Kifogyhatatlan toll

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.

Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.

A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.

Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.

Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.

Tudatos lépések

Ahogy a földön lépek,

a lépéseim szelíd emlékek.

Minden lépés egy új világ,

hol az út formál, s a szív tovább lát.

Göröngyös ösvény, mi hív és vár,

hol árny és fény kezet fog már.

Kavicsok közt virág terem,

suttogja csendben: lépj velem.

Tudatos lépteim hangja zeng,

visszhangja mély, belül reng.

Nem rohanok, az idő tanít,

minden lépésem új ívet ír.

És ha az ösvény véget ér,

nem keresek mást, felnézek az égre.

Bennem az út, bennem a cél,

a lépés maga az élet, s a fény.

A dallam véget ért

Amikor Eliza leült a régi zongorához, a nap már rég eltűnt a horizont mögött. A szobát csak a halvány fények és a zongora hangjai töltötték be. Ujjai lassan végigsimítottak a billentyűkön, és egy-egy halk hang szólalt meg. A dallam, amit oly sokszor játszottak együtt, most másképp szólt. A férfi, aki egykor mellette ült, most csak egy emlék volt. Emlékezett arra a csodás nyári estére, amikor négykezest játszottak a zongorán, és a zene a szívük ritmusává vált. A kacagásukra, ahogy együtt nevettek, miközben a billentyűk között keveredtek a játékos ujjakkal. Emlékezett a csókokra, amiket a zene szünetei alatt osztottak meg, az esti sétákra, amikor a kezüket fogva csillagokat néztek, és egy-egy halk szóval terveztek közös jövőt. A felejthetetlen, szenvedélyes szerelmes éjszakákra, és a szerelme illatára, ahogy a fülébe suttogta, mennyire szereti. De volt egy különleges este is, amelyet sosem fog elfelejteni. A férfi letérdelt előtte, kezében egy csokor fehér rózsával. Eliza szemei könnybe lábadtak, miközben figyelte a férfi arcán tükröződő őszinte vágyakozást. – „Eliza,” suttogta, hangja remegett a feszültségtől, „neked adom ezt a virágot, mint az életem legszebb ajándékát. Leszel a feleségem?” Eliza szíve gyorsabban kezdett dobogni, és bár a válasz azonnal ott volt a száján, mégis úgy érezte, hogy az idő mintha megállt volna. Elméje csak a férfi tekintetére összpontosított, ahogy ott térdel előtte, és a zongora csendjében egyetlen szó sem volt szükséges ahhoz, hogy minden mondanivalót kifejezzenek. – „Igen... örökre.” – suttogta, és a férfi karjaiban megpihent. De az idő, mint egy elhaló akkord, mindent elvitt. A férfi, aki a szíve minden dobbanásával szerette, most távol volt, és a zongora csupán egyedül kísérte Elizát a csendben. Ma már másnak suttogja a fülébe azt, amit neki. A dallam, amit egykor együtt játszottak, most fájdalmasan visszhangzott a szobában. Eliza szíve szomorú ritmusra dobogott, és minden egyes hang visszahozta a múlt szépségeit, de a jelen egyedüllétét is. A dallam véget ért, de az emlékek örökre benne maradtak – a csókok, a séták, a fehér rózsa csokor, a zongora hangjai, a férfi keze, és a kérés, amit örökre a szívében hordozott. Ahogy Eliza keze a zongora billentyűin megpihent, egy pillanatra csend honolt. De a csend nem volt üres. Mintha a jövő egy új dallamot suttogott volna neki, egy dallamot, ami egyszer talán elhozza a boldogságot, a szeretetet újra. Az emlékek ott voltak, de ő tudta, hogy a szeretet, mint egy végtelen melódia, sosem ér véget. Talán más napokon, más kezekkel, új dallamok születnek majd. És a szívének ritmusa, bár szomorú most, egyszer még örömmel fog dobogni.

Csodás Mikulás

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hó betakar mindent, fehér a táj,

Csengő szól, oly gyorsan suhan a szán.

Puttonyban cukor, ajándék, csoda,

Gyerekek várják, mikor ér oda.

Nagy szakálla lebben, hópihe száll,

Mosoly sok kisgyermek arcán megáll.

"Kívánságlistám rég elkészült már,

Mikulás, várom ajándékod már!"

A hóban megáll a szánja nesztelen,

Ablakban a cipő fényesen pihen.

Cukorral, édesség-titkokkal teli,

S szívekben öröm, mert reggel meglelik.

Tovább siklik a hó birodalmán,

Minden gyerekhez eljut ma talán.

Szakálla fehér, mint friss hólepel,

Vele a csoda sosem múlik el.

A Hópelyhek Élete

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők fodros öleléséből született minden hópehely, és miközben puha ölelésüket elhagyva aláhulltak, az égbolt végtelen kékjébe kapaszkodva néztek szét a világban. Ezúttal is milliónyian indultak útnak, mind egyedi, mind különleges. Közöttük két apró, még tapasztalatlan hópehely sodródott: Szellőcske és Harmatfény.

– Ugye, milyen csodálatos? – kérdezte izgatottan Szellőcske, miközben a napfény megcsillant kristályos szirmaikon.

– Igen, de egy kicsit félek – vallotta be Harmatfény. – Mi lesz, ha leérünk? Mi vár ránk odalent?

Egy idősebb hópehely, Vénusz, hallotta a beszélgetést, és közelebb sodródott hozzájuk. Különös nyugalom áradt belőle, mintha már ismerné az utat.

– Semmi okod félni, Harmatfény – szólt barátságos hangon. – Az életünk rövid, ez igaz, de minden pillanatát meg kell élni. Nézz csak körül!

A három hópehely lenyűgözve figyelte a tájat. Alattuk szikrázó havas mezők terültek el, ahol az erdők zúzmarával borított fái nyúltak az ég felé. A messzeségben hegycsúcsok meredeztek, mint óriások fehér süvegben, a völgyeket kanyargó patakok és apró falvak tarkították.

– De mi lesz, ha elolvadunk? – kérdezte Harmatfény reszketve. – Mi marad belőlünk?

– Épp ez a szépsége – felelte Vénusz. – Mikor elérjük a földet, eggyé válunk valamivel, ami nagyobb nálunk. Egy patak, egy tó, vagy talán egy folyó része leszünk. És talán egyszer újra hópehellyé válhatunk.

– De akkor vége lesz mindennek! – sóhajtott Harmatfény.

– Csak annak lesz vége, amit most ismerünk – nyugtatta őt Szellőcske. – Gondolj csak bele, milyen izgalmas lehet az új élet!

Ahogy közeledtek a földhöz, az idő kezdett melegedni. Az első napsugár megérintette Vénusz kristályszárnyait, aki lassan olvadni kezdett.

– Ne félj, Harmatfény – szólt Vénusz utoljára, mielőtt eltűnt volna egy harmatcseppben. – A világban minden körforgás. Talán egy nap újra találkozunk.

Harmatfény és Szellőcske lassan földet értek egy hatalmas, érintetlen hómezőn. Az egyik szikrázó hegy lábánál pihentek, és az ég felé néztek. Ott fent újabb és újabb hópelyhek érkeztek, hozva magukkal a csillogó égi történetet.

Harmatfény már nem félt. Egy utolsó sugár simogatta meg testét, mielőtt ő is eggyé vált a földdel. Úgy érezte, Vénusznak igaza volt: a vég egy új kezdet. A hómezőn egy apró patak kelt életre, amely csilingelve szaladt lefelé a völgybe. És benne ott volt Harmatfény, Szellőcske és Vénusz – az élet végtelen körforgásában.

A tájat betöltötte a csend, csak a szél dúdolta halkan az időtlen dalt: „Nincs vég, csak átalakulás.”

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

A két szív története

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Volt egyszer egy különleges világ, ahol minden szív a saját fényével világított. A ragyogó szívek fényesen tündököltek, míg a sebzettek fénye alig pislákolt. Ebben a világban élt egy sebzett szív, amely körül csak száradt, tüskés bokrok nőttek. A szív belsejében mély sebek húzódtak, és bár valaha álmokat és vágyakat rejtett, ezek már rég elvesztek a fájdalom és csalódás sötétjében.

A szív gazdája gyakran sírt, mert úgy érezte, hogy a környezete soha nem fogadja el. Egy nap azonban, amikor már szinte reményt vesztett, találkozott egy másik szívvel, amely olyan fényesen ragyogott, hogy elűzte körülötte a sötétséget. A ragyogó szív körül virágok nyíltak, és minden lépését harmónia kísérte.

– Te mitől ragyogsz ilyen fényesen? – kérdezte a sebzett szív. Hangjában vágyakozás és hitetlenség keveredett.

– A szeretettől – válaszolta egyszerűen a ragyogó szív.

– De hogyan? Honnan van benned ennyi szeretet? – faggatta tovább a sebzett szív.

– Önmagamból. Azt tanultam meg, hogy ha szeretem önmagamat, a fényem újra és újra fellobban – mondta a ragyogó szív, mosolyogva.

– Megtanítanád nekem is? – kérte halkan a sebzett szív, akinek fénye most még inkább halványult.

– Szívesen. De neked kell kitartónak lenned – hangzott a válasz.

A sebzett szív és a ragyogó szív együtt töltötték az időt. Az első napok nehezek voltak. A sebzett szív gyakran elkeseredett, úgy érezte, képtelen megtanulni szeretni önmagát. Egy éjszaka különösen sötét volt körülötte, és már-már feladta volna. Ekkor a ragyogó szív közelebb lépett, és a saját fényéből egy „szeretetmagot” ültetett a sebzett szív kertjébe.

– Ez csak egy mag. Nem nő meg azonnal, de ha ápolod, lassan gyökeret ereszt, és szárba szökken – mondta, majd visszalépett a virágai közé.

Ahogy telt az idő, a sebzett szív elkezdte gondozni a magot. Eleinte nem történt semmi, de napról napra érezte, hogy a kertje kezd átalakulni. A száradt bokrok helyén lassan zöldellni kezdett a táj, és a szív mélyéről előbújtak a rég elfeledett álmok és vágyak. A sebzett szív rájött, hogy minden seb egy tanítás, és ezek nélkül nem lenne az, aki.

Hónapokkal később a két szív együtt állt a kertben, amely most már virágokkal volt tele. A sebzett szív már nemcsak önmagát világította be, hanem környezetét is. Fénye lassan elért egy távoli pislákoló szívhez, amely éppen olyan sebzett volt, mint ő egykor.

– Látod? – mondta a ragyogó szív. – A szeretet fénye nemcsak téged gyógyít, hanem másokat is. Most már te vagy az, aki segíthetsz.

A sebzett szív mosolygott. Már nem volt szüksége arra, hogy mások elfogadják, hiszen megtanulta, hogy a szeretet belülről fakad. És most már ketten világítottak, fényük pedig lassan beragyogta az egész világot.