2024. november 14., csütörtök

A bőrönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)



Angelika aznap hajnalban csendesen készülődött. A falu álmos csendje körülölelte a házat, ahol oly sok éven át élt, de ezen a reggelen már tudta, hogy ez az otthon nem őt szolgálja többé. Rájött, hogy mindaz a sok szeretet, gondoskodás, amit a családjába fektetett, soha nem tért igazán vissza hozzá. Életének minden mozzanata, minden áldozata a férje és gyerekei szolgálatában telt – ő maga sosem kapott viszonzást.

Okos és intelligens nő volt Angelika, és tudta, hogy ennek a felismerésnek most végre tettekben kell testet öltenie. Mindig is szerette a könyveket, a történetek világát, ahol a hősök eljutnak a saját igazságukhoz és boldogságukhoz. A könyvek világában talált menedéket, amikor saját életében a szeretet, amit adott, sosem tért igazán vissza hozzá. Ahogy most a bőröndjét csomagolta, életében először a saját boldogságára gondolt.

Amikor fiatalon megismerkedett Lajossal, még hitte, hogy a férfi társa lesz mindörökre, de a valóság fájdalmasan másként alakult. Lajos idővel fásult lett, egyre kevesebbet adott magából. Angelika mindent megtett érte és a családért, míg férje figyelmet és kedves szavakat már egyáltalán nem adott. Ő volt az, aki mindig szolgálta, vigasztalta és ápolta őt, és sosem várhatott viszonzást. A mindennapok szürkeségében Lajos nem kényeztette, nem adta vissza azt a figyelmet és törődést, amit Angelika nyújtott neki. Csak elvárások voltak, amelyek mind Angelikára nehezedtek.

A gyermekeit – akik számára élete értelme voltak – odaadással és szívvel nevelte fel. A munka, amit elvégzett, és a szeretet, amit évekig rájuk szánt, mind az ő boldogulásukat szolgálta. És ahogy felnőttek, érezte, hogy egyre inkább kihasználják az ő erejét és odaadását. Míg egy anya szeretete természetes, Angelika felismerte, hogy amikor felnőtt gyerekei ismét visszatérnek hozzá, mert az életükben valami nehézséggel szembesülnek, az már nem az a természetes gondoskodás, amit egy szülő a gyerekéért megtehet. Bár szeretni fogja őket élete végéig, tudta, hogy most már a saját életére kell figyelnie.

Aznap reggel, amikor végre mindent átgondolt, egyetlen döntése minden korábbi fájdalmát felülírta. Összepakolt, hogy elmenjen.

Nem akarta, hogy búcsúzkodás legyen. Tudta, ha vár még, ha belenéz gyerekei szemébe, akik már felnőttek, de mindig visszajöttek hozzá, ha valami rosszul alakult az életükben, nem lesz ereje kilépni. Rájött, hogy szereti őket, és talán ők is szeretik őt – de nem elég csak szeretni. Megértette, hogy amíg ő ott van, mint a mindig biztos háttér, nem lesz számára változás. Így egy levelet hagyott az asztalon, csendben becsukta az ajtót maga mögött, és elindult egy új élet felé.

A levele egyszerű volt, de szívhez szóló:

„Drága Gyerekeim! Egész életemben ti voltatok a legnagyobb örömöm. Mindenemet nektek adtam: a szívemet, a szeretetemet, az időmet. Most mégis el kell mennem. Megértem, hogy nehéz lesz, és talán fájni fog, de tudnotok kell, hogy azért megyek, mert végre meg kell találnom önmagamat. Oly sok éven át vártam, hogy engem is megértsetek, de mostanra már tudom, hogy csak én segíthetek magamon. Szeretlek benneteket, és szeretni is foglak mindig. De most el kell engednetek engem. Szeretettel, Anyátok.”

Amikor később a gyerekek hazaértek, döbbenten olvasták édesanyjuk levelét. Először nem értették, majd lassan felfogták, hogy Angelika döntése nem ellenük szólt, hanem érte, és egész életében most először saját magáért hozta meg.

Angelika, miközben elindult az úton, minden lépésnél kicsit szabadabbnak érezte magát. Minden egyes lépéssel egyre könnyebb lett a szíve. Ahogy az új élet felé vette az irányt, tudta, hogy ez az út csak az övé. Érezte, hogy a béke, amire mindig is vágyott, már ott van benne – és tudta, hogy soha nem késő megtalálni önmagát.

A falu távolodó látképe mögött, ahol minden otthonos és megszokott volt, Angelika nem szomorúságot érzett. Inkább a hála könnyei szöktek a szemébe. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, és most végre megtett mindent önmagáért is. Egy élet, egy bőrönd, és egy új kezdet – végre szabad volt.

Eltűnt évek


Mit mondhatnék, hová tűntek az évek?
Könnyű szellőként lebbentek át rajtam,
mint selyem, ami csak egyszer érinti a bőrt,
itt hagyva pár finom ráncot,
ezüst szálakat,
és emlékeket,
melyek könyvnyi szavakká értek bennem.

Gyermekeim mosolya
apró csillagokat szórt körém,
s minden év magával hozta
varázslatát és árnyékát,
ahogy testem lassan kérgesedik,
de lelkem egy fiatal fa,
új hajtásokat is bont,
és szívemben még mindig muzsikál a szeretet,
még ha néha félre is ver,
s a régi tűz már nem lobban.

Volt idő, mikor heves lángok jártak át,
most a szeretet csendje, a pillanatok mélye éltet.
Ötven felett is lehet szeretni,
hiszen minden kornak megvan
a maga szépsége, rejtett kincse –
csak látni kell, tiszta szívvel,
a lelkünk igazi szemével.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

2024. november 12., kedd

A Nap első csókja


Álmosan tekintek ki az ablakon,
a napfény csókot hint arcomon.
A lágy szellő finoman borzolja hajamat,
az asztalon a kávém hívogat.

Micsoda reggel! Csodálkozom,
a madárdal kíséri halk sóhajom.
Rózsák illata lengi be kertemet,
s pillangók szállnak, játszanak a szirmokon.

Kávémat kortyolgatom, hálát adok az égnek,
hogy ilyen szépség lakozik a csendben és békében.
Még ha mindezt csak képzelem – a versemben átélhetem.
/A képet mesterséges intelligencia készítette./


A Bölcsességek Fája


Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.
Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.
A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.
A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:
— Miért vagy itt, vándor?
Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.
— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.
A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.
— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.
Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.
— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?
Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.
— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?
Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.
— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?
Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.
— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.
Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.
— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.
Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.
A fa halk susogással azt mondta Mikének:
— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.
/A képet mesterséges intelligencia készítette/

Őrizzük álmaink


Mikor megláttalak, szívem dobbant,
Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,
Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,
Szívünk együtt szállt, fel a magasba.
Kezed fogtam, indult a hosszú út,
Múltunkba írtuk örömünk nyomát,
Minden lépésnél, nappalon, éjjel,
Te voltál a fényem, és reményem.
Évek szőtte szerelmünk napjait,
Lelkünkben őrizzük álmainkat,
Két fa lettünk, egymásnak támasza,
Gyökerünk ment mélyre, összeérve.
Most hajunkon idő színe játszik,
Szívünkben fény szeretete ragyog,
Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,
Szeretettel öleljük a múltunk.

Köd és homály



Homályba von mindent, a szépséget rejti,
tejfehér fátyol, mely mindent betakar.
Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,
mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,
lassan, puhán, mégis mindent áthatva.
Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,
széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.
E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,
csak a jelen ürességét,
s mögötte, rejtve a valódi világot.
Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,
átölel mindent, és végtelent,
ködbe bújtatva születik újjá a csend,
bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,
csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.
Lassan tűnik el, mint szélben a pára,
s előttem áll a valóság világa.
Homályt hoz hogy tisztábban lássak,
csendből szülessen meg a látomás varázsa.
/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A vihar titka

                          

  

 
A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.
A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.
De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.
A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.