2024. december 1., vasárnap

Összehangolt Ritmus



A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Közted és köztem nincsenek szavak,
csak csendből szőtt, titkos ösvények.
Egy érintetlen pillanatban találkozunk,
ott, ahol a gondolatok szárnyakat kapnak.
Nem kell hang, hogy megértsél.
Nem kell szem, hogy lássalak.
A világ leghalkabb zaja közt
is hallom, ahogy szólnak érzéseid.
Álmaink tengere egyetlen hullámként csap össze,
s a kimondatlan szavak fényesre csiszolják az éjt.
Valahol a szíved mélyén megtalálom magam,
és te is ott vagy bennem, hangtalan.
Telepátia – nem varázslat, csak a lélek
mérhetetlen nyitottsága.
Híd a láthatatlanban,ahol minden érzés,
minden gondolat érintéssé válik.
Két szív összehangolt ritmusa,
egy dallam, amit senki más nem hall.
Ahogy rám gondolsz, megrezdülök,
ahogy rád gondolok, megérzed.
Telepátia köt össze minket,
egy szó nélküli beszélgetés,
ahol az érzések eggyé fonódva mesélnek.

Egy falatnyi remény

 


A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.
– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.
Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érzett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.
– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!
A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.
– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.
A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.
– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.
Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.
– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.
A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.
– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.
A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.

Advent négy gyertyája


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az első gyertyát most gyújtjuk csendesen,
A Hit fénye égjen bennünk szüntelen.
Bár néha az út sötét és nehéz,
A Hit fénye szívünkhöz ér.

A második gyertya, a Remény ragyog,
Lelkünkbe hozza a szebb holnapot.
Várunk, mert tudjuk, hogy minden perc tanít,
S a Remény szívünkbe új utakat nyit.

A harmadik gyertya az Öröm lángja,
Fényével szívünket tisztán átjárja.
Megérint minket az ünnepi dal,
És boldogság ébred, mi mindent betakar.

A negyedik gyertya a Szeretet fénye,
Minden szív dobbanjon meg egy életre.
Öleljen át mindenkit szívből, igazán,
Hisz szeretet nélkül az élet semmit sem ér.

Advent négy gyertyája reményt ad nekünk,
Fényük ragyogjon most minden napunkon.
Karácsony közeleg, a szeretet ránk talál,
S Jézus születése áldást küld ránk.

2024. november 29., péntek

Híd a sötétben


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,
mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.
A remény, tiszta, halvány fényként,
váratlanul ébred bennem,
mint egy szikra a sötétség peremén.
A kétségek harca önmagamban
mindig újra és újra kezdődik,
a vihar, amely szaggatja szívemet,
néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.
Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.
Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,
és utat mutat az éj sötétjében.
A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.
Nem harsog, nem küzd,csak hív.
Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:
„Bízz! Menj tovább!”
Minden könny egy titkos ima,
egy történet, amit magamban hordok.
Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.
És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,
a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!
Újra láss!”


A Hóember mosolya



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Hófehérben táncol a tél,
Gyerekek nevetnek, csilingel a szél.
Hóember áll, kerek a hasa,
Répa orra vidám, s örök a mosolya.

Tépett sapka, sál a nyakán,
Seprűvel kíséri a fagyos táncát.
Fekete a szeme, ragyog a hó,
S kis kesztyűkre ráfagyott a hó.

Hópelyhek szállnak, csendben körbe,
Még a nap is táncra hívja őket.
Kis kezek formáztak apró csodát,
Hóember áll, a gyerekek piruló arccal mosolyognak rá.




2024. november 26., kedd

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:
– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.
Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.

Szerelmes szív

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

A Hold lágy fénye betöltötte a szobát, miközben Emil gyengéden simogatta az alvó Andrea arcát. Nézte, és szinte elvarázsolódott. Minden porcikáját szerette: nemcsak a csodás testét, hanem az okos, intelligens, kedves, finom természetét is. Andrea volt számára a csoda. Csendben felöltözött, majd reggelivel és egy szál friss virággal tért vissza. A virágot a párnára tette, a reggelit gondosan elrendezte. Utoljára odahajolt, és egy lágy puszit adott Andrea homlokára. Ahogy becsukta az ajtót, egy furcsa érzés járta át: szíve már visszavágyott hozzá, pedig még el sem ment. Ez az igazi szerelem.