A Hópelyhek Élete

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők fodros öleléséből született minden hópehely, és miközben puha ölelésüket elhagyva aláhulltak, az égbolt végtelen kékjébe kapaszkodva néztek szét a világban. Ezúttal is milliónyian indultak útnak, mind egyedi, mind különleges. Közöttük két apró, még tapasztalatlan hópehely sodródott: Szellőcske és Harmatfény.

– Ugye, milyen csodálatos? – kérdezte izgatottan Szellőcske, miközben a napfény megcsillant kristályos szirmaikon.

– Igen, de egy kicsit félek – vallotta be Harmatfény. – Mi lesz, ha leérünk? Mi vár ránk odalent?

Egy idősebb hópehely, Vénusz, hallotta a beszélgetést, és közelebb sodródott hozzájuk. Különös nyugalom áradt belőle, mintha már ismerné az utat.

– Semmi okod félni, Harmatfény – szólt barátságos hangon. – Az életünk rövid, ez igaz, de minden pillanatát meg kell élni. Nézz csak körül!

A három hópehely lenyűgözve figyelte a tájat. Alattuk szikrázó havas mezők terültek el, ahol az erdők zúzmarával borított fái nyúltak az ég felé. A messzeségben hegycsúcsok meredeztek, mint óriások fehér süvegben, a völgyeket kanyargó patakok és apró falvak tarkították.

– De mi lesz, ha elolvadunk? – kérdezte Harmatfény reszketve. – Mi marad belőlünk?

– Épp ez a szépsége – felelte Vénusz. – Mikor elérjük a földet, eggyé válunk valamivel, ami nagyobb nálunk. Egy patak, egy tó, vagy talán egy folyó része leszünk. És talán egyszer újra hópehellyé válhatunk.

– De akkor vége lesz mindennek! – sóhajtott Harmatfény.

– Csak annak lesz vége, amit most ismerünk – nyugtatta őt Szellőcske. – Gondolj csak bele, milyen izgalmas lehet az új élet!

Ahogy közeledtek a földhöz, az idő kezdett melegedni. Az első napsugár megérintette Vénusz kristályszárnyait, aki lassan olvadni kezdett.

– Ne félj, Harmatfény – szólt Vénusz utoljára, mielőtt eltűnt volna egy harmatcseppben. – A világban minden körforgás. Talán egy nap újra találkozunk.

Harmatfény és Szellőcske lassan földet értek egy hatalmas, érintetlen hómezőn. Az egyik szikrázó hegy lábánál pihentek, és az ég felé néztek. Ott fent újabb és újabb hópelyhek érkeztek, hozva magukkal a csillogó égi történetet.

Harmatfény már nem félt. Egy utolsó sugár simogatta meg testét, mielőtt ő is eggyé vált a földdel. Úgy érezte, Vénusznak igaza volt: a vég egy új kezdet. A hómezőn egy apró patak kelt életre, amely csilingelve szaladt lefelé a völgybe. És benne ott volt Harmatfény, Szellőcske és Vénusz – az élet végtelen körforgásában.

A tájat betöltötte a csend, csak a szél dúdolta halkan az időtlen dalt: „Nincs vég, csak átalakulás.”

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

A két szív története

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Volt egyszer egy különleges világ, ahol minden szív a saját fényével világított. A ragyogó szívek fényesen tündököltek, míg a sebzettek fénye alig pislákolt. Ebben a világban élt egy sebzett szív, amely körül csak száradt, tüskés bokrok nőttek. A szív belsejében mély sebek húzódtak, és bár valaha álmokat és vágyakat rejtett, ezek már rég elvesztek a fájdalom és csalódás sötétjében.

A szív gazdája gyakran sírt, mert úgy érezte, hogy a környezete soha nem fogadja el. Egy nap azonban, amikor már szinte reményt vesztett, találkozott egy másik szívvel, amely olyan fényesen ragyogott, hogy elűzte körülötte a sötétséget. A ragyogó szív körül virágok nyíltak, és minden lépését harmónia kísérte.

– Te mitől ragyogsz ilyen fényesen? – kérdezte a sebzett szív. Hangjában vágyakozás és hitetlenség keveredett.

– A szeretettől – válaszolta egyszerűen a ragyogó szív.

– De hogyan? Honnan van benned ennyi szeretet? – faggatta tovább a sebzett szív.

– Önmagamból. Azt tanultam meg, hogy ha szeretem önmagamat, a fényem újra és újra fellobban – mondta a ragyogó szív, mosolyogva.

– Megtanítanád nekem is? – kérte halkan a sebzett szív, akinek fénye most még inkább halványult.

– Szívesen. De neked kell kitartónak lenned – hangzott a válasz.

A sebzett szív és a ragyogó szív együtt töltötték az időt. Az első napok nehezek voltak. A sebzett szív gyakran elkeseredett, úgy érezte, képtelen megtanulni szeretni önmagát. Egy éjszaka különösen sötét volt körülötte, és már-már feladta volna. Ekkor a ragyogó szív közelebb lépett, és a saját fényéből egy „szeretetmagot” ültetett a sebzett szív kertjébe.

– Ez csak egy mag. Nem nő meg azonnal, de ha ápolod, lassan gyökeret ereszt, és szárba szökken – mondta, majd visszalépett a virágai közé.

Ahogy telt az idő, a sebzett szív elkezdte gondozni a magot. Eleinte nem történt semmi, de napról napra érezte, hogy a kertje kezd átalakulni. A száradt bokrok helyén lassan zöldellni kezdett a táj, és a szív mélyéről előbújtak a rég elfeledett álmok és vágyak. A sebzett szív rájött, hogy minden seb egy tanítás, és ezek nélkül nem lenne az, aki.

Hónapokkal később a két szív együtt állt a kertben, amely most már virágokkal volt tele. A sebzett szív már nemcsak önmagát világította be, hanem környezetét is. Fénye lassan elért egy távoli pislákoló szívhez, amely éppen olyan sebzett volt, mint ő egykor.

– Látod? – mondta a ragyogó szív. – A szeretet fénye nemcsak téged gyógyít, hanem másokat is. Most már te vagy az, aki segíthetsz.

A sebzett szív mosolygott. Már nem volt szüksége arra, hogy mások elfogadják, hiszen megtanulta, hogy a szeretet belülről fakad. És most már ketten világítottak, fényük pedig lassan beragyogta az egész világot.

Péter levele a Télapónak

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Péter egy elhagyatott kis házban élt a nagymamájával, egy hóval borított erdő szélén. A házuk távol volt mindentől. Nem voltak más gyerekek, akikkel játszhatott volna, és mivel édesanyja külföldön dolgozott egy-egy hosszabb időre, sokszor egyedül maradt. Péter mindig próbált erős lenni, próbált örülni a napnak, de néha az egyedüllét, anya nélkül elviselhetetlenül nehéz volt számára.

Mikor a tél igazán megérkezett, és a hópelyhek hangtalanul hullottak a földre, Péter minden este a kis asztalnál ült, és írt egy levelet Télapónak. Az ő kívánsága most más volt, mint a többi gyereké: ő nem játékot vagy csokit kért, hanem valami sokkal fontosabbat.

Egy este, mikor a lámpa fénye halványan világította meg a szobát, Péter újra papírt és a tollat vette a kezébe.

Kedves Télapó!

Most, hogy elérkezett a tél, ismét írok neked, mert szeretném, ha tudnád, mi a legnagyobb kívánságom. Én nem kérnék játékot, nem szeretnék csokit sem. Az én vágyam most más: azt szeretném, ha édesanyám és én végre együtt lennénk itt, a kis házunkban, és soha többé nem lenne olyan nap, hogy ő elmegy, és én egyedül maradok.

Tudom, hogy édesanyám dolgozni megy, és ő nagyon szeret engem, de olyankor sokáig egyedül maradok. Néha reggel, mikor felébredek, a ház csendes és üres, és az egyetlen hang, amit hallok, a hópelyhek lágy zörrenése a tetőn. És én... csak várom, hogy az ajtó nyíljon, hogy anyu belépjen, és azt mondja: „Péter, itt vagyok, soha nem hagylak el!” Azt kívánom, hogy egyszer ne kelljen várnom rá, hogy soha többet ne legyek egyedül.

Kérlek, Télapó, hozd el nekem azt, hogy ne legyen többé olyan nap, hogy egyedül maradok. Kérlek, hozd el azt a napot, amikor édesanyám azt mondja: „Most már mindig itt leszek veled, soha többé nem hagylak egyedül.”

Szeretettel:

Péter

Péter a levelet ügyesen összehajtotta, és az ablakpárkányra tette, ahová mindig elhelyezte, hogy Télapó megtalálja és biztosan elolvassa. Miután befejezte, elbújt a takarója alatt, és édesanyjára gondolt, aki reggelente mindig puszit adott a homlokára.

A következő reggelre, amikor Péter felébredt, valami különleges történt. Az ablakon át ragyogott a nap, és mikor kinézett, egy kis papírt talált az ablakpárkányon. A levelet, amit ő írt, valahogy visszaérkezett.

Meglepetésére az édesanyja állt a szoba ajtajában, kezében egy meleg takaróval és egy mosollyal.

– Szia Péter, kisfiam! Itt vagyok veled, és mostantól soha nem hagylak egyedül. Ígérem, hogy minden egyes nap itt leszek, hogy elmondjam, mennyire szeretlek, és minden reggel puszit adok a homlokodra! – mondta édesanyja, miközben odahajolt, megölelte, és egy nagy puszit adott a homlokára.

Péter szemei könnybe lábadtak, és a szíve egyszerre szorult össze és repült a boldogságtól. Mintha valami varázslat történt volna, és most valóra vált volna minden reménye. Hiszen ott állt előtte az édesanyja, és az ígéretekkel teli tekintetében ott volt minden, amit szeretett volna: a biztonság, a szeretet és a tudat, hogy soha többé nem lesz egyedül.

A szeretet és a bizalom valóra vált. Most már tudta, hogy a legnagyobb ajándék, amit valaha kívánt, valóra vált: az hogy, édesanyja hazatért, és ígéretet tett, soha többé nem hagyja őt magára.

A bölcs idő utazó

(A képet mesterséges intelligencia készítette.

A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.

Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.

Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.

– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.

– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.

A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.

– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.

Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.

– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.

A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.

– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.

Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.

– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.

A nő könnyekkel a szemében bólintott.

– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.

Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.

A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.

És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbetáncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.

Mikulás zsákja

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mikulás, Mikulás, szánnal jössz,

Fehér szakállal, piros kabátban,

Csengettyűk hangja messze szól,

Hozod a meglepetést, hozod a jót.

A hóban csendben lépkedsz,

Lelkedben boldogság, szeretet,

Hozol a kicsiknek mosolyt,

A nagyoknak örömet, csuda jót.

Ajándékot, örömet szétszórod,

Minden kisgyerek szívébe,

Mikulás, te vagy az ünnep fénye,

Szeretetet viszel mindenki szívébe.

Zsákodban ajándékok, sok-sok csoda,

Téli mesék, játék, édes falatok,

Mikulás, te minden kicsi szívet örömmel megtöltesz,

A zsákodból az egész világra jut bőven.

A rózsa álma

 

Hó fedte rózsa tündököl,

Méltósággal ő üdvözöl.

Harmatgyöngy a szirmain pihen,

Mint álmodó lélek szívemen.

Fagy csókolja gyenge bimbóját,

Őrzi titkait, minden báját.

Tél szigorán jóval túlragyog,

Megfagyva is szépséges, nagyon.

Nem hervad el, csak szunnyad csendben,

Élteti álmát hó-lepelben.

Lelkemben őrzöm hű képét,

Látom az élet szépségét.

S ha jön a tavasz, újraéled,

Zöldje ígér új, tiszta létet.

De most a hóban méltóan áll,

Mint ég és föld közti rózsaszál.