2024. október 16., szerda

Pergamen és Én



Keresem, kutatom, ki is vagyok én.
Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?
Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,
és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?
Soraimat pergamenre vetem,
remélve, hogy egyszer majd megértenek.
Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,
de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.
Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –
mint fészkükből repülők, messze szálltak.
Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,
most, mint felnőtt madarak, messze repültek.
De velem maradnak mindig az emlékek,
mint napfény, mi melegíti a szívem,
s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,
tartja a lelkem – mindig velem jön.
Most élem az életem, amíg még megtehetem.
Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?
Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.
Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;
figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.
Millió érzés és gondolat árad belőlem –
vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.
Most pedig megvalósulásra várnak,
mint virágok a napfényben.
Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.
Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?
Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.
Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;
minek is? Annyi napot megéltem már.
Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,
elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.
Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.
Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:
a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –
melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.
Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:
milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?
Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek
az élet útján – a történetem ívét.

Szívből Figyelni


A szeretet, mint elhagyott madár,
szárnyát nem tárja, ha nincs, aki vár.
Néha dal lenne, de csendben marad,
ha nem hív a lélek, nem érzed jól önmagad.
Figyelmünk fáklya, mi utat mutat,
ha kihunyt, a világ dermedt és fakó.
Mint eltévedt csónak sodródik a parton,
nélküle minden céltalan, hontalan.
Az idő, mint folyam, mit kő zár el,
s mi nem vesszük észre, hogy sodor el.
A napok elfolynak, ha nem figyelünk,
és üres marad minden, mit nem szeretünk.
De ha tekinteted találkozik a fénnyel,
minden pillanat tükröződik a lélekben.
Figyelmeddel színezd meg a napot,
s a szeretet fénye szívedben újra lobban.

Dorka éjjeli ugatása


Dorka, a német juhászkutya a család szeretett tagjaként a házban aludt. Szabadon járhatott ki-be, amikor csak akart. Az éjszaka csendes és nyugodt volt, a Hold és a csillagok fényesen világítottak be az ablakon.
Egyszer csak Dorka ugatni kezdett a gazdája ágya mellett, furcsán izgatottan és idegesen viselkedett.
– Mi a baj, Dorka? Felébresztesz mindenkit! – mondta a gazda álmosan.
Felkelt az ágyból, és követte a kutyát. Ekkor vette észre, hogy a hátsó épületből sűrű, fekete füst gomolyog. Azonnal hívta a tűzoltókat.
Lehajolt, megölelte Dorkát, és azt mondta:
– Megmentetted az életünket, drága kutyánk!

Gyermeki Remény



Külváros koszos utcáin,
Egy gyermek, éhesen kukázik.
Rongyos ruháin a hideg áthatol,
Fázik, és éhes, de nem szól.
Csendesen, kitartóan kutat,
Talán jut valahol egy falat.
Kék szemeiben a könnyek,
Nem az örömtől jönnek.
A háború elvett tőle mindent,
Szerető szülőket, családot.
Szívében félelemmel, de hittel,
Jobb jövőt vár a reménnyel.
Lesz, aki újra ölelje,
Meleg étellel etesse.
Puha ágyba fektesse,
S többé el ne engedje.
A sötét utcán tovább lép,
Bízik benne, hogy várja még,
Egy világ, hol béke van,
S nem kell félnie, remegve élnie.

Talán egyszer



Talán egyszer a fény utat talál,
S az éj sötétjét áttörve szárnyal.
Mint csillag, mi fénye utat mutat,
S vezeti lépteid, mint álmaidat.
Talán egyszer a szél is megpihen,
Szelíden suttog, csendesen.
Mint tenger, vihar után csendben ring,
Szívedbe békét, új álmot hint.
Talán egyszer a könnyek elapadnak,
Helyette a szemed ismét ragyog.
Mint fák tavasszal, zöldül a remény,
Minden seb gyógyul, újra él a fény.
Talán egyszer a boldogság is hív,
S mint a madár, szárnyalni tanít.
Most még távolinak tűnik a hegytető,
De tudd, felérni oly gyönyörű!

Boldog születésnapot, Édesanyám!


Te hoztál a világra, s felneveltél,
Mindent megadtál, amit csak tehettél,
Támogattál, vezettél, segítettél,
Szeretetedben óvtál, melengettél.
Tőled kaptam mindent, ami vagyok,
Értünk áldoztad fel önmagad,
Értem és unokáidért éltél,
Mit mondhatnék, hisz te mindent megtettél.
Tiszta szívből kívánom neked,
Legyen életed tele boldog percekkel!
Szeretetem irántad végtelen,
Boldog születésnapot kívánok szívemből neked!

Elárulva

Mike külföldön dolgozott, és a távolság miatt ritkán járt haza. Egy nap úgy döntött, meglepi Annát, és örömmel, egy csokor virággal lépett be az ajtón. Furcsa zajokat hallva benyitott a hálószobába, és döbbenten látta, hogy Anne a legjobb barátjával szerelmeskedik.
— Mike! Hát te? — kérdezte félelemmel a hangjában.
Mike dühösen odahajította a virágcsokrot, és fájdalmasan így szólt:
— Bíztam benned, elárultál!
A virágok a földre estek, miközben az öröm, amit hozott, egy pillanat alatt fájdalommá vált.