2025. január 14., kedd

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.
Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.
– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.
Hazavittem.
Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.
Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.
– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.
Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.
– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?
A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.
– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?
Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.
Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.
– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.
Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.
Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.
Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.
– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.
És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

Szenvedélyes tánc



Lobog a haj, mint fényözön száll,
ajkunk édes csókban egymásra talál.
Perzsel a vágy, mint láng a szíven,
ölelésed rabja lettem hirtelen.
Testünk beszél, ahol szavak nincsenek,
bőrünk alatt táncot járnak az érzelmek.
Karod, mint lánc, fogva tart, vezet,
s én elmerülök benned, mint esőcseppek a tengerben.
Szikrák gyúlnak, minden érintés,
egy villanásnyi, örök égés.
Te vagy a Hold, én a csillagfény,
együtt ragyogunk, mint az éjszakai fény.
Sóhajból fonunk égő álmokat,
a vágy szaggat szét minden falakat.
Míg hajnal eljő, és a percek peregnek,
mi táncunkkal perzseljük tovább a szenvedélyeket.

2025. január 13., hétfő

Jégcsókok a rózsán Aurora Amelia Joplin és Csaba Mahler közös verse.


Mahler Csaba
Óh, vérszínű szirom, álmok halk hárfája,
Fagy szorít most körbe, dér zeng bús imája.
Jégcsókok táncolnak a szél vad ölében,
Kemény a világ, s mégis szép e létben.
Aurora Amelia Joplin
Hófüggöny borítja, fénylő kelyhét rejti,
Ám szenvedély tüzét dermedt szív sem sejti.
Bár jég öleli át, titkos lángot hordoz,
A vörös rózsa él, s az ég felé sóhajtoz.
Mahler Csaba
Véred hevítne, láz gyúlna a szívben,
De jég karol át, s álmaid bilincsben.
S te állsz, hősi rózsa, a sorsok tükrében,
Szépséged zeng egy harsány költeményben.
Aurora Amelia Joplin
Vörös szirmaidban titokzatos vágyak égnek,
Mint lángoló tűz, mi a fagyban is ég,
A fagy ölel, de te ragyogsz, mint égi csillag,
Tüzed él, mikor a szél megcsókol, s hozzád ér.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,
álarcok csillannak pislákoló fényözönben.
Kavarog a tánc, nevetés zsong,
de legbelül a csend titkokat bont.
Játszunk és nevetünk, sodor a zene,
de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?
Ha lehull a lepel, mit lel odabent?
Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?
Az álarc mögött mindent szabad,
álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.
De mikor a hajnal átvág az álmokon,
kivel találkozol azon a hajnalon?
A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,
mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.
Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,
mint vállalni azt, ki igazán te vagy.
Véget ér a farsang, az álarc lehull,
a terem elcsendesül, hajnal érint,
s ott áll az ember, tükörbe néz,
és vajon mit lát? A valódi énjét?
Vagy a hamis tükörképét?

Legszebb érintések


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,
mikor harmatcsepp simul a bőrödre,
a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.
Egy arc érintése, bársonyos csoda,
egy mosolyba rejtett néma ima.
Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,
szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.
Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor
apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak
mennyei érintés.
Benne van minden tiszta fény,
s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.
Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,
puha bundában lüktető, hangtalan szó.
Szemében ott van a végtelen hűség,
a csendes menedék.
A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,
hol a lélek pihen a csend dallamában.
Virágzó cseresznyefa érintése, illata,
oly édes, mint a tenger sóhaja.
Szerelmünk haját érintve,
egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.
Ujjaim közt selymes éjbe vész,
s minden érintés újat ígér.
És ott van az érintés, mi láthatatlan,
szívből szívbe áramló hangtalan dallam.
Szerelem, mely elringat, amely összeforr,
az érintés a válasz, mi mindent összefon.
Az érintés maga az élet tapasza,
pillanatokból szőtt, örök kapocs.
Szárnyalás, mely a földön tart,
mozdulat, mely minden lelket összetart.

2025. január 11., szombat

A köd szélén


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”

Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.

A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.

„Már vártalak.”

Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.

 


2025. január 10., péntek

Álom és ébredés


Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”
A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.
– Maga jól van? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.
A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.
– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.
– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.
– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.
Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.
– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.
De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.
A férfi még kiáltott utána:
– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!
Júlia zihálva ébredt.
A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.
Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.
A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.
Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.
„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.
Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.
Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.