A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.
Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.
„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”
A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.
– Elnézést, szabad itt?
Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.
– Persze, nyugodtan – mondta.
A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.
– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.
– Ezt hogy érti?
Az idegen hátradőlt, és mosolygott.
– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.
Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.
– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.
A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.
– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.
Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.
– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?
Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.
– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.
– De mégis... kicsoda maga?
Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.
– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.
Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.
A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.
– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?
Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.
– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.
– Mit akar ezzel mondani?
Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.
– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.
– De hát itt nincs állomás!
Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.
– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.
Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.
A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.
Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.
És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.
Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.
