2025. január 14., kedd
Hófödte táj
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Hófehér takaró mindent átölel,
Fenyők ágain kis cinke ül a fán,
Dalát szórja szét a téli éjszakán.
Halkan roppan a hó léptek nyomán,
Csillagfény kísér, az erdő csendjén.
Csendes éj suhan, szívemig hatol,
Csodálom a szép téli évszakot.
Elfed titkokat, betakar a tél,
Hófödte táj nyugalmat hoz s reményt,
Szívem ilyenkor csendben megpihen,
Tél ölel át, békét hoz csendesen.
Cinike, a kis cinke
A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.
Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.
– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.
Hazavittem.
Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.
Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.
– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.
Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.
– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?
A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.
– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?
Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.
Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.
– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.
Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.
Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.
Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.
– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.
És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.
Szenvedélyes tánc
Lobog a haj, mint fényözön száll,
ajkunk édes csókban egymásra talál.
Perzsel a vágy, mint láng a szíven,
ölelésed rabja lettem hirtelen.
Testünk beszél, ahol szavak nincsenek,
bőrünk alatt táncot járnak az érzelmek.
Karod, mint lánc, fogva tart, vezet,
s én elmerülök benned, mint esőcseppek a tengerben.
Szikrák gyúlnak, minden érintés,
egy villanásnyi, örök égés.
Te vagy a Hold, én a csillagfény,
együtt ragyogunk, mint az éjszakai fény.
Sóhajból fonunk égő álmokat,
a vágy szaggat szét minden falakat.
Míg hajnal eljő, és a percek peregnek,
mi táncunkkal perzseljük tovább a szenvedélyeket.
2025. január 13., hétfő
Jégcsókok a rózsán Aurora Amelia Joplin és Csaba Mahler közös verse.
Mahler Csaba
Óh, vérszínű szirom, álmok halk hárfája,
Fagy szorít most körbe, dér zeng bús imája.
Jégcsókok táncolnak a szél vad ölében,
Kemény a világ, s mégis szép e létben.
Aurora Amelia Joplin
Hófüggöny borítja, fénylő kelyhét rejti,
Ám szenvedély tüzét dermedt szív sem sejti.
Bár jég öleli át, titkos lángot hordoz,
A vörös rózsa él, s az ég felé sóhajtoz.
Mahler Csaba
Véred hevítne, láz gyúlna a szívben,
De jég karol át, s álmaid bilincsben.
S te állsz, hősi rózsa, a sorsok tükrében,
Szépséged zeng egy harsány költeményben.
Aurora Amelia Joplin
Vörös szirmaidban titokzatos vágyak égnek,
Mint lángoló tűz, mi a fagyban is ég,
A fagy ölel, de te ragyogsz, mint égi csillag,
Tüzed él, mikor a szél megcsókol, s hozzád ér.
Álarc mögött
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
álarcok csillannak pislákoló fényözönben.
Kavarog a tánc, nevetés zsong,
de legbelül a csend titkokat bont.
Játszunk és nevetünk, sodor a zene,
de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?
Ha lehull a lepel, mit lel odabent?
Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?
Az álarc mögött mindent szabad,
álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.
De mikor a hajnal átvág az álmokon,
kivel találkozol azon a hajnalon?
A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,
mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.
Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,
mint vállalni azt, ki igazán te vagy.
Véget ér a farsang, az álarc lehull,
a terem elcsendesül, hajnal érint,
s ott áll az ember, tükörbe néz,
és vajon mit lát? A valódi énjét?
Vagy a hamis tükörképét?
Legszebb érintések
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
mikor harmatcsepp simul a bőrödre,
a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.
Egy arc érintése, bársonyos csoda,
egy mosolyba rejtett néma ima.
Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,
szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.
Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor
apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak
mennyei érintés.
Benne van minden tiszta fény,
s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.
Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,
puha bundában lüktető, hangtalan szó.
Szemében ott van a végtelen hűség,
a csendes menedék.
A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,
hol a lélek pihen a csend dallamában.
Virágzó cseresznyefa érintése, illata,
oly édes, mint a tenger sóhaja.
Szerelmünk haját érintve,
egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.
Ujjaim közt selymes éjbe vész,
s minden érintés újat ígér.
És ott van az érintés, mi láthatatlan,
szívből szívbe áramló hangtalan dallam.
Szerelem, mely elringat, amely összeforr,
az érintés a válasz, mi mindent összefon.
Az érintés maga az élet tapasza,
pillanatokból szőtt, örök kapocs.
Szárnyalás, mely a földön tart,
mozdulat, mely minden lelket összetart.
2025. január 11., szombat
A köd szélén
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”
Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.
A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.
„Már vártalak.”
Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)