Láthatatlan szerelem

Eljött a nap végre,

meghallottad hangom végre,

Annyira szeretlek, érzem,

el nem engedlek, sosem.

Szeretlek, Babám!

Minden lélegzeted velem van,

Simogatom arcod szelíden,

Mint a csendes éjben lebegő szellő,

Szeretlek, Babám!

Hallasz végre, érzel végre,

Igaz, nem látsz engem, de érzed,

Bársonyos éjben veled vagyok,

De csókom arcodra lehelem.

Szeretlek, Babám!

Átölellek láthatatlan karommal,

Érzem az illatod, bőröd melegét,

Szívverésedben ott vagyok én,

Érzem örömöd, látom bánatod.

Szeretlek, Babám!

Letörölném könnyeidet, Babám!

De sajnos ez most lehetetlen,

Tudd, hogy mindig itt vagyok veled,

Lelkemből árad a fény, veled együtt,

Örökké veled maradok, Babám!

Csendes Kérdések

 

Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?

Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?

Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,

Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,

Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.

Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,

Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;

Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!

Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.

Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;

Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.

Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;

Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,

Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.

Könnycseppek hangja

Mik is a könnyek?

Örömtől s fájdalomtól jönnek.

Szívünkben lángol a szeretet,

Néha fájón ejt mély sebet.

Amikor sír az ember csendben,

Lelke mélyén minden remeg.

Az öröm könnycseppje tiszta fény,

Mosoly mögött rejtett emlék.

A bánat könnye súlyosabb,

Szívből jön, s szótlanabb, mélyebb.

Mégis tisztít, elvisz mindent—

Fájdalomból új fényt hozhat.

A szeretet könnye más, mint bármi,

Tiszta szeretet, mi szívből árad.

Megmutatja, hogy élünk, érzünk—

Szeretve sírunk, míg remélünk.

Szívből tör fel a könnycsepp tisztán,

Arcunkon csillog, mint a gyémánt.

Fényében ott van minden, mi szép—

Szeretet, bánat, öröm és fény.

Szőlőszemek álma

 

Hajnali fényben a szőlőskert ragyog,

Napfényes álomkép, minden fürt csillog.

Kézben a metsző, selymes levél zizeg,

Táncolnak gyorsan, szorgosan a kezek.

Kosarak telnek, illat száll a szélben,

Szőlőszem álmodik, változik reménnyel.

Tölgyhordók mélyén bor lesz majd belőle,

Érik, mint sors, titkos ölelésre.

Amikor asztalra kerül a bor,

A Nap, a Föld, a munka mind benne forr.

Szüretelők mosolya, koccintás, ének,

Őszi estén bor szimfóniáját énekelnek.

Az Ősz Csendje

Színesben pompázik a táj,

Avar borítja a Földünket már.

A padon ülve érzem én,

Nyugalmat áraszt az őszi kép.

A fák álmokat szőnek ágból,

Álomba szenderülve várnak.

A köd álomszerű fátyolt von,

Mint titkos, lágy, hófehér fonál.

Őszi színek tánca lágyan,

Narancs, zöld és barna váltva.

Az avar illata és szaga,

Mint régi mesék varázsa.

Fotó: Gősi Ferenc

Lélek Hídja

Minden nap írok neked egy verset,

Hogy jobb kedvet hozzak, szívedhez,

Adok egy kis örömet, pici fényt,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Mosolyom ragyog arcodon, mint napfény,

Szép gondolatok szárnyán szállnak el,

Lelket simogató szavakat hozok,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Szeretetem küldöm el neked most,

Szavakban keresem szívedhez az utat,

Verseim lélek-hídján szólnak hozzád,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Sorok között ott vagyok, mint fény,

Szíved mélyében ragyogok, mint csillag,

Boldogságot festek szürke napodba,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Örök Dallam

Zoltán szomorúan emlékezett vissza, amikor Bea csillogó szemeit látta, miközben egy gyönyörű dallamot hegedült neki egy szép nyári estén. Az a dallam örökre összekapcsolta őket. Egy szál vörös rózsát adott Beának, mert első látásra beleszeretett. Ma már a hegedű csendben porosodik, nem szólal meg többé a szeretet dallama. Bea a mennyekben pihen, és Zoltán minden héten egy vörös rózsát helyez el a sírján, nem a kezébe adja. A gyertyát sem romantikus alkalmakra gyújtja, hanem a sírja mellett ülve, egy szál rózsával emlékezik rá. Minden lángban ott rejlik az örök szeretet fájdalma.