2024. október 29., kedd

Halloween Kacaj


Halloween éjjel utcák élednek,
Jelmezes gyerekek előlépnek.
Boszorkány, szellem, kis vámpírsereg,
Házról házra járva kéregetnek.
Tök lámpás fénye lobban, remeg,
Cukrot gyűjtenek apró kezek.
„Csokit vagy csalunk!” – zeng fel a dal,
A holdfény alatt vígan szól a kacaj.
Ropog a léptük, kacajuk száll,
Halloween éjjel minden oly mókás!
A jelmezek alatt csillan a szem,
Mert édesség vár rájuk végtelen!

Életünk egy Puzzle



Életünk egy színpad,
játsszuk a szerepünket,
mint színészek, kiknek álarca
mosolyt és könnyet váltogat.
Miért történik mindez, ami történik,
s miért nem történik?
Kérdések özönlenek,
mint vihar a csendes tó felett.
Kirakózunk fejünkben,
puzzle-játékot játszunk –
talán a választ megtaláljuk,
mint elveszett csillagot a sötétben.
Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,
de nem passzol sehova.
Ha végre odapasszol egy darab,
a szívünk végre megkönnyebbül,
mint hajó, vihar után
egy pillanat alatt.
Az életünk egy színpad,
színészek vagyunk rajta.
Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,
mint rég elveszett könyvet a polcon,
s ezért nem illeszkednek a darabok.
Tudatos létezésben,
a pillanatokat keresve,
minden darab
magától a helyére kerül.
Mert – a válaszok – végre megérkeznek,
és összeállnak a darabok,
meglátjuk az összképet,
a válaszok megérkeznek a miértre.

Láthatatlan hívás



Eljött az idő, hát elindulok,
fáradt lábammal lassan bandukolok,
mázsás kövek nyomják léptemet,
új utamon talán elengednek.
Látom az utat, láthatatlan hívást,
az út szélén várnak rám sorban,
szeretet-angyalok, barátok –
tárt karokkal fogadnak, szívükkel dalolnak.
Egy új világ hív, ismeretlen táj,
hol csodás dimenziókon át
árad a szeretet mindenhol –
jobb, mint e földi létezés,
nincs ott bánat, nincsen éhezés.
Szívesebben maradnék és léteznék,
szívem már vágyik e létre,
hazamenni, felébredni nem akarok;
a földön szeretet nélkül élni nem tudok.
E földi létben szívem megszakad,
nem látok mást, csak szomorú arcokat,
félelem járja át e világot –
inkább megyek az új világba tovább,
hol a szeretet ölel majd át.

Hit és fény testvérek

 


Bennem él a hit, mint világító torony,
A fény ragyogva mutatja minden álmom.
Sötétségben vezet, amit szívem sugall,
Ez a szeretet fénye, mi ragyogva átölel.
Fényes hajnalban, mikor új nap kél,
Minden kétségem eltűnik, mint a szél.
A hit az erő, velem szüntelen él,
Szeretet fénye, a hittel szívemben él.
Tenger mélyén is, ha vihar támad,
Ez a fény ragyog, álmom őrzi mindennap.
Hisz a szeretet fénye, mi sosem apad,
Örökkön-örökké velem marad.

Szomorú sziromszív


A cseresznyefa alatt ültem, és néztem, ahogy a nap lassan aranyszínű köntösbe burkolja a kertet. Az áprilisi fuvallat gyengéden borzolta a fák leveleit, mintha titkokat susognának egymás között. A cseresznyefa virágai fehér sziromköntösben díszelegtek, amelyek az aranyló napsugarakban még tisztábbnak, még fényesebbnek tűntek, mint valaha. De a szépség nem hozott megnyugvást – a szívem egyre nehezebben verte ritmusát a mellkasomban.


Szomorúság ölelt körül, akár egy régi, kopott takaró. Talán, mert valami elveszett bennem, vagy csak mélyen megbújt a lelkem egy szegletében – egy olyan titok, amit nem mertem kimondani, mert féltem, hogy ha egyszer a szavak súlyával a világra engedem, örökre megváltozom.

A távolban, az ég peremén a nap lassan süllyedni kezdett, s ahogy aranyszíne egyre mélyült, a kert is más árnyalatot öltött. A fák törzse sötétebb lett, a virágok pedig, mintha búcsút vennének a fénytől, szomorú csillogással hajladoztak. Ahogy a cseresznyefa alá hajtottam a fejem, hallottam, ahogy egy-egy szirom aláhullik. Egy szirom a tenyerembe hullott, és velem együtt sírt, mintha gyászba borulna minden körülöttem.

Egyetlen gondolat tört fel bennem, mint ahogy a régi sebek néha, váratlanul, újra lüktetni kezdenek. Talán sosem fogok megszabadulni attól az érzéstől, ami itt, a cseresznyefa alatt úgy ölel magához, mint egy szívbe markoló sötét árnyék. Egy régi szerelem emléke volt ez, amely már csak foszlányokban élt bennem – egy mosoly, egy pillantás, amit talán csak én őrzök ennyire görcsösen.

Az aranysárga nap fénye lassan megfakult, és én ott maradtam egyedül, a cseresznyefa alatt, magamra hagyva a múlt árnyaival. A szívemben egy rés mindig szomorú marad, akárhány szirom is hullik még, akárhányszor is tör előre a tavasz újra meg újra. Az a szerelem, ami valaha olyan ragyogó volt, mint a napfény, most már csak egy halk, szomorú emlék, ami a lelkem legmélyén rejtőzik.

Kicsi hős, a hangya



Szürke égben gyűlik a vihar,
kis hangya lépked, nehéz most a teher,
az út sötét, vizes, meredek,
felette csak esőcseppek.

Milliónyi csepp hull rája,
míg a viharral küzd, de állja,
mintha óceánba lépne,
kicsiny hősünk menedéket remélne.

S ahogy eláll az eső végül,
a hangya új napra ébred végül,
apró lépte halk utat keres,
míg a nap fénye ismét ránevet

Angyali Áldozat

 


Amira és Kevin szerelme olyan volt, mint egy rejtett, édes dallam, ami az idő végtelenjében lüktetett. Az angyalok birodalmának tiszta, ragyogó kékjéből minden este alászállt a földre, ahol újra és újra találkozhatott Kevinnel. A mennyben, ahol a felhők aranylóan lebegtek, és minden ragyogott az égi fénytől, Amira szárnyainak fehér tollai sugárzóan fénylettek, mintha egy belső, sosem múló fénytől ragyognának. Kék szeme, akár a nyári égbolt, lágy és végtelen, szinte átlátszó mélységet rejtett. Hosszú, aranyszőke haja minden mozdulatnál finoman hullámzott körülötte, akár az aranyló napsugarak játéka.

Kevin, az ember, akit Amira minden égi törvény ellenére megszeretett, okos, melegszívű és jóképű férfi volt. Mélybarna szemeiben türelem és őszinte kedvesség tükröződött, mosolya pedig egyszerre volt szelíd és bátor. Amira számára Kevin maga volt a megtestesült biztonság, és minden találkozásukkor úgy érezte, mintha egy új világ tárulna fel előtte. Az égi törvények tiltották, hogy angyal és ember szerelmes legyen egymásba, mégis minden egyes együtt töltött este után Amira egyre inkább Kevinhez kötődött.

Ám egy nap az égi világ rájuk talált. Az angyalok világa megérezte Amira szerelmét, és szigorú ítéletet szabtak ki rá: soha többé nem találkozhat Kevin-nel. Az égi hatalom elrendelte, hogy el kell felejtenie az embert, akit szeretett, és bűnéért büntetést róttak ki rá. A szabadságát vették el; önbizalma eltűnt, szárnyai elnehezültek, mintha súlyos bilincsek kötötték volna le őket. Önbizalma szertefoszlott. Amira minden éjszakát bánatos sóvárgásban töltött, és fájdalmas szívvel figyelte az égből, ahogy Kevin minden este ott ült az őt váró padon.

Kevin nem tudta, miért tűnt el Amira, de minden este kiment a parkba, vastag télikabátját magára húzva a hideg téli szelek ellen. Ahogy a régi, kopott padon ült, egyre csak az eget fürkészte, várva, hogy szerelme visszatérjen. A tél dermesztő csendje azonban válasz nélkül hagyta; Amira távolléte mély űrt hagyott a szívében. Az estéken gyakran suttogva beszélt hozzá, mintha Amira még mindig hallhatná.

– Bárcsak tudnám, miért tűntél el… – mondta egyik este, miközben tekintetét az égre emelte, mintha onnan várná a választ. – Bármit megtennék, hogy újra láthassalak, Amira.

Amira a mennyek birodalmában hallotta ezeket a szavakat, és minden alkalommal mély szomorúság öntötte el. Minden vágya az volt, hogy visszatérjen Kevinhez, de szárnyai elgyengültek, és a szíve egyre nehezebb lett. Az égi hatalom szavai ott zúgtak fejében: „Szárnyaidat örökre elveszíted, ha az emberek világát választod. Lemondasz az égi élet csodájáról.”

Hosszú hetek teltek el így, Amira pedig egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhant. Ám egy éjszaka különös érzés ébredt benne: szívében finom, meleg érzés gyúlt, és rádöbbent, hogy egy apró élet növekszik benne, hatalmas boldogság és erő járta át minden porcikáját. Ez a pici élet, Kevin és az ő szerelmük gyümölcse, most új erőt adott neki, önbizalmát visszanyerte, hogy visszatérjen Kevinhez.

Csillagok ezüstös fénye alatt, szárnyait ismét könnyedén kinyitva indult a földre. Amikor Kevin meglátta őt, mintha álmot látott volna, a lélegzete elakadt, és szinte félve suttogta:

– Amira? Tényleg te vagy az?

Amira lassan közelebb lépett, és kék szemei könnyektől csillogtak ahogy válaszolt.

– Igen, én vagyok. Visszajöttem hozzád, Kevin. Nem tudok többé távol maradni.

Kevin még mindig hitetlenkedve nézte őt, majd szelíden megérintette Amira arcát.

– Miért tartott ilyen sokáig? – kérdezte fájdalmasan. – Itt vártalak minden éjjel.

Amira tekintete mély fájdalmat tükrözött.

– Nem jöhettem vissza – válaszolta remegő hangon. – Az égiek eltiltottak tőled. Meg akartak fosztani mindentől. De történt valami, ami újra idehozott. Egy apró élet növekszik bennem… a mi gyermekünk, Kevin. Ő adott erőt, hogy legyőzzem a félelmeimet.

Kevin szívében hatalmas szeretet és öröm áradt szét. Magához húzta Amirát, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Egy gyermek? – kérdezte halkan, szinte hitetlenkedve. – Ez csodálatos.

Amira elmosolyodott, de a tekintetében megjelent egy pillanatnyi bánat.

– Kevin, van valami, amit tudnod kell… Az égi törvények miatt, hogy veled lehessek, le kell mondanom a szárnyaimról. Ember leszek – mondta, és bár szomorúan, de szilárd elhatározással folytatta. – Soha többé nem térhetek vissza a mennybe.

Kevin szemében újra könnyek jelentek meg, de boldog mosoly kísérte őket.

– Mindig is azt akartam, hogy mellettem legyél. Ha te is ezt akarod, akkor bármilyen áldozatot megér.

Amira szemében öröm csillant, és Kevin szorosabban ölelte magához őt. Szárnyai halványan felragyogtak egy utolsó alkalommal, majd lassan, fényes porrá válva tűntek el a holdfényben, jelezve, hogy Amira örökre emberré vált.

Azon az éjjelen a menny fénye végigkísérte őket, mintha az égiek is megáldanák döntésüket. A holdfényben összefonódva nézték a csillagokat, és most már tudták, hogy bármi is történjen, mindig együtt lesznek, mert Amira az angyali életét feláldozta a szerelmükért. Ahányszor a hold megjelent az égbolton, mindig emlékeztette őket arra, hogy a szeretet bármilyen akadályt képes legyőzni, még a Menny és a Föld törvényeit is.