Rejnád Mester még egy kis ideig a rózsáit gondozta, míg Jason hazafelé sétált, teljesen önmagába merülve. A Mester figyelte, ahogy Jason elhagyta az otthonát, és érezte, hogy a sok fájdalom felszínre tör benne. Mielőtt ezek az érzések eltűnnének és elengedésre kerülnének, meg kellett jelenniük, ami bizony nem kellemes. Így működik a tisztulás; hogy meddig tart, az mindenkinél változó. Ha valaki nagyon ragaszkodik a fájdalmához, és nem akarja elengedni, akkor hosszabb ideig tart. Jason is most ezeken ment keresztül. Megfogadta a Mester tanácsát, nagyokat lélegzett, és hagyta, hogy az érzések jöjjenek, majd távozzanak.
Az elkövetkező hetekben Jason állapota fokozatosan rosszabbra fordult. Magas láza volt, gyakran hányt, és minden mozdulat kimerítő volt számára. Napokig feküdt az ágyban, teste és lelke egyaránt lázadt a változás ellen. Az éjszakák különösen nehezek voltak, gyakran rémálmokkal és fojtogató emlékekkel küzdött. De ahogy Rejnád Mester tanította, mélyeket lélegzett, és igyekezett elengedni a fájdalmat, amely sorra felszínre tört.
Egy reggel azonban, amikor felébredt, valami megváltozott. A láza elmúlt, és könnyűnek érezte magát, mintha semmi baja sem lett volna. A fájdalom már csak emlék volt. „Valóban, én ragaszkodtam ehhez a sok fájdalomhoz. A Mesternek igaza volt" – mondta magában. Felöltözött, ivott egy jó kávét, és úgy döntött, sétál egyet a természetben. Napokig az ágyat nyomta, vágyott a friss levegőre. A közelben volt egy gyönyörű park, ahová sétált.
Szeptember végén a falevelek már sárgulni kezdtek, de a nap szépen sütött. A levelek, mint színes takaró, terültek el a földön. Jason leült egy padra, jól érezte magát, de furcsán üresnek. Nagyon üresnek. „Mi ez a nagy üresség?" – kérdezte önmagától. „Nincs célom, nincs kedvem semmihez. Mit kezdjek az életemmel? Már nem érzem a fájdalmat, de most mi van? Pusztán a nagy semmi? Hová lettek az érzéseim?"
Sok kérdés kavar
gott benne, miközben a fáról lehulló faleveleket nézte, melyeket egy-egy fuvallat felkapott és táncra hívott. Egyszer csak a Mester jelent meg előtte, kezében két pohárral.
– Szia, Jason! Hoztam neked egy kávét! – mosolyogva nyújtotta oda.
Jason alig tudott megszólalni, nagy kerek szemeivel meglepetten nézett a Mesterre.
– Szia, Mester! Hát te hogy-hogy itt vagy? – kérdezte, miközben átvette a kávéját.
A Mester megérezte, hogy Jason túljutott egy nehéz időszakon. Örült, mert bár nehéz volt számára, de kibírta a mesterré válás egyik legnehezebb szakaszát. Azonnal a parkba teleportálta magát, mert tudta, hogy Jasonnak válaszokra van szüksége.
– Mester, az elmúlt hetek valóságos pokoljárás volt! Miért nem mondtad, hogy ilyen nehéz lesz? Dolgozni sem tudtam menni. Mi lesz így velem? Hogy fizetem ki a számláimat, az albérletemet? Olyan üres lettem belül, mintha mindent kiszívtak volna belőlem, akárcsak a pénztárcám. Mi lesz így velem? Furcsán hangzik, de komolyan, már azt sem tudom, ki vagyok. Nem őrültem meg, az biztos – tette fel a sok kérdést Jason.
A Mester higgadtan figyelte tanítványát. Egy ideje már sejtette, hogy Jason keresztülment a belső tisztulás fájdalmas folyamatán, de most először hallotta tőle az átélt küzdelmeket. Tudta, hogy itt az idő, hogy válaszokat adjon neki.
– Azt sem mondtam, hogy könnyű lesz – válaszolta komolyan. – Az, hogy üresnek érzed magad, most normális ebben az időszakban.
– Ez hogy lehet normális? Hiszen nincsen sem célom, semmi vágyam! Nem tudok örülni, nem vagyok dühös. Cél nélkül minek él az ember?
– Na most figyelj jól rám, Jason! Azért érzed ezt, mert elengedted a régi Jasont. Azt, akit ebben az életedben felépítettél: a szüleid mintáját, azt, akinek meg kellett felelned az óvodában, az iskolákban, a munkahelyeden. Az ősi vérvonaladat. Ezt hoztad magaddal, és az előző életedből is sok mindent átörököltél. Persze maradtak még maradványok, de ezek is eltávoznak majd. Elengedted a régi identitásodat, ezért érzed magad üresnek. Szépen lassan azzá fogsz válni, aki valójában vagy. Természetesen ez is időbe telik, de jól haladsz.
Jason egy pillanatra elmerült a Mester szavaiban. Tudta, hogy valami változik benne, de most, hogy ezeket kimondva hallotta, hirtelen minden értelmet nyert.
– Mester, azt mondod, hogy aki voltam, az meghalt? A régi személyiségem? – kérdezte elgondolkodva.
– Igen, pontosan. Azért voltál napokig lázas, mert harcoltál. Dühös voltál magadra. Amikor aludtál, több felemelkedett Mesterrel beszélgettél, és ők segítettek megérteni, hogy már megtapasztaltad azt, amit akartál. Nincs szükséged több szenvedésre; ideje bölcsességgé alakítani a tapasztalataidat – válaszolta a Mester.
Jason emlékeiben felderengtek a hetek, amikor betegen feküdt. Testét átjárta a forróság, mintha lángok perzselnék belülről. A láz okozta reszketés közben émelygés hullámai söpörtek végig rajta, és a gyomra lázadt minden korty víz ellen. Amikor végül elnyomta az álom, zihálása lassan halkult el a csendes éjszakában. Ahogy most visszaemlékezett erre az időszakra, már világos volt, hogy ez a fizikai küzdelem valójában belső harc volt önmagával.
– Nem emlékszem az álmaimra, csak halványan. Kik azok a felemelkedett Mesterek? Ezután már könnyebb lesz? – kérdezte újra Jason.
– Könnyebbnek könnyebb, de még lesznek nehéz időszakok. Viszont már sokkal hamarabb túljutsz rajtuk, mert bölcsebb lettél. A felemelkedett Mesterek már nincsenek itt a Földön. Megvilágosodtak, és most egy másik birodalomból segítik a felébredt embereket. Azokat, akik elkezdenek tudatosan gondolkodni és érezni. Akik ráébrednek arra, hogy az élet nem csak arról szól, hogy megszületünk, felnövünk, szerelembe esünk, dolgozunk, gyerekeket nevelünk, majd meghalunk. Az élet ennél többről
szól – válaszolta a Mester.
Jason figyelt. Valóban, mielőtt találkozott a Mesterrel, ezeken a gondolatokon töprengett. Most megkapta a válaszokat, és nagyon örült. Volt még egy kérdése:
– Mester, elvesztettem a munkámat. Keresnem kell másikat. Valamiből meg kell élnem. Te nem dolgozol. Miből tartod fent a gyönyörű nagy házadat?
A Mester mosolygott. Már várta ezt a kérdést. Figyelte Jasont, és önmagát látta a fiatal tanítványban. Pont ilyen volt régen: éles eszű, de türelmetlen, viszont nagyon kitartó. Jason szinte szivacsként szívta magába a Mester szavait.
– Jason, azt tudod, hogy az energia úgy szolgál téged, amilyen tudatossággal rendelkezel? – kérdezte a Mester.
– Azt akarod mondani, hogy a jelenlegi életem tükrözi a tudatszintemet? Hogy az, hogy nincs pénzem, az is? – kérdezett vissza Jason.
– Igen is, meg nem is. A változás miatt is van így. Valójában úgy érzed, nem érdemled meg, hogy annyi pénzed legyen, amennyire szükséged van. Ez az érzés akadályoz meg abban, hogy bőségben élj. De erről majd legközelebb beszélünk – válaszolta a Mester.
Jason sóhajtott. A szeptemberi nap még kellemesen melengette az arcát. A park csendje és a Mester jelenléte megnyugtatta, de a sok kérdés még mindig ott motoszkált benne.
– Mester, ugye nem véletlenül kerültél ide hozzám? – kérdezte kíváncsian Jason.
– Nem! Éreztem, hogy készen állsz a továbblépésre, és ide teleportáltam magam. Azt szeretném kérdezni, lenne-e kedved odaköltözni az én otthonomba? Elkezdenénk az intenzív tanulást. Természetesen csak akkor, ha készen állsz – kérdezte a Mester.
Jason a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Szívet melengető érzés fogta el. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy valóban megvilágosodott, realizált Mesterré váljon. Végül megszólalt:
– Készen állok, Mester! Köszönöm szépen!
A Mester szelíden elmosolyodott, szemében nyugalom tükröződött, majd így folytatta:
– Akkor várlak az otthonomban. A továbbiakat megbeszéljük, ha megérkeztél – mondta, majd elköszönt Jasontól, és eltűnt. Jason már meg sem lepődött. Ahogy elindult haza, az aranyló levelek tovább kavarogtak körülötte, mintha egy új korszak kezdete táncolna velük a levegőben. Örömmel a szívében lépkedett, tudva, hogy most kezdődik számára az igazi tanítás.
Folytatás következik.