakad, végtelen forrás,

gyermeke öröme számára a legnagyobb

boldogság.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

A lélek otthona

Behunyom a szemem,

és lassan felemelkedem –

mint széllel táncoló levél,

elhagyva a zajt, a terhet, a gondokat.

Oda, ahol a láthatatlan világ

szelíd fényekből és hangtalan dallamokból létező ölelés.

Érzem, ahogy áthat, átsimul rajtam,

ahol nincs fájdalom,

csak valami tiszta, örök lágyság.

Szeretem a földi életet, igen,

minden poros szépségével,

minden küzdésével együtt –

de néha nehéz, kegyetlen, könyörtelen,

mint sötét foltok a fény mögött.

Ott fenn azonban mennyei muzsika szól,

szinte megfoghatatlan,

mégis bennem rezeg,

mintha csillagok dalolnának

az ismeretlen terek peremén.

Fénye finoman körbeölel,

dallama úgy simul hozzám,

ahogyan itt, a Földön, ritkán –

mert ott minden hang

szeretetből fakad.

Érzem: nem vagyok egyedül.

Nem vagyok soha egyedül.

Végtelen karok tartanak,

túl minden határon.

Persze itt lent is él a szeretet –

néha gyönyörű,

néha még erősebb is talán,

de ilyen tisztán,

ilyen feltétlenül

ritkán mutatja arcát.

Kinyitnám a szemem…

mégsem teszem.

Ebben a pillanatban

minden, ami vagyok,

helyére simul –

hiszen otthon vagyok.

Ezt az érzést nem engedem,

nem eresztem.

Beleírom a szívembe,

oda rejtek egy apró darabját,

hogy amikor majd újra látok,

akkor is velem maradjon.

És így, lassan,

nyugodt lélekkel

kinyitom a szemem.

Béla és az Óriás Croasson

Reggel. Pontos idő: 06:59. Az ébresztőóra rezzenéstelenül áll, mint egy sunyi cinkostárs, aki pontosan tudja, hogy pillanatokon belül világok omlanak össze.

Béla alszik. Álmodik. De nem akármilyen álmot: egy óriási croissant üldözi őt egy végtelen réten. A croissant-nak arca van. Karjai is vannak. Sőt, egy kis francia sapka is a fején feszít. Közben ezt kiabálja:

– KELJ FÖL! KEEEEEELJ FÖL, TE LUSTA EMBER!

Béla menekülne, de a lábai valahogy... kispárnákból vannak. Lassan totyog, mint egy álmos flamingó, miközben a croissant úgy közeledik, mintha rakétákat kötöttek volna rá.

És amikor már majdnem utoléri, hirtelen előkap egy gigantikus ébresztőórát, Béla arcába tolja, és az felüvölt:

BIMM-BAMM-BIMM-BAMM!!!

Béla felpattan az ágyban, karjait maga elé kapja:

– NE EGYÉL MEG, TE ÓRIÁS CROASSON!!!

Zihálva körbenéz. Nincs croissant. Csak a szoba, a takaró, meg a falióra.

Lenéz: az ébresztőóra ártatlanul villog:

06:59.

Az óra még meg sem szólalt – Béla álmodta, hogy csörög.

Egy pillanatig csak nézik egymást, Béla és az ébresztőóra. Aztán Béla végül felkelt, egy kávét főzött, és miközben az ablakhoz lépett, megállt egy pillanatra:

– Bármit is álmodtam, a legnagyobb hiba, amit elkövethetek, hogy ne élvezzem a reggeleket... Croissant nélkül.