Ne félj

Ne félj, én itt vagyok,

Fogom a kezed neked ragyogok,

Minden fényemet,

Reád árasztom.

Ne félj, én itt vagyok,

Fogom a kezed neked ragyogok,

Ne add fel! Légy erős!

Te nem vagy más, csak egy hős!

Élj a mának a pillanatnak,

Hidd el a problémák elillannak,

Ne félj, én itt vagyok

Fogom a kezed neked ragyogok.

Szülői szívfájdalom

Felnevelsz egy gyermeket,

Egész szívedet beleteszed,

Erőd energiád életed,

Tiszta szívből szereted.

Mindenre megtanítod,

Amit tudsz átadod,

Egy szülő sem tökéletes,

Viszont szeretetből mindenki jeles.

Nem tudod kivé válik,

A kudarcoktól hogy változik,

Bölcsebbé lesz, vagy elveszik?

A bánat a szívébe költözik?

Próbálunk segíteni ha elvesztett,

Tanácsot adni eleget,

Önmagától megmenteni nem lehet,

Ha a sötétségbe elvesztett.

A Mélység Ölelése

Egy éjszakai órában ülök a parton, a tenger hullámai lassan elérik a lábamat, mintha hívnának maguk közé. A víz hideg érintése megborzongat, de nem rettent vissza. Ahogy a mély vizet figyelem, egy láthatatlan erő húz le, mintha a mélység sötétje magához szólítana. Felállok, és lassan elindulok befelé, egyre mélyebbre, hagyom, hogy a tenger körülöleljen, és a mélység csendje belém hatoljon.

Ahogy tovább merülök, a napfény fokozatosan eltűnik, és minden egyre hűvösebbé, sötétebbé válik. Az utolsó foszforeszkáló fények egy pillanatra még felvillannak, mint kísérteties, halvány csillagok, de aztán minden teljesen elsötétedik körülöttem. A víz egyre nehezebb, a mély nyomás szinte rám telepszik, mintha a bánat egész súlya a vállaimra nehezedne. Leérek a tenger fenekére, a csend mélyére.

Itt, a legmélyebb sötétben megpillantom őket. A bánat lényei, gomolygó, hatalmas árnyékokként lebegnek körülöttem, bizonytalan, elmosódott formákkal. Némelyikük szeme halványan villan, sápadt és élettelen, mégis egyenesen rám szegeződik. Másokból lassan mozgó, csápszerű karok nyúlnak felém, a vízben kavarogva közelednek, mintha egy érintésre várnának, hogy engem is magukkal húzzanak.

A lények csendes körökben lebegnek körülöttem, figyelnek, mintha halkan suttognának. Üzenetük, amelyet csak én hallok, egyszerre gyengéd és könyörtelen: — Add át magad. Hagyd, hogy mi legyünk a támaszaid, ismerjük minden fájdalmadat. Velünk pihenhetsz.

Ahogy egyre közelebb vonnak, érzem a sötétségük mély vonzását. Az árnyékok lassan körbevesznek, halk örvényszerű forgásuk csalogat, hívogat. Ahogy nézem őket, szinte elveszítem a vágyat, hogy a felszínre visszatérjek, mintha minden ellenállásom eltűnne a mély bánat súlya alatt. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elnyel a magány, és a sötét csápok körülfonódnak rajtam, elvonják minden erőmet.

De valami belül, valahol mélyen, egy halvány fény feléled bennem. Egy apró, meleg szikra – egy érzés, amitől újra erőt érzek. A lények közelednek, de tudom, hogy még van választásom. Az élet iránti vágy, a felszín csendes fénye egyszerre meleg és hívogató. Érzem, hogy választanom kell.

Minden erőmmel a felszín felé indulok, küzdök a bánat lényeinek vonzása ellen. Mintha mély álomból ébrednék, a szívem újra dobogni kezd, erősebben, minden mozdulattal közelebb hozva a fényt. A sötét lények követnek, de tudják, hogy ma nem ők lesznek a győztesek.

A felszínen áttör a hold fénye, hűvös levegő tölti meg a tüdőmet. A tenger hullámai lassan visszahúzódnak, ahogy kimerülten leülök a parton, hagyva, hogy a csendes éjszaka körülöleljen. A hold és a csillagok tisztán ragyognak, mintha megértőn figyelnének. Érzem, ahogy a fájdalom lassan feloldódik, szinte kioldódik belőlem, ahogy a könnyek lassan végigcsordulnak az arcomon.

Egy pillanatra felnézek az égre, és látom, ahogy egy hullócsillag suhan el felettem. Érzem, hogy ez az üzenet nekem szól: „Drágám, lesznek még boldog pillanataid. Nem vagy egyedül.” Szívemben csendes béke árad szét, mintha láthatatlan angyalok vennének körül, megvédve és szeretettel átölelve. Ott, a tenger partján, ahol a legmélyebb sötétséggel néztem szembe, most a csillagok fénye alatt újra érzem, hogy újjászülettem.

Mit jelent nekem a karácsony?...

A fenyőfa, mézeskalács édes illatát,

A csillogó gyermekszemek ragyogását,

A házat az emberek szíve is melegíti,

A szeretet mindenki szívét megbékíti.

Kint nagy pelyhekben hull a hó,

Bent a kandalló ontja a meleget,

A karácsonyfa csillog, villog, pompázik,

Alatta a sok szép ajándék várakozik.

Szenteste mindenki szeret, ölel és könnyezik,

Az emberek szívébe angyal költözik,

Mindenki a szívét kinyitja egy kicsit,

A szeretet angyala a házakba beköltözik.

A költői szív

A költő szívből, mélyen érez,

Mindenben a legmélyebbre mélyed,

Így születnek meg a szép versek,

Mik tintával a papíron felélednek.

Mélységes és magasságos érzelmek,

Amiket a költő átél s érez,

Annyira érzékeny, mely néha áldás,

Van, hogy átok, ebből születnek a költői álmok.

Az írás az élete, ami egyben végzete,

A gyönyörű versek, melyek csak

Jönnek és a lélekből születnek,

Talán valaki szívében újjászületnek.

Akarok

Akarok, ha egy percre is, szabadnak lenni,

Akarok félelem nélkül létezni,

Akarok boldogan ébredni,

Akarok erőm teljességében fürdeni.

Akarok, ha egy percre is, mielőtt meghalok,

Szívemben érezni a szabadságot,

A lelkemben az igazi biztonságot,

A félelem nélküli, békés valóságot.

Akarok, ha egy percre is, csodát érezni,

Egy olyan pillanatnak részese lenni,

Melyet álmodom újra és újra,

És álmomban átélem újra és újra.

Ötvenéves lettem

Ötvenéves lettem,

Még most születtem,

Elszálltak az évek,

Mint a felhők az égen.

Néha sütött a nap,

Olykor beborult az ég,

Szakadt az eső, villámlott,

Szélviharral támadott.

Így volt minden szép és jó,

Mert az élet egy nagy folyó,

Mely a tengerbe áramlik,

Évek alatt kincsé válik.

A kincs az élet, én értékelem,

Minden percét ünnepelem,

A szívemmel szeretetet adok,

S a szeretetért köszönetet mondok.