2025. március 15., szombat

Toszkán reggel – 3. rész Tengerpart



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A kanyargós toszkán utakon haladtunk hazafelé az étteremből. Az autó lágyan siklott a csendes éjszakában, csak a motor mély duruzsolása hallatszott. A csillagok ragyogva néztek le ránk, a Hold sejtelmes fénye pedig aranyhidat vont az égen. A friss, hűvös esti szellő végigsimította az arcom, mint egy láthatatlan kéz.
Giovanni és én szótlanul ültünk egymás mellett, de a csend nem volt terhes. Inkább olyan volt, mint egy finoman szőtt takaró, amely körülölelt bennünket. Egy pillanatra oldalra pillantottam, és ő is felém fordult. A mélybarna szemei úgy csillogtak a sötétben, mintha magukba szívták volna az éjszaka titkait. Egyszerre mosolyogtunk, szavak nélkül is értve egymást.
Amikor megérkeztünk, Giovanni a maga természetes eleganciájával nyitotta ki előttem az autó ajtaját. Ahogy kiszálltam, a pillantása rajtam pihent, és a tekintete olyan melegséggel telt meg, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem szólt semmit, csak finoman magához húzott, és gyengéden átölelt. Éreztem a karjainak biztonságot adó szorítását, a testének melegét, és mielőtt még tudatosulhatott volna bennem a pillanat, az ajkai újra az enyémre találtak.
A csókja puha és lassú volt, mintha felfedezne, mintha meg akarná érteni, ki vagyok, milyen íze van a vágyamnak. Egy pillanatig hezitáltam, majd ösztönösen viszonoztam az érintését. A testem minden porcikája reagált rá – a bőröm bizsergett, a gyomromban apró remegések futottak végig.
Amikor végül elváltunk egymástól, az arca még mindig közel volt az enyémhez.
– Viola… – suttogta halkan. – Nem találom a szavakat. Olyan furcsa… Zavart vagyok a jelenlétedben. Elvarázsolsz, pedig alig ismerlek.
A szavai megérintettek.
– Ugyanezt érzem – válaszoltam őszintén. – Mintha régről ismernénk egymást. Mintha tudnád, ki vagyok. Ismerem az érintésed, a csókodat, mintha már részemmé vált volna.
Tudtam, hogy most nem szabad túlságosan elmerülnöm ebben a pillanatban. Túlságosan friss volt, túlságosan új.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam halkan, mert éreztem, hogy ha még egy percig az ölelésében maradok, nem tudok ellenállni a vágynak, amely egyre inkább magával ragadott.
Giovanni egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.
– Igen. Jobb lesz így – mondta csendesen. Aztán egy kis mosoly játszott az ajkai sarkában. – Holnap láthatlak?
A szívem nagyot dobbant.
– Hogyne, persze – feleltem.
Még egyszer végigsimított a karomon, majd elengedett. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a szívem még mindig vadul kalapált.
Összezavarodtam. Az eszem azt súgta, ez túl gyors. Nem is ismerem igazán. Mi van, ha csak egy játék vagyok a számára? Ha csak egy olasz férfi, aki elcsábít és aztán eltűnik?
De a szívem másként súgott.
– Ne félj! Engedd meg magadnak ezt a csodát. Nem számít, meddig tart – csak éld át.
Az illata még mindig ott lebegett körülöttem, és úgy aludtam el, hogy a karjai melegét éreztem a bőrömön.
Másnap boldogan ébredtem. Az este emlékei még mindig a bőrömön bizseregtek, és ahogy kinyitottam a szemem, a szívem tele volt várakozással. A reggeli kávé illata betöltötte a kis konyhámat, miközben próbáltam néhány oldalt írni a regényembe, de a gondolataim folyton elkalandoztak. Giovanni mélybarna tekintete, a hangja, az érintése újra és újra betolakodott a mondataim közé.
Vártam őt. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.
Délután végre megérkezett. Ahogy belépett az ajtón, egy pillanat alatt eltűnt minden bizonytalanságom. Odalépett hozzám, magához húzott, és a fülembe súgta:
– Ma még szebb vagy, mint tegnap.
Nevetve megráztam a fejem.
– Ne bolondozz!
– Pedig így van, drága Viola – mondta halkan, majd mielőtt még bármit válaszolhattam volna, ajkai lágyan az enyémre simultak.
Összefonódtunk egy hosszú csókban, amelyben ott volt az elmúlt órák várakozása, a kimondatlan vágy és a lassan kibontakozó szerelem ígérete.
– Egész nap rád gondoltam – vallotta be, amikor végre elszakadtunk egymástól. – Alig tudtam a munkámra figyelni. Úgy hiányoztál.
A szavai melegséggel töltöttek el, és alig mertem elhinni, hogy tényleg rólam beszél.
– Mit szólnál egy szép naplementés estéhez? – kérdezte lelkesen. – Van egy hely, ahova elvinnélek.
A szívem megdobbant az izgalomtól.
– Mindig is erről álmodoztam – vallottam be. – Ahol én éltem, nem volt tenger. Mindig elképzeltem, milyen lehet egyszerre érezni a Napot, a szelet, a vizet és a földet. Milyen lehet egyszerre érezni mindent.
Giovanni mosolygott.
– Akkor ezt most valóra váltjuk. Nincs messze, egy kis autózás, és ott is vagyunk. Egy óra múlva érted jövök.
Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd sietve távozott.
Még percekig álltam az ajtóban, néztem utána, ahogy eltűnik az utcán. Olyan vonzónak és figyelmesnek láttam. Vajon valóban létezik ilyen férfi? Vagy csak álmodom ezt az egészet?
A gondolataim kavarogtak, de végül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.
Összekészítettem néhány dolgot, amire szükségem lehetett, és amikor Giovanni ismét megérkezett, készen álltam rá, hogy elinduljunk egy felejthetetlen estére.
A tengerpart felé vezető úton csendesen ültünk egymás mellett, de a köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt. A nyitott ablakon át beáramlott a sós levegő, a távolban már látni lehetett a nap aranyló fényében fürdőző hullámokat. A horizont vörösbe és narancsba öltözött, ahogy a Nap lassan a víz fölé hajolt, mintha maga is a tenger ölelésére vágyna.
Amint kiszálltunk, mezítláb léptem a finom homokra. A meleg szemcsék puhán simultak a talpam alá, és minden lépésnél apró fodrok rajzolódtak ki körülöttem. Giovanni figyelte, ahogy lehunyt szemmel élvezem a pillanatot, majd közelebb lépett, és finoman végigsimított a karomon.
– Gyönyörű itt – suttogtam, mintha attól félnék, hogy a hangom megtörné ezt a varázslatos pillanatot.
– Te vagy gyönyörű – válaszolta halkan, és a hangjában ott volt valami mély, őszinte csodálat.
Lassan elindultunk a víz felé, ahol a hullámok selymes öleléssel simultak a part homokjához. Giovanni hirtelen megállt, majd huncut mosollyal rám nézett.
– Gyere velem a vízbe!
Megráztam a fejem, nevetve hátráltam egy lépést.
– Nem hoztam fürdőruhát…
– Ki mondta, hogy kell? – A szeme pajkosan csillant, majd egyetlen mozdulattal ledobta az ingét. Az aranyló fényben a bőre bronzosan ragyogott, és ahogy belépett a vízbe, mintha a tenger is köré fonta volna hullámait.
Egy pillanatig hezitáltam, de a hűs szellő, a víz hívogató morajlása és Giovanni vágyakozó tekintete ellenállhatatlanná tette az ajánlatot. Lassan léptem utána, érezve, ahogy a víz simogatva körülölel.
Giovanni hozzám lépett, a kezei finoman érintették meg a derekamat, majd egy apró hullám szelíden hozzásodort.Egyik karjával átölelt, másik kezével az arcomat simította, és lágyan megcsókolt.
A csókunk íze sós volt, a tenger és a vágy keveredése.
Minden érzékem kiélesedett – éreztem a víz hűvös simogatását a bőrömön, Giovanni testének melegét, az ujjai finom érintését, ahogy végigsimította a hátamat. A nap lassan lebukott a horizont mögé, a világ bíborszín fényben úszott, a hullámok ritmusa egybeolvadt a szívverésemmel.
Giovanni ajkai a vállamra tévedtek, majd lassan felfelé haladtak a nyakamon, egészen a fülemig, miközben a karja erősebben vont magához.
– Gyere – suttogta, és finoman a part felé vezetett.
A homok még mindig langyos volt a talpunk alatt, a világ körülöttünk lassan sötétbe borult, csak a hold fénye és a távolban pislákoló csillagok őrizték meg a nap utolsó sugarait.
Ahogy a homokra feküdtünk, Giovanni keze újra és újra végigsimított rajtam, mintha be akarna vésni minden vonásomat az emlékezetébe. A csókja egyre mélyebbé, az érintése egyre követelőzőbbé vált, de mozdulatai mégis gyengédek maradtak.
A sós levegő, a lágy szellő, a bőrünk forrósága… minden egyetlen tökéletes pillanatban olvadt össze.
A tenger halk morajlása kísérte szerelmes együttlétünk dallamát, és ahogy Giovanni a nevemet suttogta a fülembe, úgy éreztem, mintha a világ egyetlen mozdulatba sűrűsödött volna – egy ölelésbe, egy érintésbe, egy pillanatba, amelyben minden tökéletes volt.
Mire a csillagok teljesen átvették az égbolt felett az uralmat, szorosan összebújva feküdtünk a homokban. Giovanni ujjai lustán rajzoltak apró köröket a hátamra, én pedig lehunyt szemmel, elégedetten mosolyogtam.
Nem gondoltam a holnapra. Nem kérdeztem semmit. Csak hagytam, hogy ez az este a lelkemben maradjon – örökre.
Elindultunk boldogan haza.
Ahogy beléptünk a házba, még mindig a bőrömön éreztem Giovanni érintését, a csókjának íze ott vibrált az ajkaimon. A csend puha takaróként borult ránk, mintha az éjszaka is megőrizné ennek az estének az emlékét.
Aztán hirtelen megszólalt a telefon. Hangja élesen vágott bele a nyugalomba.
Giovanni megmerevedett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan elővette a készüléket. A kijelző fénye megvilágította az arcát – mintha egy árnyék suhant volna át rajta.
– Nem veszed fel? – kérdeztem halkan.
A férfi habozott, aztán határozott mozdulattal elnémította a hívást.
– Nem fontos – mondta röviden.
Mielőtt bármit mondhattam volna, a telefon újra megcsörrent. Majd ismét. Giovanni ajka megfeszült, ujjai szorosabban markolták a készüléket.
– Ki keres ilyen kitartóan? – kérdeztem ismét, de most már éreztem, hogy valami nincs rendben.
Giovanni egy hosszú másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott, de a mosolya nem volt olyan, mint eddig. Egy árnyalatnyi feszültség bujkált benne, valami, amit nem tudtam megfejteni.
– Tényleg nem fontos – felelte végül, majd közelebb lépett, és gyengéden végigsimított az arcomon és megpuszilta. – Holnap jövök, Viola.
A szavai melegek voltak, az érintése ismerős, mégis, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy furcsa, érzés maradt utána.
És én azon kaptam magam, hogy azt érzem Giovanni nem mondott igazat. Valamit titkol előlem. Talán nős?

Végtelen csend



Lelkem csónak, ring a létben,
szél sodor el messzi fényben.
Sorsom hív, egy hangtalan dal,
tenger mélyén titokat hall.
Vágyam szárnyát égnek adom,
álmom partját úgy akarom,
Végtelenben nincsen perc,
csak béke, mely szeretve ölel.

Petőfi öröksége



Március fénye lobban az égen,
piros-fehér-zöld száll a szélben.
Szívemben él egy régi dallam,
Petőfi szava szól ma bennem.
Látom, ahogy lép a térre,
láng gyúl a tiszta szemébe.
Szavában tűz, szívében élet,
hazája sorsa benne ébred.
„Talpra, magyar!” – szívemben éled,
lelkem mélyén visszhangzik csendben.
Szabadság és szerelem lángja,
örök tavasz hazája.
Mert Petőfi nem csupán emlék,
nem csak könyvlapok között él.
Minden magyar szívében ott van,
minden magyarban, örökké él.

2025. március 13., csütörtök

Toszkán reggel 2.rész A vacsora



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az egész nap egyfajta kellemes izgalomban telt. Giovanni meghívott vacsorázni, és én, akár egy tinédzser, izgatottan készülődtem. A tükör elé álltam, és hosszasan néztem magam: fekete, hullámos hajam puhán omlott a vállamra, sötétbarna szemeim csillogtak az izgatottságtól. Ötvenéves vagyok, de a lelkem most olyan fiatalos lendülettel telt meg, mintha az élet épp most nyitná ki előttem egy új fejezetét. Egy finom, krémszínű ruhát választottam, amely kiemelte az alakom, és egy apró ezüst nyakláncot tettem fel.

Amikor meghallottam az autó hangját a ház előtt, a szívem gyorsabban kezdett verni. Kiléptem az ajtón, és ott állt Giovanni. Ötvenhét éves, magas, jó megjelenésű férfi, akinek őszülő haja és mélybarna szemei egyfajta bölcsességet, mégis fiatalos energiát sugároztak. Sötét nadrágot és fehér vászoninget viselt, alakja beleolvadt a toszkán alkonyat aranyló fényébe.

– Viola, elragadó vagy ma este – mondta lágyan, és egy pillanatra végigfuttatta rajtam a tekintetét.

– Köszönöm, Giovanni. Te is igazán elegáns vagy.

Kinyitotta nekem az autó ajtaját, és amint beültem, finoman rám mosolygott.

– Remélem, szereted az igazi olasz konyhát, mert ma este valami igazán különlegeset szeretnék neked mutatni.

A városba vezető úton a táj lágy vonalai suhantak el mellettünk. A toszkán este illatai – levendula, rozmaring és a föld meleg párája – körülöleltek minket.

Giovanni egy hangulatos, kőfalakkal körülvett étteremhez vitt, amelynek terasza egy domboldalról nézett le a szőlőskertekre. A lámpások aranyló fényt vetettek az asztalokra, a levegőben halk zene szállt.

Amint leültünk, Giovanni a borlapért nyúlt.

– Ma egy Brunello di Montalcinót ajánlanék. Mély, gazdag ízvilága tökéletes lesz az esti hangulathoz.

– Bízom benned – mosolyogtam rá.

Az étlapon Giovanni szakértő mozdulattal mutatott rá néhány fogásra.

– Kezdésnek egy burratát rendelnék, friss paradicsommal és bazsalikommal. Aztán próbáld ki a pici alla senesét – egy toszkán különlegességet, fűszeres vaddisznóraguval. És ha marad hely, a desszerthez egy mennyei panna cottát ajánlok.

– Imádom, hogy ennyire értesz az ízekhez! – nevettem fel, és a szemem csillogott a kíváncsiságtól.

A vacsora minden falata egy élmény volt. A bor melegsége lágyan áramlott szét bennem, Giovanni társasága pedig könnyeddé és felszabadulttá tett. Beszélgettünk az életünkről, a munkánkról – ő az étterméről mesélt, én pedig arról, hogyan találtam rá Toszkánára.

– Olaszország mindig is vonzott – mondtam. – De csak most érkezett el az ideje, hogy itt legyek.

Giovanni figyelmesen nézett rám.

– Érdekes, én is így vagyok ezzel. Az ember néha sokáig keres valamit, míg végül megtalálja.

A szemeiben valami különleges csillogott – egyfajta megértés, egy csendes, mély érzés.

Amikor végül elindultunk kifelé az étteremből, a toszkán éjszaka hűvösen simított végig a bőrömön. Giovanni mellettem sétált, és egy pillanatra megállt.

– Viola… – mondta halkan, mélybarna szemeiben különös fény csillant. – Van valami, amit nem tudok megmagyarázni. Mióta először megláttalak, valami megmozdult bennem. Mintha régóta vártam volna ezt az érzést, és most, hogy itt van, nem akarom elengedni.

A szívem hevesebben kezdett verni.

– Giovanni… – suttogtam, de a szavak elakadtak bennem.

Lassan közelebb lépett. Egy pillanat alatt minden hang elhalkult körülöttünk. Csak mi ketten maradtunk, a csend, és a láthatatlan erő, amely egyre erősebben húzott minket egymás felé.

Giovanni tekintete végigsimított az arcomon. Lágy, szinte tétova mozdulattal megérintette a kezem, ujjai finoman összefonódtak az enyémmel. A bőre meleg volt, és az érintése olyan természetes, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Láttam rajta, hogy küzd önmagával, hogy próbálja megérteni, mi ez az érzés, ami mindkettőnket magával ragad. De a vonzás erősebb volt a gondolatoknál.

Egészen közel hajolt. A tekintetünk összekapcsolódott, és éreztem a lélegzetét az arcomon. A szívem zakatolt, a mellkasomban egyszerre tombolt izgatottság és valami gyengéd, mégis megmagyarázhatatlan biztonságérzet.

A következő pillanatban Giovanni gyengéden a derekam köré fonta a karját, és úgy húzott magához, mintha attól félne, hogy ha nem teszi, elveszíthet engem. A melegsége körülölelt, a jelenléte bizsergető volt.

– Viola… – suttogta újra, mintha a nevem önmagában is jelentéssel bírna.

Mielőtt még bármit mondhattam volna, ajkai finoman az enyémhez értek. Egy lágy, puha érintés, amelyben benne volt minden kimondatlan érzés. Az idő megszűnt létezni. Csak a csók maradt, és az, ahogyan a testünk egymáshoz simult, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Amikor a csók véget ért, egy pillanatig csak néztük egymást, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk létezni, és csak mi maradtunk volna, a csenddel és a kimondatlan érzésekkel.

– Ez egy különleges este volt – suttogtam, a hangom remegett az érzésektől.

Giovanni elmosolyodott, és ujjával finoman végigsimított az arcomon.

– És még csak most kezdődik, Viola.

Toszkán reggel 1. Rész



Évek óta álmodoztam már Toszkána varázslatos fényeiről. Számtalan könyvet olvastam róla, filmekbe merültem, és elképzeltem, milyen lehet ott élni. Ma reggel azonban valósággá vált az álmom.
Ahogy nyújtózkodtam az ágyban, kinyitottam a szemem, és a nyitott ablakon át olyan friss, tiszta levegőt lélegeztem be, amilyet otthon, a kis falumban soha nem éreztem. A hajnal első fényei aranysárgára festették az eget, a nap éppen felkelt. Kávét főztem, majd kiléptem a teraszra, és amit ott láttam, az minden képzeletemet felülmúlta.
Elém tárult a toszkán táj minden varázsával: a lankás dombok lágy hullámai, a ciprusok elegáns vonalai, a napfény, amely bársonyosan simította végig a földet. Lélegzetelállító volt. Éreztem, hogy ez a pillanat maga a csoda, amire mindig is vágytam. Nem álom többé – itt van, a jelenben, a valóságban.
Minden porcikámban nyugalmat és boldogságot éreztem. A szemem sarkában örömkönnyek csillantak, és csak élveztem ezt a tökéletes reggelt, minden érzékszervemmel befogadva a látványt, az illatokat, a csendben megbúvó életet. És akkor eldöntöttem: ez lesz az otthonom.
Tudtam, hogy változtatnom kell, hogy ide kell költöznöm. Hiszen otthon ott van, ahol a szívem, és a szívem most egyértelműen azt súgta: itt vagyok a helyemen. Sosem vágytam kastélyokra vagy fényűzésre – csak békére, nyugalomra, belső harmóniára. És Toszkána mindezt megadja nekem.
Ahogy ott ültem a teraszon, a reggeli kávémat kortyolgatva, észrevettem, hogy egy kis virág kezd kibújni a terasz szélén. A levegő friss és tiszta volt, és a nap első sugarai gyengéden megérintették a virág szirmait. Ahogy az apró, törékeny virág kinyílt, valami különös érzés öntött el. Ez a kis virág, amely eddig csak zárt bimbóként pihent, most teljes szépségében ragyogott. Mintha ő is rátalált volna a helyére, ahogy én is. Ahogy a virág nyílt, úgy éreztem, hogy az életem is új fejezethez érkezett. A jövőm itt van, és vele együtt minden lehetőség, amit eddig csak álmodtam.
Hirtelen egy kedves férfi hang zökkentett ki a gondolataimból.
– Jó reggelt! – köszöntött egy férfi, aki a szállásom melletti úton sétált. Egy jóképű, őszülő férfi volt, akinek tekintetében megnyugtató derű tükröződött. Arca érett és barátságos volt, a haján pedig már az ősz fényei tündököltek. A napfény lágyan megvilágította őt, és valami különleges vonzódás alakult ki bennem a pillanatban.
– Jó reggelt! – válaszoltam, mosolyogva, miközben az arcomon éreztem a reggeli napsugarak simogatását. – Nem találkoztunk még!
A férfi kedvesen mosolygott, és megállt a terasz előtt.
– Nem, még nem. Giovanni vagyok. – mutatkozott be, miközben finoman meghajolt. – És te?
– Viola. – válaszoltam, és mosolyogva hozzátettem: – Örülök, hogy találkozunk.
Giovanni még egy pillanatra csendben nézett rám, majd folytatta.
– Ha szeretnéd, szívesen elkalauzolhatlak a környéken. Van itt egy-két szép hely, amit biztosan nem hagynál ki. A dombok, a szőlőskertek mind különlegesek.
A szemeiben egy kis csillogás tükröződött.
– Nagyon szívesen. – mondtam, és szívből éreztem, hogy érdemes felfedezni a tájat. – Reggeli után megfelel?
– Élvezd a reggelit, és én jövök, megmutatom neked a környéket. Itt lakom a szomszédban. – válaszolta Giovanni, miközben mosolygott.
Hamarosan meg is érkezett, és elindultunk. Igazi olasz módján járt a keze is, miközben mondta, és mondta mi micsoda.
Én csak hallgattam Giovanni szavait, ahogy elmesélte a környék titkait, a szőlőskertek édes illatát és a dombok között megbúvó apró falvakat. Ahogy a férfi beszélt, valami könnyed, derűs hangulat áradt belőle, és a vidám mosolygása átragadt rám is. Lassan elmerültünk a beszélgetésben, nevetgéltünk, miközben a napfény a fák lombjait simogatta, és a táj csodálatos szépsége mindent körülölelt.
Mikor visszafelé indultunk, megálltunk egy kis fagyizó előtt. A nyári melegben frissítő fagylaltot vettünk, és tovább élveztük egymás társaságát. A pillanatok mintha örökké tartottak volna, egy egyszerű, de boldog délután hatása alatt.
Amikor végül elértük a szállásomhoz, megköszöntem Giovanni-nak, hogy elkalauzolt a környék legszebb helyeire.
– Köszönöm, hogy megmutattad ezt a csodás helyet. Igazán különleges volt. – mondtam mosolyogva, és a férfi tekintetében láttam, hogy őszinte örömmel segített nekem felfedezni ezt a varázslatos tájat.
Kellemesen elfáradva, de elégedetten pihentem le a kanapéra. Valami érdekes érzés öntött el, ahogy visszagondoltam a napra. A férfi kedvessége mélyen megérintett. Szimpatikus volt, és bár nem akartam túlgondolni a dolgokat, valami azt súgta, hogy talán még nincs vége ennek a történetnek. Ki tudja? Talán a jövő tartogat valamit a férfival kapcsolatban számomra?

Együtt álmodunk



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Összefonódunk, mint tavaszi szellő,
Álmainkban egy szép világot alkotunk.
Ahol a boldogság minden nap virágot bont,
S a szeretet ölelése örökké tart,
Szívünk ritmusában ott a végtelen csend.
Alszol, és én veled álmodom,
Simogatom arcod, mint egy lágy fuvallat,
A csillagok fénye benned ragyog,
Lelkünk tánca csendben él a semmi határán,
Minden álmunk együtt születik meg.
A boldogságunk örök, mint a csillagok,
Mindenhol ott ragyog a szeretet,
Mi öleljük egymást kedvesen, halkan,
Lélegzetünk egy tánc, egy dallam,
Álmainkban sosem válunk el.
Összefonódunk, s kezed kezemet érinti az álomvilágban,
Szíved dobbanása lelkemben dobban,
Tudom, hogy ott vagy, bár távol, de mégis velem,
Szívem suttogja, hogy nem vagy egyedül,
Hisz együtt szállunk a szeretet szárnyán.
Alszol, és én ott vagyok minden pillanatban,
Mint a csillagok, mik sosem pihennek,
A szeretet, mely mindent körülölel,
És mi álmodunk egy szebb világot,
Melyben örökké együtt utazunk.

2025. március 11., kedd

A tavasz ébredése




A reggel még hűvösen ölelt át, ahogy a fű lágyan hajladozott a szellő játékára. A fák ágai között halk susogás hallatszott, mintha a természet magához térne, és a fák, mint élő lények, újjáéledtek a tavasz hívására. A levegő tele volt friss illatokkal, a fű és a föld nedves, tiszta illatával, amely az újrakezdés reményét hozta el.
A fák alatt ibolyák bontották szirmaikat, és a tavaszi nap fénye egyre erősebben simogatta a bőrömet. A hűvös reggel lassan átadta helyét a meleg, simogató napsütésnek. A szellő, mint egy kedves barát, csendesen cirógatta az arcomat, miközben a táj minden egyes részlete új energiával töltött meg.
A fák rügyeztek, a virágok kinyíltak, és a fű zöldjét egy-egy színpompás virág tarkította. A táj ébredése olyan volt, mint egy dallam, melyet a szellő hozott el, és minden egyes lélegzetvétellel egyre erősebbé vált. A világ friss energiát kapott, és mindez egy új kezdetet ígért.
Én úgy éreztem, mintha a természet beszélne hozzám, minden fűszál és virág egy-egy üzenetet adna át. A friss levegő, a tavaszi nap melege és a fák suttogása mind azt mondták:
"Élj, lélegezz, és adj magadnak esélyt a megújulásra."