Árulás

Veronika összeroskadva ült a nappaliban. Szerelme éppen most csukta be az ajtót, és örökre elment. Könnyei patakban folytak, szíve összetört.

– Miért? – tette fel a kérdést. András miért tette ezt vele?

Nem mert utána szaladni, nem engedte a büszkesége. Pedig a szíve küldte volna.

– Ezt soha nem tudom megbocsátani! A nővéremmel csalt meg! – zokogott tovább Veronika.

A szobában a csend mélyült, amikor Veronika kezébe akadt egy teszt, aminek az eredménye világosan mutatta: „Terhes vagyok Andrástól.” A felismerés sokkoló volt; a legnagyobb árulás nemcsak a szeretett férfi, hanem a saját családtagja is volt.

A Lélegzet Ritmusa

 

A reggeli napfény lágyan szűrődött át a kis jógastúdió nagy, világos ablakain. A helyiségben csend honolt, csak a madarak éneke hallatszott be, ahogy a csoport tagjai lassan letelepedtek a matracaikra. A tanár, egy középkorú nő, akinek nyugalmat árasztó jelenléte mindenkit magával ragadott, finoman intett, hogy kezdjék el az órát.

A jóga mindig is több volt, mint egyszerű testmozgás. Ahogy a résztvevők elkezdtek belélegezni és kilélegezni, érezni lehetett, ahogy a levegő megtelik valami láthatatlan, mégis kézzelfogható energiával. Mindenki a saját belső világába merült, miközben lassú, tudatos mozdulatokkal követte a tanár irányítását.

A szobában uralkodó csend, amelyet csak az egyenletes légzés hangja tört meg, mintha egy másik dimenzióba repítette volna a gyakorlókat. Az egyik férfi, aki először vett részt az órán, először bizonytalannak érezte magát. Az életében zajló dolgok kavargó zűrzavara még mindig ott zsongott a fejében. De ahogy folytatta a légzést és a mozdulatokat, valami megváltozott benne. A testtartások egyszerűsége és egyben mélysége kezdett rávilágítani arra, hogy a jóga nem csak a test, hanem a lélek gyakorlata is.

Egy másik nő, aki már évek óta jógázott, szinte eggyé vált a gyakorlattal. A testtartások átvezetésével érezte, ahogy minden izom, minden sejt összhangba kerül, mintha egy finomra hangolt hangszer lenne. A szíve nyugodt ritmusban dobogott, és a gondolatai, amelyek az óra elején még nyugtalanul keringtek, most lassan elcsitultak, ahogy elmerült a jelen pillanatban.

Ahogy az óra vége felé közeledtek, a tanár halk, megnyugtató hangon vezette a csoportot a végső relaxációba. A testek ellazultak, a gondolatok kisimultak, és a résztvevők átadták magukat a teljes nyugalomnak. Ebben a csendes pillanatban, amikor minden feszültség elpárolgott, valami különleges történt. Az emberek megérezték azt az összekapcsoltságot, amit a jóga kínál: a test, a lélek és a szellem harmóniáját.

Mikor az óra véget ért, és a résztvevők lassan felkeltek a matracaikról, egyfajta csendes hálát éreztek. Nemcsak a testük lett könnyebb, hanem a lelkük is. A jóga ezen a reggelen is több volt, mint egy sor mozdulat – kapu volt egy mélyebb, nyugodtabb világba, ahol mindenki megtalálhatta saját belső békéjét, és visszatérhetett az élet kihívásaihoz, de most már megújult erővel és tisztánlátással.

Belső béke tánca

 

Csendben van a világ,

Lelkem útra kél,

Test és szellem vár,

Jógában egység vár.

Szerteáramlik minden szó,

Minden mozdulat imádság,

Földdel én egy vagyok,

Nyugalomban lazulok.

Csend szőtte álom vagyok,

Lélegzet mélyén béke vár,

Gondolatokat szétfújva,

Meditáció szárnyán száll.

Idő elúszik, messze jár,

Jelen pillanatban áll,

Minden lépés új remény,

Jóga csendesen elmélyít.

Erőt ad, új fényt gyújt,

Világ zajától messze,

Belső hangom velem,

Lelkem csendben megpihen.

Csillag Anya

 

Egy nyári éjszakán a Hold fénye bevilágította Krisztike szobáját. A kislány macijával a kezében az ablakhoz lépett, és mélyet szippantott a friss levegőből. A lágy szellő simogatta arcát, miközben felnézett az égre. Szeme könnybe lábadt. Nagymamája gyengéden átölelte.

– Mire gondolsz, kincsem? – kérdezte.

– Melyik csillag lehet Anya? – suttogta Krisztike.

A Nagyi egy fényes csillagra mutatott.

– Az a legszebb mind közül. Biztosan ő az, és onnan küldi neked a szeretetét – válaszolta mosolyogva.

– Igen, érzem most is – mondta Krisztike, majd lehunyta szemét. Ahogy a szellő átölelte, mintha Anya hangját hallotta volna, amint azt suttogja: „Mindig veled vagyok, kicsim.”

Hála a Testemért

Míg nem fájt a testem, nem értettem,

Észre sem vettem, hogy létezik nekem.

De most, hogy már érzem, hálás vagyok érte,

Nélküle nem lennék, mindezt át sem élhetném.

Két kezemre büszke vagyok nagyon,

Általuk érezhetek, formálhatok, simogathatok.

Gyermekeimet ölelhetem, kezeimmel védhetem,

Lábaimnak is hálás vagyok, hűséges társaim,

Utamon velem tartanak, s velem haladnak,

bármerre, ahová éppen vágyom.

Két szememmel látom a világ csodáit,

A színek kavalkádját, a természet álmát.

Láthatom szeretteim mosolyát, szemük csillogását,

Szívembe zárva minden örömét és boldogságát.

Két fülemmel hallom a dallamot,

mely táncra perdít, egy-egy szép napon.

Nem csak a természet édes hangját,

hanem azt a szót is, hogy

„Édesanyám!” e szót, mely szívemet dobogtató.

Testemben dobog a szívem, élet ritmusom,

Neki köszönhetem, hogy e világot járhatom.

Minden dobbanását hálával fogadom,

S a Földi létemben köszönettel tartozom.

Színes Ősz

A Nap fénye megváltozott,

Az ősz már be is kacsingatott,

A fecskék gyülekeznek házunk előtt,

Szalmabálák díszítik a rétet, a mezőt.

Még utolsókat perzsel a Nap,

De fénye lassan elhalványul,

A forróság végre véget ér,

Az esték hűvöse álmot ígér.

Elviselhetetlen lett a nyár,

Az ősz beköszönt, most már,

Színes levelek hullanak szépen,

S tiszta levegő nyugtatja szívem éppen.

Sétálni az avar szőnyegén szép,

A természet szépsége nagy kincs,

Szemet gyönyörködtető az ősz,

Őszi illatokkal ölel a Föld.

A magány fénye

Egyedül vagy, ha társ is van veled,

Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.

Mélyen belül a lélek halkan sír,

Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.

Egyedül maradsz, hiába szeretsz,

Mint viharban hajó, mely partot keres.

Körülötted ezer hang is lehet,

Csak saját gondolatod—mi igazán felel.

Egyedül leszel, de ez nem baj,

Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.

Az élet végén kinyílsz, illatozol,

Az egyedüllétben újra kibontakozol.

Az ember társas lény—ezt jól tudod,

Mint madár, mi párt keres a szélben.

De nem mindig kell másik mellé simulni,

Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.

Nem mindenáron kell a másik fél,

Mint fény és árnyék—néha külön válnak.

Mert a csend is lehet szép és tiszta,

Így ébredhetsz—igazi öntudatra.

És ha az út végére lassan odaérsz,

Megérted, hogy egyedül sem kell félned.

Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,

S örömben térsz vissza a szeretteid közé.