2025. március 8., szombat

Ragyogó Nő




(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Nem csak virágok nyílnak ma,
hanem szívek, csendben, halkan.
Lépteid nyomán fény fakad,
mindenben lélegzik általad.
Nem a szirmok adják szépséged,
nem az idő festi arcodat,
hanem az a láng, mi benned ébred,
és fénnyé olvasztja a napokat.
Te vagy a hajnal első csókja,
a szél, mi táncra hívja a fát,
mosoly, egy elveszett dallam,
mely újraírja a régi napokat.
Nem ünnep tesz téged értékessé,
hisz minden nap ragyogsz, mint a Nap.
A lelked az, mi csodát fakaszt,
és fáradhatatlanul csak ad.
Mert Nő vagy – lélekből fakadó varázs,
az élet dallama és tiszta ragyogás.

Búcsú dallama




(A képet mesterséges intelligencia készítette9

Lágy dallamot hoz a szellő,
Mely angyali, felemelő,
Szépsége szívet melenget,
Elűz búbánatot, terhet.

Nyugalom, szeretet, béke,
Dallam édes ölelése,
Ringat, engem, mennyekbe visz,
Örök fényébe átsegít.

Újra otthonra lelhetek,
És angyalként szerethetek,
Földi életben végeztem,
Dallamként lesz új életem.


A Csillag



Megszülettem, és fényből vagyok,
Égi csillag, s az égből figyelek,
Bensőmben ébrednek apró csillagok,
Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.
Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,
Lágy fényemmel átölelem a világot,
Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,
A csendben, hol mindenki alszik,
Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.
Szívemben a végtelen szeretet táncol,
Ragyogásom folyton szeretve világít,
Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,
Mi az univerzummal mindent összeköt.
A csillagok nem csupán fények az égbolton,
Hanem élő, isteni szeretet lények,
Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,
Mert felébresztem fényemmel a reményt,
hogy ti is csillagként ragyogjatok.

2025. március 6., csütörtök

Néma szeretet



(A képet mestreséges intelligencia készítette.)

Nézem a gyönyörű fákat, melyek koronájukkal a felhőket súrolják. Büszkén állnak, időtlen méltósággal. Átvészelik a tomboló viharokat, elviselik a perzselő napsugarakat, és némán hordozzák a tél súlyos hóleplét. Nem kérdeznek, nem panaszkodnak. Csak állnak mozdulatlanul, őrizve az erdő csendjét. Ágaik otthont adnak az erdei állatoknak, menedéket a madaraknak, árnyékot a vándornak. Oly természetesen adnak, mintha semmi más dolguk nem lenne ezen a világon.

Talán jobb lett volna, ha a lelkem egy fában születik meg. Akkor nem kellene ennyi fájdalmat átélnem. Nem várna el tőlem senki semmit, nem kellene megfelelnem senkinek. Nem szakadna meg a szívem a világ ridegségében, nem érné lelkemet annyi seb. Csak állnék némán, gyökereimmel mélyen kapaszkodva az anyaföldbe, és csendesen figyelném az idő múlását.

De még egy fa sem él hiába. Mert a fák nemcsak állnak – ők is adnak. Gyökereikből táplálják a fiatal, erőtlen hajtásokat, táplálékot, energiát küldenek a beteg ágaknak. Nem kérnek cserébe semmit, nem várnak hálát. Nem vágynak elismerésre, nem követelnek figyelmet. Csak szeretnek. Feltétel nélkül, tisztán.

Oly kevesen vannak a világban, akik így szeretnek. Akik nem vesznek el a saját fájdalmukban, akik nem várnak viszonzást. Bevallom: nekem ez a világ túl durva. Néha úgy érzem, mintha a lelkem törékeny üvegből lenne, amelyen egyre több repedés fut végig.

Hiszem, hogy nekem is ezt kell megtanulnom. Úgy szeretni, ahogyan a fák. Elvárások nélkül, szavak nélkül, csupán a létezésemmel. Nem remélni semmit. Csak adni.

Talán egy nap sikerül... és nem várom el, hogy engem is szeressenek.

Csepp fény




(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fájdalmas könnyek hullottak le arcomról,
Szeretetté váltak, mint fénysugár, mi úgy ragyog.
Szellő ölelte őket, vitte, vitte messze,
Szerte szét, hogy érintsék a szíveket,
melyek elvesztek a semmiben.
Megérintik azok szívét, kik szeretetre vágynak,
Kiknek egy csepp fény új reményt adhat.
Ezért kell a fényt sugároznunk, tovább adnunk,
Hiszen minden lélek csodát rejteget,
a szívében ott van valahol az igaz szeretet.

A szerelmes mágus



Aleandro, a nagy mágus, már régóta figyelte Sofiát. Titokban csodálta, míg végre egy könyvesboltban megszólította. Egyre többször találkoztak, közösen nézegették a könyveket. Bár mágus volt, a szerelem bizonytalanná tette.
Egy parkban várta Sofiát, piros kalapban, kezében hatalmas virágcsokorral. Szíve hevesen dobogott, miközben szélörvény kavarodott körülötte. Amikor Sofia megérkezett, átadta neki a csokrot. Tekintetük találkozott, és a pillanat varázsa átjárta őket.
Gyengéden megölelték egymást, majd egy lágy csók pecsételte meg szerelmüket. Aleandro halkan suttogta:
– Lényed káprázatos, Sofia. Ragyogásod, mint a hajnal fénye… és én elvesztem varázsodba

2025. március 5., szerda

A két kapu



A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.
Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.
Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.
– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.
Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.
Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.
A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.