Ugri és Siki – A nagy farokkatasztrófa

A nap vidáman sütött a kis erdei tisztásra, ahol a fűszálak között apró bogarak hadakoztak egy fél meggymag fölött. A közeli tócsában békák ugrándoztak, és egy apró, élénkzöld kis fickó – Ugri – éppen felfedezőútra indult.

– Ma valami izgalmasat fogok látni, érzem a zsigereimben! – kiáltotta Ugri vidáman, és egy hatalmas ugrással elhagyta a tócsát.

Néhány ugrással odébb azonban váratlanul megtorpant. Egy nagy kő tetején egy furcsa lény kuporgott, zöldesen csillogó pikkelyekkel és… valami nagyon nem stimmelt vele.

– Te meg mi vagy? És hol a farkad?! – kérdezte Ugri meglepetten.

A gyík, akit Siki névre kereszteltek, egy mély, világfájdalmas sóhajt eresztett meg.

– Katasztrófa történt – mondta sötéten. – Egy madár rám támadt, én meg megijedtem, és PÁFF, letört a farkam!

Ugri ámulva bámulta.

– Letört?! Mint amikor a bot kettéreped?

– Pontosan! – bólintott Siki. – Ott hagytam neki hadonászni a földön, és amíg a madár azon csodálkozott, hogy mi történik, én eliszkoltam.

Ugri összeráncolta a homlokát.

– Várjunk csak… szóval te konkrétan… ledobtad a farkadat, mint egy régi kabátot?!

Siki sóhajtott.

– Hát, igen… így működik.

Ugri lassan elvigyorodott.

– Ez zseniális! Te vagy a világ legmenőbb varázslója! Egy trükkös gyík! Egy farokelhagyó művész!

Siki először meglepődött, majd elnevette magát. – Hát, így is lehet nézni.

Ugri lelkesen folytatta.

– Képzeld el, ha én is le tudnám dobni a lábam, amikor egy gólya üldöz! Csak otthagynám neki, és elugrálnék!

Siki nevetett.

– De akkor hogyan ugrálnál tovább?

Ugri elgondolkodott.

– Hm, igaz… talán nem is olyan jó ötlet. De neked szuper képességed van!

Siki mosolygott.

– Köszönöm, Ugri. Most már nem is érzem olyan rosszul magam a farokvesztés miatt.

A két új barát együtt nevetett, és Ugri így szólt:

– Tudod mit? Legközelebb, ha letörik a farkad, csinálunk belőle ugrálóbotot!

És ezen olyan jót kacagtak, hogy még a falevelek is belerezdültek.

Szeress engem

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Mert szívemben ott rejtőzik a fájdalom,

Kezeid, melyek gyengéden simítanak,

Eloszlatják minden könnyem, fájdalmam.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Ölelj, hogy érezzem a biztonságot,

Mert nálad otthonra lel a lelkem,

Szíved ritmusára elcsendesedik bánatom.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

A fájdalom elhalványul, ha karjaid között vagyok,

Minden szó, amit suttogsz, enyhíti bánatom,

És a világ akkor válik boldoggá, ha magadhoz ölelsz,

Szíved szívemmel egyszerre dobban.

Álom kapuja

Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,

Lágyan öleli körül testedet a sötétség,

A szemek lassan lecsukódnak,

Minden gond, mint füst, eloszlik.

Az álom kapuja most megnyílik,

Benned rejtett csodák kelnek életre,

A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,

A világ odakint már nem számít.

Szép tündérek halkan énekelnek,

Szent harmónia ringat téged,

A csillagok fénye, mint lágy tánc,

Édes álom, mindent elringat.

Most már nem kell semmit kérned,

Minden vágyad a csöndben oldódik,

Az álom szárnyán lebegve élsz,

Halkan, csendben útra kélsz.

Aludj szépen, a békét keresd,

A csillagok őrzik álmaidat,

Míg a reggel finoman felébred,

Te ott leszel, ahol a csend ölel.

Tavaszi szellő

Két galamb ül egy ág hegyén,

szellő ringatja könnyedén.

Virágzó fák közt fény ragyog,

pillangók tánca tavaszt hoz.

A tavasz lágyan rám nevet,

suttogja: élni érdemes.

Szívekben ébred új remény,

s a dallam száll a fák ölén.

Lágy illat száll a fák alatt,

rügyekben titkos szó fakad.

Két galamb röppen, száll tova,

szerelmük él, s viszi a szél.

Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..

Az elhagyott fog

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

– Apa! Baj van! Nagy baj! – rontott be a nappaliba Anettka, kezét a szája elé kapva.

Az apja, aki épp egy keresztrejtvénybe mélyedt, ijedten kapta fel a fejét.

– Mi történt? Megint bebújtál a szekrénybe, és beragadtál?

– Nem! Ennél is rosszabb! Elhagytam a fogam!

– Hogyhogy elhagytad? – vonta fel a szemöldökét az apja.

– Olyan, mintha a buszon felejtetted volna.

– Hát majdnem! – hadonászott kétségbeesetten Anettka.

– Az előbb még itt volt! Mozgott, mocorgott, aztán éreztem, hogy kiesik, és puff, eltűnt!

– Oké, szóval kiesett, és te nem tudod, hova lett?

– Pontosan! – bólintott Anettka.

– És ha a fogtündér most azt hiszi, hogy nincs is fogam?! Nem hoz pénzt!

– Kicsim, a fogtündér nem egy ügyvéd, aki hivatalos iratokat kér. Biztos elhiszi neked, hogy kiesett.

– Nem kockáztathatunk! Keressük meg, apa! Kérlek!

Anettka már négykézláb csúszott-mászott a szőnyegen, amikor az apja felsóhajtott, és csatlakozott a kereséshez.

– Hol voltál, amikor kiesett? – kérdezte a kislányát.

– Hát… itt… meg ott… meg a kanapén… meg a konyhában… meg talán a fürdőben…

– Szóval a lakás 80%-át bejártad a háznak. – állapította meg az apja.

– Egyszerű feladat lesz megtalálni.

Tíz perccel később az apja egy cipőből kihúzva vizsgálta a cipőfűzőt, Anettka pedig egy növény földjét túrta fel, amikor egy furcsa roppanás hallatszott.

– Jaj, ne… – az apja lassan levette a papucsát, és a talpához nyúlt. – Megvan…! – szólt hangosan.

– Megtaláltad? – csillant fel Anettka szeme.

– Nos… igen… de most már nem egy darabban van, hanem kettő lett belőle.

Anettka döbbenten meredt rá.

– Apa! Ezt hogy magyarázzuk meg a fogtündérnek?!

Az apja elgondolkodott, majd megvonta a vállát.

– Talán írhatunk egy levelet, hogy a fog véletlenül két darabra tört.

Anettka beletörődve felsóhajtott, majd hirtelen elmosolyodott.

– Tudod mit? Ha a fogtündér nem ad érte pénzt, te pótolod ki! Rendben?

Az apja elnevette magát, majd végül megadóan bólintott.

– Hát jó… de legközelebb, ha kiesik egy fogad, próbálj meg nem elhagyni egy fél lakásnyi területen, rendben?

Anettka vigyorogva bólintott.

– Megpróbálom… de semmit nem ígérek!

Csendes búcsú

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hold ezüstös fénye lágyan simult a tájra, ahogy egy utolsó sétára indultam a Földön. A lábam alatt a fű harmatcseppjei megcsillantak a csillagok fényében, a szél pedig suttogó búcsúszavakat hozott magával. Tudtam, hogy az időm itt véget ért. Már nem volt bennem félelem, csak mélységes nyugalom és egyfajta kíváncsi várakozás.

Egész életemben arra törekedtem, hogy megértsem az élet valódi lényegét. Segítettem az embereknek, ahogy csak tudtam – szavaimmal, jelenlétemmel, a szeretet erejével. Megtanítottam őket arra, hogy a tudatos létezés nem csupán egy elvont eszme, hanem maga az élet legmélyebb igazsága. Hogy a szeretet nem csupán érzelem, hanem az a kapocs, amely mindent összeköt. Láttam, ahogy a szavaim nyomán mások is megnyílnak, megtalálják önmagukat, és ráébrednek arra, hogy a világot belülről tudják formálni.

Most, hogy az utam végére értem, nem éreztem szomorúságot. Mindent megtettem, amit lehetett. A tudás, amit átadtam, tovább él azokban, akiket szerettem.

Ekkor egy ragyogó fény jelent meg előttem, és lassan formát öltött. Egy angyal állt ott, magasztos, mégis gyengéd jelenlétével. Szemeiben az örökkévalóság csillogott, és amikor megszólalt, a hangja a szívem legmélyebb zugát érintette.

– Mária, eljött az idő. Készen állsz?

Ráemeltem a tekintetem. Arcát nem szegélyezte idő, nem terhelték földi gondok. Csak tiszta fény volt ő maga, és a szeretet áradt belőle.

– Igen – feleltem halkan. – Hosszú volt az utam, sok mindent megéltem, megértettem. Segítettem, ahol tudtam, és megtanultam elengedni, amikor eljött az idő.

Az angyal finoman elmosolyodott.

– A földi lét tanító volt számodra. Megtapasztaltad a szeretetet, a veszteséget, az idő múlását, a ragaszkodás és az elengedés kettősségét. De te többet tettél, mint a legtöbben: fényt hoztál mások életébe. Megmutattad nekik a tudatos létezés útját, és segítettél felébreszteni a szívükben rejlő igazságot.

Könnyek csillantak a szememben, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Csak a hála és a mélységes megértés.

– Megtanultam bátornak lenni – mondtam. – Megtanultam, hogy a szeretet mindig a válasz.

Az angyal gyengéden megérintette a vállam, és a körülöttünk lévő tér lassan megváltozott. A földi világ fakulni kezdett, mintha csak egy álom lenne, amelyből ébredezek. Egy másik fény bontakozott ki előttem – tisztább, melegebb, mélyebb.

Lépésről lépésre haladtam az új világ felé. A szívem könnyű volt, mintha soha többé nem nyomná a múlt súlya. A testem mintha csak egy leheletnyi fénnyé változott volna, amely egyre közelebb került valami ismerős, mégis új valósághoz.

A táj, amely kibontakozott előttem, mesébe illő volt. Aranyló mezők, lágyan hullámzó dombok, tiszta, ragyogó ég. A levegő könnyed volt, mintha maga a szeretet töltené be. Már nem volt múlt, nem volt idő. Csak a végtelen béke, amelyben végleg hazataláltam.