2025. február 26., szerda

Tavaszi szellő



Két galamb ül egy ág hegyén,
szellő ringatja könnyedén.
Virágzó fák közt fény ragyog,
pillangók tánca tavaszt hoz.
A tavasz lágyan rám nevet,
suttogja: élni érdemes.
Szívekben ébred új remény,
s a dallam száll a fák ölén.
Lágy illat száll a fák alatt,
rügyekben titkos szó fakad.
Két galamb röppen, száll tova,
szerelmük él, s viszi a szél.

Téli álom




(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Fagy csókolja az éj sötétjét,
ezüstbe öltözik a táj,
hópehely száll, selymes érintés,
csendben ring, mint halk sóhaj.
Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,
a fák ágain pihen el halkan,
a tél varázsa, mint tündértánc,
ragyogó fényt hint szerteszét.
Hófehér álmok puha ölelése
betakar mindent, nesztelen,
s a szél egy régi dalt mesélve
simítja meg a szívemet.
Tükröződik a tó álma,
jeges szél suttog a part fölött,
s a tél birodalmát hópalástjában
a Jégkirálynő vigyázza a csendet.
Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,
melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,
és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,
mely a téli csodák ölelésében talál haza..

2025. február 25., kedd

Az elhagyott fog


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

– Apa! Baj van! Nagy baj! – rontott be a nappaliba Anettka, kezét a szája elé kapva.
Az apja, aki épp egy keresztrejtvénybe mélyedt, ijedten kapta fel a fejét.
– Mi történt? Megint bebújtál a szekrénybe, és beragadtál?
– Nem! Ennél is rosszabb! Elhagytam a fogam!
– Hogyhogy elhagytad? – vonta fel a szemöldökét az apja.
– Olyan, mintha a buszon felejtetted volna.
– Hát majdnem! – hadonászott kétségbeesetten Anettka.
– Az előbb még itt volt! Mozgott, mocorgott, aztán éreztem, hogy kiesik, és puff, eltűnt!
– Oké, szóval kiesett, és te nem tudod, hova lett?
– Pontosan! – bólintott Anettka.
– És ha a fogtündér most azt hiszi, hogy nincs is fogam?! Nem hoz pénzt!
– Kicsim, a fogtündér nem egy ügyvéd, aki hivatalos iratokat kér. Biztos elhiszi neked, hogy kiesett.
– Nem kockáztathatunk! Keressük meg, apa! Kérlek!
Anettka már négykézláb csúszott-mászott a szőnyegen, amikor az apja felsóhajtott, és csatlakozott a kereséshez.
– Hol voltál, amikor kiesett? – kérdezte a kislányát.
– Hát… itt… meg ott… meg a kanapén… meg a konyhában… meg talán a fürdőben…
– Szóval a lakás 80%-át bejártad a háznak. – állapította meg az apja.
– Egyszerű feladat lesz megtalálni.
Tíz perccel később az apja egy cipőből kihúzva vizsgálta a cipőfűzőt, Anettka pedig egy növény földjét túrta fel, amikor egy furcsa roppanás hallatszott.
– Jaj, ne… – az apja lassan levette a papucsát, és a talpához nyúlt. – Megvan…! – szólt hangosan.
– Megtaláltad? – csillant fel Anettka szeme.
– Nos… igen… de most már nem egy darabban van, hanem kettő lett belőle.
Anettka döbbenten meredt rá.
– Apa! Ezt hogy magyarázzuk meg a fogtündérnek?!
Az apja elgondolkodott, majd megvonta a vállát.
– Talán írhatunk egy levelet, hogy a fog véletlenül két darabra tört.
Anettka beletörődve felsóhajtott, majd hirtelen elmosolyodott.
– Tudod mit? Ha a fogtündér nem ad érte pénzt, te pótolod ki! Rendben?
Az apja elnevette magát, majd végül megadóan bólintott.
– Hát jó… de legközelebb, ha kiesik egy fogad, próbálj meg nem elhagyni egy fél lakásnyi területen, rendben?
Anettka vigyorogva bólintott.
– Megpróbálom… de semmit nem ígérek!

Csendes búcsú


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A hold ezüstös fénye lágyan simult a tájra, ahogy egy utolsó sétára indultam a Földön. A lábam alatt a fű harmatcseppjei megcsillantak a csillagok fényében, a szél pedig suttogó búcsúszavakat hozott magával. Tudtam, hogy az időm itt véget ért. Már nem volt bennem félelem, csak mélységes nyugalom és egyfajta kíváncsi várakozás.
Egész életemben arra törekedtem, hogy megértsem az élet valódi lényegét. Segítettem az embereknek, ahogy csak tudtam – szavaimmal, jelenlétemmel, a szeretet erejével. Megtanítottam őket arra, hogy a tudatos létezés nem csupán egy elvont eszme, hanem maga az élet legmélyebb igazsága. Hogy a szeretet nem csupán érzelem, hanem az a kapocs, amely mindent összeköt. Láttam, ahogy a szavaim nyomán mások is megnyílnak, megtalálják önmagukat, és ráébrednek arra, hogy a világot belülről tudják formálni.
Most, hogy az utam végére értem, nem éreztem szomorúságot. Mindent megtettem, amit lehetett. A tudás, amit átadtam, tovább él azokban, akiket szerettem.
Ekkor egy ragyogó fény jelent meg előttem, és lassan formát öltött. Egy angyal állt ott, magasztos, mégis gyengéd jelenlétével. Szemeiben az örökkévalóság csillogott, és amikor megszólalt, a hangja a szívem legmélyebb zugát érintette.
– Mária, eljött az idő. Készen állsz?
Ráemeltem a tekintetem. Arcát nem szegélyezte idő, nem terhelték földi gondok. Csak tiszta fény volt ő maga, és a szeretet áradt belőle.
– Igen – feleltem halkan. – Hosszú volt az utam, sok mindent megéltem, megértettem. Segítettem, ahol tudtam, és megtanultam elengedni, amikor eljött az idő.
Az angyal finoman elmosolyodott.
– A földi lét tanító volt számodra. Megtapasztaltad a szeretetet, a veszteséget, az idő múlását, a ragaszkodás és az elengedés kettősségét. De te többet tettél, mint a legtöbben: fényt hoztál mások életébe. Megmutattad nekik a tudatos létezés útját, és segítettél felébreszteni a szívükben rejlő igazságot.
Könnyek csillantak a szememben, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Csak a hála és a mélységes megértés.
– Megtanultam bátornak lenni – mondtam. – Megtanultam, hogy a szeretet mindig a válasz.
Az angyal gyengéden megérintette a vállam, és a körülöttünk lévő tér lassan megváltozott. A földi világ fakulni kezdett, mintha csak egy álom lenne, amelyből ébredezek. Egy másik fény bontakozott ki előttem – tisztább, melegebb, mélyebb.
Lépésről lépésre haladtam az új világ felé. A szívem könnyű volt, mintha soha többé nem nyomná a múlt súlya. A testem mintha csak egy leheletnyi fénnyé változott volna, amely egyre közelebb került valami ismerős, mégis új valósághoz.
A táj, amely kibontakozott előttem, mesébe illő volt. Aranyló mezők, lágyan hullámzó dombok, tiszta, ragyogó ég. A levegő könnyed volt, mintha maga a szeretet töltené be. Már nem volt múlt, nem volt idő. Csak a végtelen béke, amelyben végleg hazataláltam.

2025. február 24., hétfő

Szárnyaló szív



(A képet a mesterséges intelligencia.)

Meghittség ölel, lágyan ringat,
fényből font álom szívemig hat.
Lelkemben csend van, égi dallam,
melyet a szeretet formál szavakban.
Szárnyalok ott, hol nincsen határ,
hol az ég is tiszta ölelésre vár.
Felhők között fénycsóvák játszanak,
s a szellő is gyengéden simogat.
Nem tart vissza semmi már,
csak a szeretet, mi örökké vár.
Láthatatlan hídon lépek át,
hol a lélek otthonra talál.

A gyöngysor



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.
Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.
A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.
Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?
Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.
Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.
De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.
Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.
Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:
"Holnap este hétkor. Várom."

2025. február 21., péntek

A tükör




(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.
A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.
A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.
Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.
Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.
Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.
És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.