Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,

hol a hullámok selymes sóhajai

szavak nélkül mesélnek rólad.

A szellő arcomhoz ér,

mintha üzeneted hozná,

lágy érintése szívem reménysége.

Egy álom vagy, mely sosem fakul;

minden hullám feléd sodor,

minden szellő téged idéz,

s én hagyom, hogy magával vigyen

a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.

A nap lassan leereszkedik az égen,

s aranyhidat von kettőnk közé,

s én ott várok rád,

hol a fény ölel,

hol a szél már nem ismer távolságot,

és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.

Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,

két szellő, mit az éj ölel át,

egy álom megvalósulásának,

hol az idő megáll,

és csak a szerelem létezik.

A Magyar kultúra emlékére

Bár a fák ága suttogja a múltat,

a szél mesél elfeledett dalokat,

szívünkben él a Magyar Föld varázsa,

mely örök, mint a Duna, ősi és tiszta.

A költők szavai fénysugarak,

melyek rég eltűnt idők emlékeit őrzik,

Petőfi hangja, Ady szárnyra kel,

s minden szóban ott él a nemzet ereje.

A népdalokban tánc lengi be a tájat,

a festő ecsetén életre kel a világ,

minden vers, minden dallam szent ajándék,

melyben rejlik a magyarok hite, reménye.

E napon, mikor ünnepeljük a kultúrát,

emlékezzünk, hogy mind a Magyar Föld gyermekei vagyunk,

s minden szó, minden ének, minden szép mozdulat

egy híd a jövőbe, a múlt szeretetén át.

Kilépés az igaz életbe

 

Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:

– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:

– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:

– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:

– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:

– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.

– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.

– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:

– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

A szerelem fa hívása

Andrea egy csendes, kis városban élt, ahol mindenki ismerte. Szépsége és kedvessége mindenkit elbűvölt, de ő maga sosem tartotta magát különlegesnek. Egyszerű életet élt, és szívvel-lélekkel végezte munkáját: gyerekeket tanított iskolában. Boldogságot talált a munkájában, de a szíve mélyén ott lapult egy fájdalom. A szerelem valahogy mindig elkerülte őt. Voltak jelentkezők, férfiak, akik szerették volna elnyerni a szívét, de Andrea egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Mintha valami hiányzott volna mindegyikükből, valami, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de érezte, hogy e nélkül az érzés nélkül nem lehet boldog.

Andrea már szinte beletörődött, hogy egyedül éli le az életét. A szíve mélyén fájdalmasan elfogadta, hogy talán a szerelem nem neki való.

Eközben egy nyüzsgő nagyvárosban élt Dominik. Mindennapjait a rohanás és a munka töltötte ki. Egy vállalat igazgatóhelyettese volt, és a munkája rengeteg energiáját felemésztette. Gyönyörű, szőke, hullámos hajával és mélykék szemeivel mindenkit lenyűgözött, de ezeket a külsőségeket már régen nem tartotta fontosnak. Fiatalabb korában élt a külseje adta lehetőségekkel, de mára már csak egyet keresett: az igazi szerelmet.

Dominik szíve azonban üres volt, és bármerre nézett, sehol sem találta azt, amit keresett. Nap mint nap úgy érezte, talán a szerelem csak egy illúzió, egy álom, amit nem lehet elérni.

A különös álom

Egy éjszaka azonban minden megváltozott. Andrea és Dominik ugyanazon az éjjelen ugyanazt az álmot látták. Egy gyönyörű, hatalmas fa jelent meg előttük, amelynek törzsén vörös szívek lüktettek. A szívek ritmikusan dobogtak, mintha éltek volna. A fa mellett egy halk dallam szólt, mintha a fa énekelne. Az álomban mindketten ugyanazt érezték: egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket a fához.

Amikor álmukban megérintették a fát, különös melegség járta át a testüket. Mintha az egész lényükbe valami ismeretlen, gyengéd érzés áramlott volna. A szívükben békét és örömöt éreztek, olyasmit, amit addig sosem tapasztaltak. Bár nem látták egymást, a fa mindkettőjük számára ugyanazt az üzenetet közvetítette: ide kell eljönniük, meg kell találniuk ezt a helyet.

Amikor reggel felébredtek, mindketten zavartan ültek az ágyuk szélén. Az álom olyan valóságos volt, hogy képtelenek voltak kiverni a fejükből. Andrea egész nap a fára gondolt, és úgy érezte, valami nincs rendben vele. Mintha a szíve azóta nyugtalanságban dobogott volna. Úgy döntött, szabadságot vesz ki, hogy megnyugodjon, és egy hétre elutazik a hegyekbe túrázni.

Dominik hasonlóképpen érzett. Az álom óta szinte képtelen volt koncentrálni a munkájára. Főnöke végül szabadságra küldte, és ő is lefoglalt egy hetet a hegyekben, hogy kipihenhesse magát. Bár Dominik nem tudta, miért, az álom képei vezették. Úgy érezte, meg kell találnia a választ.

A fa hívása

Andrea a szállodába érkezve még mindig a különös álmán töprengett. A hegyi levegő és a természet közelsége nyugtatóan hatott rá, de a szíve mélyén egyre erősebben érezte, hogy valami vár rá az erdőben. Másnap reggel, amikor a madarak énekére ébredt, elhatározta, hogy elindul felfedezni a környéket.

Ugyanezen a reggelen Dominik is felkelt, és úgy döntött, sétára indul. Az erdő csendje és a természet szépsége lassan megnyugtatta, de az álom képei még mindig élénken éltek benne. Valami azt súgta neki, hogy egy nagy sétára induljon az erdőbe.

Mindketten elindultak az erdőbe, más-más ösvényen, de ugyanabba az irányba. Ahogy haladtak, hirtelen ugyanaz a dallam ütötte meg a fülüket, amit az álmukban hallottak. A zene mintha hívta volna őket, és mindketten a hang irányába indultak.

A fák közül lassan előtűnt a hatalmas, ősi fa, amit mindketten az álmukban láttak. A fa szíveinek lüktetése most hangosabban hallatszott, mintha üdvözölné őket. Andrea és Dominik egyszerre léptek ki az ösvényre.

A találkozás

Andrea lassan lépett a tisztás szélére, ahol a hatalmas fa állt. Ahogy a napfény átszűrődött az ágak között, a vörösen izzó szívek lüktetése szinte megállította a lélegzetét. A látvány egyszerre volt megnyugtató és szívszorító, mintha minden érzés, amit valaha átélt, ebben a pillanatban összpontosult volna.

– Ez csoda – gondolta magában, ahogy óvatosan közelebb lépett. A szívek dobbanásának ritmusára az ő szíve is hevesen vert. Mintha a fa nemcsak állt volna ott, hanem élt is. De akkor valami másra lett figyelmes: valaki más is ott volt.

A tisztás túloldalán egy magas, szőke férfi állt. Mély, kék szemei azonnal találkoztak az övéivel. Andrea teste megfeszült, majd a szíve még hevesebben kezdett verni, ahogy a férfi lassan elindult felé.

Szia – mondta Dominik halkan.

Andrea meglepetten, de kedvesen mosolyogva válaszolt.

– Szia.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, de a csend nem volt kellemetlen. Inkább olyan érzés volt, mintha minden szónál többet mondott volna az, ahogyan egymásra néztek.

Andrea törte meg a csendet, kissé bizonytalanul, de őszintén.

– Te is álmodtál erről a fáról?

Dominik bólintott, miközben közelebb lépett.

– Igen. Pontosan így láttam álmomban. És azt hiszem… mintha éreztem volna, hogy nemcsak a fához kell jönnöm, hanem… hozzád is.

Andrea szemeiben könnyek csillantak.

– Én is ezt érzem. Ez az egész olyan hihetetlen. Mintha valami különleges erő vezetett volna.

Dominik lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Andrea kezét. Az érintésük nyomán forróság áradt szét mindkettőjük testében, mintha a fa minden melege és szeretete beléjük költözött volna.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Dominik, szinte suttogva – de úgy érzem, hogy mindig is téged kerestelek. És most, hogy itt vagy, nem akarom többé elengedni ezt az érzést.

Andrea elmosolyodott, és szabad kezével finoman megérintette Dominik arcát.

– Nem őrültség. Én is érzem.

Ekkor a fa halk, gyengéd lüktetése hirtelen felerősödött, és egy mély, lágy hang szólt hozzájuk, amelyet nem a fülükkel hallottak, hanem a szívükben éreztek:

– Két szív, amely egymáshoz tartozik, mindig utat talál. Ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Szeressétek és vigyázzatok egymásra, mert az igaz szerelem ritka ajándék.

A fa szavai után Andrea és Dominik összenéztek, és egyszerre érezték, hogy minden, amit a fa mondott, igaz. A fa fénye lassan elhalványult, a lüktetése elhalkult, és végül teljesen eltűnt a szemük elől, mintha soha nem is lett volna ott.

Dominik megszorította Andrea kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Szabad lesz, elkísérhetlek vissza a szállodába?

Andrea halkan felnevetett, miközben a könnyek még mindig csillogtak a szemeiben.

– Szívesen venném.

Egymás kezét fogva indultak el vissza, miközben szívükben ott lüktetett a szerelem, amihez a fa hozzásegítette őket. Az erdő csendje most már nem magányos volt, hanem tele reménnyel és új kezdetekkel.

Félember

(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,

a földi lét halk elengedése.

Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,

mint árnyék, ami végül elhalványul.

Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,

szellő, mely nyomot sem hagy maga után,

egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,

esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,

hópehely, aki boldogan olvad –

bármi, csak nem ember.

Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?

Üres marad minden nap,

mintha szívem helyén csupán

egy kő volna.

A szeretet ott van mindenben, tudom,

egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.

És adok, mert van miből,

de néha kell, hogy kapjak is:

egy mosolyt,

egy ölelést,

egy érintést, ami megerősít.

Mégis, ha ez hiányzik,

mi értelme az útnak?

Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,

a szellő szárnyán lenni valami más.

Bármi lennék, csak nem ember,

hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Hiszem, megtalál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ölelésre vágyom,

hogy szeressenek, igazán szeressenek,

hogy szerelmes kezek érintsenek,

lágyan, mint a hajnal első lehelete.

Reggel ne csak a napfény simogassa arcomat,

hanem ajkának meleg érintése ébresszen finoman,

hogy érezzem, fontos vagyok,

és hozzá bármikor odabújhatok.

Ő legyen az én hercegem,

ki nem csak szerelmet ad,

de biztonságot is,

egy csendes, szilárd otthont,

ahol a szavak ölelnek,

és az érintések beszélnek helyettük.

Ő, aki órákig nézne,

mintha minden mozdulatom titkot rejtene,

mintha a csend is fontos volna,

mert benne vagyok én.

Ő, aki nem ígérne mindent,

csak azt, ami valódi,

egy pillantást, egy érintést,

ami az ürességet betölti.

Mellettem állna,

ha szél fújna át a világon,

és én nem rettegnék,

mert ott lenne –

egy biztos kéz, egy halk szó,

egy érintés, ami mindent elmond.

Lennék mellette könnyű,

szabad és ragyogó,

mint a hajnal, mikor a fény

még tiszta és érintetlen,

mikor a világ csak kettőnkről szól.

Ez az, amit az érintések rejtenek:

szavak nélküli ígéret,

egy végeláthatatlan pillanat,

ami örökre tart,

s hiszem, megtalál majd.