Advent négy gyertyája

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az első gyertyát most gyújtjuk csendesen,

A Hit fénye égjen bennünk szüntelen.

Bár néha az út sötét és nehéz,

A Hit fénye szívünkhöz ér.

A második gyertya, a Remény ragyog,

Lelkünkbe hozza a szebb holnapot.

Várunk, mert tudjuk, hogy minden perc tanít,

S a Remény szívünkbe új utakat nyit.

A harmadik gyertya az Öröm lángja,

Fényével szívünket tisztán átjárja.

Megérint minket az ünnepi dal,

És boldogság ébred, mi mindent betakar.

A negyedik gyertya a Szeretet fénye,

Minden szív dobbanjon meg egy életre.

Öleljen át mindenkit szívből, igazán,

Hisz szeretet nélkül az élet semmit sem ér.

Advent négy gyertyája reményt ad nekünk,

Fényük ragyogjon most minden napunkon.

Karácsony közeleg, a szeretet ránk talál,

S Jézus születése áldást küld ránk.

Híd a sötétben

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,

mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.

A remény, tiszta, halvány fényként,

váratlanul ébred bennem,

mint egy szikra a sötétség peremén.

A kétségek harca önmagamban

mindig újra és újra kezdődik,

a vihar, amely szaggatja szívemet,

néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.

Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.

Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,

és utat mutat az éj sötétjében.

A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.

Nem harsog, nem küzd,csak hív.

Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:

„Bízz! Menj tovább!”

Minden könny egy titkos ima,

egy történet, amit magamban hordok.

Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.

És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,

a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!

Újra láss!”

A Hóember mosolya

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hófehérben táncol a tél,

Gyerekek nevetnek, csilingel a szél.

Hóember áll, kerek a hasa,

Répa orra vidám, s örök a mosolya.

Tépett sapka, sál a nyakán,

Seprűvel kíséri a fagyos táncát.

Fekete a szeme, ragyog a hó,

S kis kesztyűkre ráfagyott a hó.

Hópelyhek szállnak, csendben körbe,

Még a nap is táncra hívja őket.

Kis kezek formáztak apró csodát,

Hóember áll, a gyerekek piruló arccal mosolyognak rá.

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:

– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.

Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.

Szerelmes szív

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

A Hold lágy fénye betöltötte a szobát, miközben Emil gyengéden simogatta az alvó Andrea arcát. Nézte, és szinte elvarázsolódott. Minden porcikáját szerette: nemcsak a csodás testét, hanem az okos, intelligens, kedves, finom természetét is. Andrea volt számára a csoda. Csendben felöltözött, majd reggelivel és egy szál friss virággal tért vissza. A virágot a párnára tette, a reggelit gondosan elrendezte. Utoljára odahajolt, és egy lágy puszit adott Andrea homlokára. Ahogy becsukta az ajtót, egy furcsa érzés járta át: szíve már visszavágyott hozzá, pedig még el sem ment. Ez az igazi szerelem.

Mennyei érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hóesés csendesen körülölel, mint a hideg, csípős levegő. Este van, és az utcákon lámpák pislákolnak, mintha meg akarnák örökíteni a pillanatot. Minden csillog, mintha a világ ezernyi apró gyémánttal lenne borítva. A hópehely, mint egy mennyei érintés, lágyan simogatja arcomat, és én érzem, ahogy Isten keze nyugtatóan rajtam pihen. A lépéseim alatt ropog a hó, és minden egyes hang mintha egy újabb verssor lenne.

A fák alszanak, derekukon a hó puha takarója. A világ mintha egy nagy, elfeledett álmában pihenne. A levegő nyugalommal telített, és én, mint egy szélfútta levél, belesimulok a tájba, mintha mindig is itt éltem volna. A létezés egyszerűvé válik, és minden, amit eddig keresni próbáltam, most ott van előttem: a csend, a hófehér táj és a szívem mélyén az a melegség, amit ez a pillanat hoz. Eggyé válok a tájjal, és már nem tudom, hol végződik a világ, és hol kezdődök én.

A sötétben csak a fények táncolnak, és a hó, mint egy finom lepel, mindent betakar. Az idő megáll, mintha a világ elfelejtené a rohanást. Egyedül vagyok, de mégis teljes. A szívemben ott a nyugalom, és tudom, ezekért a pillanatokért érdemes élnem.

Karjaidban

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Érintésed, mint lágy szellő hajnalban,

bőrömön suttog, szívem táncra hív hangtalan.

A csókod íze mézédes, mégis könnyű, tiszta –

egy pillanat, mely örökre lelkembe van írva.

Veled kézenfogva indulok az úton,

a világ halkul, nincs zaj, csak a nyugalom.

Karjaidban találom meg az igazi hazát,

ahol a szívem végre otthonra talál.

Szemeid fénye csillagot gyújt éjjelemben,

tekinteted oltár, ahol örökké megpihenhetek.

Te vagy az érintés, mely újra életre kelt,

te vagy minden álmom, te vagy maga a jelen.

Karjaid ölelésében elveszni nem félek,

ott születik meg minden, mit igaznak érzek.

Biztonságod tengerében csendben ringatózom,

míg szívem dobbanását a tiédhez igazítom.