Jégvirágszív

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal férfi, akit Tomásnak hívtak. Szíve tele volt szeretettel és élettel, barátai mindig körülvették. Egy nap találkozott Elenával, a gyönyörű, ám kegyetlen boszorkánnyal, akinek a szíve jégből volt. Elena elbűvölte Tomást, aki azonnal beleszeretett a titokzatos nőbe, nem sejtve, hogy a szépség mögött sötét szándékok rejtőznek.

Elena titkos világába vitte Tomást, ahol mindenhol csillogó kristályok és színes kövek ragyogtak, de a levegőben mindig érezni lehetett a hideg, dermesztő varázs erejét. Ahogy Tomás egyre mélyebbre merült Elena varázslatos birodalmába, szíve fokozatosan megfagyott. A boszorkány gyengéden és észrevétlenül szőtte bele a fagyos jégvirágot a fiú szívébe; Tomás tudta nélkül lassan elvesztette érzéseit.

A jégvirág már átszőtte Tomás lelkét, és ő nem vette észre, hogy egyre inkább elveszíti önmagát. Az öröm, ami korábban a szívében élt, eltűnt; helyét a jégvirág vette át.

Egy nap, amikor Tomás a gyönyörű tájat bámulta, találkozott egy fiatal lánnyal, Vikivel, aki az erdő mélyén élt. Viki meleg szívű és kedves volt; a nap fénye ragyogott a szemében, amikor rátalált Tomásra. Már az első pillanatban beleszeretett; érezte, hogy Tomás csodálatos, meleg szívű ember, akinek valami különleges van a lelkében.

— Miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte tőle Viki, aggodalommal a hangjában.

Tomás, már nem tudva kifejezni érzéseit, csak azt válaszolta:

— Nem tudom, de valami hiányzik az életemből.

Viki elhatározta, hogy segít neki. Hallott Elenáról a gonosz boszorkányról.

— Nem akarom, hogy szenvedj! — mondta Viki határozottan. — Küzdeni, harcolni fogok érted!

Egyre többször találkoztak. Tomás is vágyott Viki társaságára. Még érzett érzéseket, ha parányit is. Viki pedig egyre jobban beleszeretett. Szépen kitervelte, hogyan szabadítja ki a szerelmét Elena fogságából. A boszorkány nagyon gonosz volt, és tudta, nem lesz egyszerű, de szíve mélyén érezte, hogy a szeretet legyőzheti.

Éjjel, amikor Elena távol volt, Viki elindult a jégbirodalom felé. Az erdő mélyén, ahol a nap fénye már nem érte el, a fák sötét árnyait, bátorságot gyűjtött. Az út veszélyes volt; a hideg szél fújta a havat, és a földet jég borította. Viki szívében azonban ott volt Tomás iránti szeretete, amely melegítette a lelkét. Ahogy közeledett, érezte, hogy az ő szívét is kezdi áthatni a hideg, sötét erő. Vigyáznia kellett, és gondolatait, érzéseit ápolnia kellett, hogy a szeretet érzése ne aludjon ki, mert akkor ő is úgy jár, mint Tomás. Mindig is tudta, hogy Tomás szíve tele van jósággal, és most neki kell ezt a jóságot visszahoznia a világába.

Amikor Viki végre megérkezett a jégpalotához, elállt a lélegzete a látványtól. A palota hatalmas, csillogó jégből épült, és mindenhol kristályok ragyogtak, de a hideg, dermesztő légkör áthatotta a helyet. Viki bátran belépett, tudva, hogy Tomásért jött, hogy megszabadítsa őt a boszorkány hatalmától.

Amikor rátalált Tomásra, észrevette, hogy a fiú szívét a jégvirág már szinte teljesen átszőtte. Viki érezte, hogy ahhoz, hogy megmentse, szüksége van a tiszta szeretet erejére.

— Tomás, ez a szívem egy darabja — mondta, miközben elővett egy apró, ragyogó szívet, tele melegséggel. — Érezd a szeretetet, amelyet adni tudok, csak engedd meg magadnak!

Óvatosan a fiú kezébe helyezte a szívet. Amely csak úgy ragyogott. Tomás hirtelen érezte a melegséget, ahogy a szeretet ereje áramlott a kezéből a szívébe. A jégvirág szíve hirtelen remegni kezdett, és a jég lassan elkezdett olvadni a szeretet hatására. Az érzések, amelyeket elvesztett, újra feléledtek benne, és a jégvirág helyén a ragyogó szíve, mint régen, újra bontakozott ki, és elkezdett fényleni, ragyogni.

— Milyen csodás újra érezni! — mondta Tomás, ahogy a szíve csak úgy ragyogott a szeretettől. — A szívem tele van melegséggel és fénnyel! Olyan érzés ez, mintha újra élnék.

Elena azonnal észrevette a változást, és dühösen felbukkant a jégpalota ajtajában. A jégkristályok körülöttük remegni kezdtek, ahogy Elena léptei a földet érintették.

— Mit képzelsz, hogy itt vagy? — sziszegte Elena, a hangjában fagyos dühvel. — A szívem szerelmét, jégvirágját próbálod megmenteni?

Tomás megijedt, de Viki határozottan lépett előre.

— Elena, nem kellene így beszélned! — mondta, próbálva megszelídíteni a boszorkányt. — Tomásnak szüksége van a szeretetre, hogy újra érezni tudjon!

Elena szemei szinte villámokat szórtak, és a légkör hirtelen feszültté vált.

— Szeretet? — nevetett gúnyosan. — Miért érdekelne engem a szeretet? A jég az egyetlen, ami hatalmat ad nekem!

Tomás a lány felé fordult, zavarodottan.

— Viki, miért akarsz segíteni? — kérdezte. — Hiszen nem is ismersz igazán!

— Mert… — Viki mély levegőt vett, és a szemébe nézett. — Mert beléd szerettem első látásra. Érzem a szívedben a jót, Tomás. Nem hagyom, hogy Elena jéggé dermessze teljesen a szíved! Szeretlek téged teljes szívemből!

Elena dühében a jégpalota falai remegtek, és a jégkristályok zizegni kezdtek.

— Ne hidd, hogy elmenekülhetsz! — kiáltotta Elena, kezében felvillanva a jég ereje. — Mindenkinek, aki Tomáshoz közelít, meg kell fizetnie az árát!

Viki megérezte a veszélyt, és Tomásra nézett, aki most már valóban látta Elena igazi arcát.

— Nem félek tőled, Elena! — kiáltotta Viki, és Tomás kezét szorosan megfogta. — A szeretet erősebb, mint a te jégvarázslatod!

Valóban, a tiszta szeretet fénye olyan erősen ragyogott, hogy Elena nem bírta elviselni. Minden elkezdett olvadni. Elena érezte a szeretet melegségét.

Tomás felébredt a jégvirág bűvöletéből, és felismerte, hogy a szeretet ereje legyőzheti a legnagyobb sötétséget is. Viki mellett állva érezte, mire képes a szeretet. A szeretet fénye ragyogott körülöttük, és a jég birodalma helyett elkezdett egy új világ kibontakozni, ahol a boldogság és a remény él. A fiú és a lány egymásra néztek, és tudták, hogy együtt képesek legyőzni a sötétséget.

Elena elmenekült, hogy megerősödjön. A gonoszság a lételeme volt. Már tervezte, szőtte, hogyan bosszulja meg mindazt, amit vele tettek a fiatalok. Nem is sejtették, hogy Elena mire készül ellenük.

Ahogy teltek a napok, Tomás és Viki egyre közelebb kerültek egymáshoz. Közösen fedezték fel a világot, és a természet csodáit, miközben Tomás szíve végre újra megtelt szeretettel és boldogsággal. A jégvirág ereje eltűnt, ahogy a szeretet melegsége körülvette őt.

Tomás és Viki együtt néztek a naplementét, és tudták, hogy a kalandjuk véget ért, de a történetük most kezdődött igazán. A szeretet, amely összekötötte őket, sosem fog eltűnni, és a világ, amelyet együtt építettek, tele volt boldogsággal és reménnyel.

Ezután boldogan éltek, tudva, hogy bármi történik, a szeretet ereje mindig megvédi őket a sötétségtől.

Fűzfák alatt

Fűzfák állnak, sárgán hajlanak,

Hulló levelek, szélben szállanak.

Néha zokog, néha csendben él,

Fűzfák alatt régi álmom kél.

Hűvös reggel, fény szűrődik át,

Emlékekből lágyan fúj a szél.

Zúg a szél, fák közt dallam éled,

Fűzfák alatt álmodom a szépet.

Sárgul a fű, lassan búcsúzunk,

Fűzfák alatt minden újra vár.

Csendes vízben tükröződik múlt,

Fűzfák árnya megnyugvást is nyújt.

Fáradt álmok, lágyan fúj a szél,

Fűzfák alatt minden újra él.

Madarak a fákon szépen énekelnek,

Fűzfák ága ölel, itt nem felednek.

A Pillangó Szabadulása

Élt egy gyönyörű pillangó egy sötét pincében. Hatalmas terhet cipelt nap mint nap. Nem tudott tőle megszabadulni, a kötél rá volt tekeredve. A Napot soha nem látta a kis pillangó. Csak a sötétséget ismerte. Nem ismerte a szépet, a jót, a Napot és a virágokat, az illatokat sem.

A pillangó minden nap cipelni kényszerült a hatalmas követ, ami súlyos teher volt a kicsi testén. A sötét pincében, ahol élt, csak a csend és a nyomorúság vette körül. Minden mozdulattal úgy érezte, hogy a kő még nehezebb, és a szíve egyre inkább elnehezedik.

„Miért nem tudok szabad lenni?” – kérdezte magától.

Egy nap betévedt a pincébe egy kisegér. A pillangó megszólította:

— Hát te ki vagy?

— Lucy vagyok, a kisegér! Téged hogy hívnak? — kérdezett vissza az egér.

— Nekem nincs nevem. — válaszolta a pillangó.

— Az meg hogy lehet? Akkor én adok neked! Mivel olyan szép pillangó vagy, legyen a neved Sky.

— Szépen hangzik. Mi az a Sky? — kérdezte a pillangó.

— Te nem tudod? Az a gyönyörű égbolt. Még soha nem láttad? — lepődött meg Lucy, a kisegér.

— Nem. Itt születtem, és itt élek a kővel együtt. — mondta Sky, a pillangó.

— Miért húzod azt a nagy követ? — kérdezte Lucy.

— Nem tudom. Azóta velem van, amióta megvagyok. De nagyon nehéz. És kínlódom. Mesélsz nekem az égboltról? — kérlelte Sky.

— Persze, szívesen. Gyönyörű kék színű, a fehér felhők díszítik. A legszebb, amikor süt a Nap, és a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. A rét a legszebb hely. Tele virágokkal, és csodásan illatoznak. Ott élnek a társaid, a többi pillangó. Mindig a virágokon pihennek. Szeretnéd látni? — mesélte a kisegér.

— Ó! Ilyen is létezik? Elképzeltem! Nem tudtam róla! Igen, szeretném látni! De itt ez a kő? Nem tudok tőle megválni — sírta el magát a kis pillangó.

— Ezen tudok segíteni! Megengeded nekem? — kérdezte Lucy.

— Hogyan? Ez a kötél nagyon vastag és erős! — kérdezte Sky.

— Úgy, hogy elrágom! Nagyon erősek a fogaim. — válaszolta az egér.

Neki is fogott. Gyorsan el is rágta a kötelet. Sky pillangó hirtelen megkönnyebbült. Szabad lett. Nincs többé mázsás súly, amit cipelnie kell.

— Köszönöm szépen, kisegér! — mondta hatalmas örömmel.

— Szívesen! Gyere, repülj utánam! Kivezetlek a virágos rétre. Mutatom az utat.

Elindultak a sötét pincéből. Amikor kiléptek a levegőre, a napfényre, Sky megállt. Nem tudta eddig, milyen a napfény, a tiszta levegő, és amit látott! Fákat, virágokat. Le volt nyűgözve. Lucy figyelte őt, tudta, micsoda örömet okozott a kis pillangónak. Szabad lett. Egy új világban, új élet várt rá. Lucy boldog volt, Sky legalább annyira.

— Lucy! Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életem. Végre én is szabad vagyok, és felfedezhetem ezt a számomra új világot! Örök hálával tartozom neked! — mondta boldogan a kis pillangó.

— Ugyan! Nekem nem tartozol semmivel! Csak menj, és élvezd az életet! — mondta Lucy.

— Köszönöm szépen! Indulok is!

Sky elindult, boldogan repült az új világban. Lucy nézte egy darabig, ahogy repül, és boldog volt, hogy segíthetett a kis pillangónak. Megmentett egy életet.

Zsuzsi Mama

Zsófi és mama együtt sétáltak a gyönyörű őszi napon. A falevelek színes takaróként borították a földet. Leültek egy padra, Zsófit minden érdekelte, folyton kérdezett.

– Zsuzsi mama, hogyan tudsz mindig mosolyogni? Te olyan erős vagy, soha nem vagy fáradt! Megtanítod nekem is? Olyan akarok lenni, mint te! – kérdezte Zsófi.

– Miért gondolod, hogy én soha nem vagyok fáradt? – kérdezte a mama mosolyogva.

– Minden reggel friss tejjel és meleg pogácsával vársz. Biztosan aranyból van a szíved, Zsuzsi mama!

Mama megölelte unokáját, és halkan súgta:

– Azért vagyok erős, mert te itt vagy nekem.

Álomból élet

A sötét föld mélyén,

ahol a nap fénye

ritkán kúszik be,

ott álmodik a gubó,

mint egy szív,

mely a csendben lüktet,

várva a pillanatot,

hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal

van tele, mint egy könyv,

melyet senki sem olvas.

Bennük színek

jelennek meg az álmokban:

sárga, zöld, piros, kék,

mint a hajnalban

felkúszó napfény,

mely a virágok szirmait

érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj

fakad a hajnalban,

megrezdül a gubó,

mint a szerelem első üteme,

ami felforrósítja a szíveket.

A régi bőr szétfeszül,

mint egy titkos ígéret,

mely napfényt kér,

és végre megmutatja

az új életet.

Hús-vér pillangó,

már nem csupán színfolt,

hanem az álmok

szárnyas megtestesülése,

ami felkavarja a világot,

mint ősszel a szél,

mely a fák között

hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,

hiszen a fák alatt,

ahol a gyökerek táncolnak,

ott a titok él,

s ő, a felfedező,

ki végre kiszabadult,

ragyogó szárnyakkal

repül a világ fölött,

mint egy álom,

mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,

ahol a béke szőtte

az élet szövetét,

és a szeretet

minden színt átölel,

mint egy virágzó rét,

hol a napfény csillog,

és a madarak dalolnak

soha nem hallott éneket.

Itt minden szív

örömmel dobban,

a színek pompája

táncra hívja a lelkeket,

s a pillangó,

e csodás világban,

mint egy élő festmény,

szárnyal a végtelen térben,

hol az álmok

mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!

Ki mindannyiunk vágyát

teljesíted,

hogy egyszer a gubóinkat

széttörjük,

s az új világban

megtaláljuk az otthonunkat,

ahol a virágok soha

nem hervadnak el,

és az öröm

örökké tart veled.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Ördögi alku

Jack felesége, Julia, akivel húsz évet töltöttek el együtt, évek óta súlyos szívbetegségben szenvedett. Az emlékek, ahogy a tengerparton sétáltak, vagy ahogy az első közös karácsonyukat ünnepelték, most csak árnyékként kísértették Jacket, miközben nézte, ahogy a nő, akit annyira szeretett, napról napra gyengült. Jack minden követ megmozgatott, minden lehetőséget kimerített, de Julia menthetetlen volt.

Egy éjszaka, a legnagyobb kétségbeesésében, amikor Julia már a halál küszöbén állt, Jack felnézett az égre, majd a semmibe suttogta:

– Az ördöggel is lepaktálnék, csak maradjon életben...

A szavak kimondása után valami megváltozott. A levegő hideggé vált, mintha a világ megállt volna egy pillanatra. Az árnyékok megnőttek, és az egyikből egy alak lépett elő. Az ördög volt az, elegáns, a sötét köpenye mögött rejtőzködő kegyetlenséggel. Arca széles mosollyal volt tele, de a szemeiben megcsillant az ördögi ravaszság, ami jelezte, hogy nem csupán egy alku van a levegőben, hanem az élet és a lélek tétje is.

– Megszólítottál – mondta az ördög lágyan, szinte udvariasan. – Kétségbeesésed messzire hallatszott. Mit ajánlasz cserébe, ha megmentem a feleségedet?

Jack remegve lépett egyet hátra, de nem volt hova menekülnie.

– Bármit – suttogta. – Csak éljen!

Az ördög lassan elmosolyodott.

– Bármit? Ó, ember, ezt mindig olyan könnyedén mondjátok! Nézz rám! – Jack felnézett a sötét, mélységes szemekbe. – Ha a feleséged életét akarod, nekem a szíved kell. Nem a tested, nem a lelked. A szíved. Soha többé nem fogsz szeretni. Egy hideg, üres árny leszel, aki csak létezik. A feleséged meggyógyul, de te soha többé nem nézel majd rá úgy, mint most. És szolgám leszel, amíg élsz. Ez az ajánlatom. Elfogadod?

Jack megdermedt. Nem gondolta végig a következményeket, csak a felesége arcára tudott gondolni, arra, ahogy Julia még egyszer mosolyogna rá, egészségesen, élve. Az áldozat hatalmas volt, de a kín, hogy elveszítheti, még nagyobb. Hát beleegyezett.

– Igen – mondta remegve, a hangjában már-már kétségbeesés csendült. – Csak mentsd meg! Kérlek, minden áron, bármilyen árat megfizetek! Csak ne veszítsem el!

Az ördög bólintott.

– Megvan az alku. Élni fog, te pedig többé nem fogsz érezni. Szolgálni fogsz engem, ahogy megbeszéltük.

Másnap reggel Julia csodával határos módon felépült. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt, de Jack tudta, mi történt. A nő boldogan ölelte magához férjét, de Jack szíve helyén már csak üresség volt. Nem érzett semmit. Julia érintése nem hozott neki örömöt, mosolya pedig fájdalmas emlék volt.

Jack tudta, hogy önmagát árulta el. Meggondolatlanul adta oda a szívét, ezzel valóban megmentette a felesége életét, de ő maga elveszett. Hátralévő életét az utcákon töltötte, ahol a város fényei csak távoli emlékekként villogtak, az emberek pedig körülötte siettek, miközben ő üresen bolyongott. A hideg szél csípte az arcát, a város zaja és a járókelők lüktetése egy olyan világot alkotott, ahová már nem tartozott.

Fásult és fáradt lábai alatt a beton hideg és kemény volt, akárcsak a szíve. Minden nap újabb árnyékokkal találkozott, amelyek csak emlékeztették az elveszett boldogságára. Szívében a szeretet helyén már csak üresség tátongott. Soha többé nem ment haza, soha többé nem tapasztalta meg azt az örömöt, amit Julia mosolya jelentett számára.

A bűntudat és az árulás súlya úgy nehezedett rá, mint egy ólomkabát, amelyet soha nem tudott levetni. Jack így élte le az életét, és egy téli napon, a hideg utcán végleg elaludt, miközben a hó csendesen hullott a világra, mintha a Föld is meg akarta volna érteni az ő fájdalmát.