2024. július 1., hétfő

Eltűnt Dudus



Egy kellemes nyári estén történt, amikor már nap is lemenőben volt, hogy a négyéves Gabika elkezdte keresni a maciját. Kereste kutatta az egész szobát felforgatta, de hiába. Dudus nem volt sehol. Benézett az ágy alá hátha oda bújt, de ott sem volt a maci. Már kezdett álmos lenni és a maci volt az alvókája anélkül nem tudott elaludni. Nagyon elkeseredett.
– Hol vagy Dudus? Merre bújtál el? Gyere elő! Szólította maciját Gabika, abban reménykedve hátha előjön. Kicsi volt még és beszélgetni szokott a Dudus macijához.
– Anya, Apa, nem találom Dudust, a macimat! Hol lehet? – kiabálta könnyeivel küszködve a kisfiú.
Anyukája elkezdte keresni először a szobájában, aztán az egész házban, de sehol sem volt.
– Apa, nincs sehol Dudus maci. Enélkül nem tud elaludni Gabika. Kint lehet valahol az udvaron. Nem szokta kivinni, nem is láttam, hogy kivitte volna a házból. Talán Füles a kiskutya vihette ki az udvarra. – mondta az anyuka.
– Az lehetséges. Mindjárt megnézem kint. – válaszolt az apuka.
Már kezdett sötétedni. A szürkületnek vége volt. Zseblámpával elindult kifelé az apuka és egyszer csak ott termett mellette pizsamában Gabika. Apa és fia együtt keresték az eltűnt mackót.
– Apa szerinted kint van Dudus? Eltévedt és nem talál haza? Miért ment el, hiszen én mindenkinél jobban szeretem? – kérdezte elszontyolodva a kisfiú az apukáját.
– Nem tudom Gabika, de szerintem nem ment el, csak kijött szétnézni az udvarra. Lehet nem talált vissza, vagy elfáradt és elaludt. Nyugodj meg! Biztosan megtaláljuk. – válaszolta az apuka.
Gabika már a könnyeivel küszködött, mert Dudus volt a kedvenc játéka. Mindig vele volt pici baba kora óta.
Mindenhová bevilágítottak, a fák alá, a bokrok közé. Nagy, hatalmas kertjük volt, tele fákkal és bokrokkal, sok, sok virággal. Már csak a hold és a csillagok világítottak. Gabika a pici lábacskáival ott sertepertélt az apukája mellet, és figyelte, ahogy minden bokorba és fa alá bevilágít a zseblámpával. Megzizzentek a levelek, fura hangok hallatszottak, emiatt Gabika összerezzent gyorsan átölelte az apukáját. Hiszen csak a zseblámpa kicsi fénye által láttak valamit, a fák lombjai nem igazán engedték beszűrődni a hold és csillagok fényét.
– Apa én félnék egyedül, szerinted Dudus nem fél a sötétben? Te itt vagy nekem, de ő egyedül van. – kérdezte Gabika kíváncsian várva a választ az apukájától.
– Szerintem Dudus nem fél, mert tudod kik vigyáznak rá? – mondta az apukája.
– Kik vigyáznak rá Apa? – kérdezte.
– Hát a tündérek! Ők azok, akik este is itt vannak a virágok, a fák és a bokrok körül. Mindent felügyelnek A mi szemeinknek láthatatlanok, de most is itt vannak és figyelnek minket is. Ők csupa szeretetet árasztanak. Nem csak a természetre, hanem miránk az emberekre is. Tudod este meglátogatják a gyerekeket is, és segítenek elaludni nektek, gyerekeknek. – mondta az apukája.
– Tényleg Apa? Akkor nem fél. És lehet énekelnek neki, és vigyáznak rá. Csak találnánk már meg, mert annyira hiányzik nekem. – válaszolta a kicsi fiú.
– Nézd csak ki alszik itt a bokorban? A te mackód! Úgy látom jól van, nem esett baja. – adta oda apuka a macit.
– Szia Dudus! Megvagy végre te kis szökevény! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel boldogan Gabika, és magához ölelte szeretetteljesen a maciját.
– Akkor most már bemehetünk a házba, megtaláltuk a macit! Késő van és ideje lefeküdni kisfiam! – mondta az apuka.
– Megyek Apa! Szeretném megköszönni a tündéreknek, hogy vigyáztak az én macimra. – válaszolta Gabika.
– Rendben. – mondta mosolyogva az apuka.
– Kedves Tündérek! Köszönöm szépen, hogy vigyáztatok az én drága Dudusomra! – mondta Gabika
Biztos volt benne, hogy a tündérek ott vannak és figyelik őt. Mosolyogva indult be a házba a macijával.
Amikor már mindketten beértek a házba Gabika boldogan elmondta az anyukájának, hogy Dudus jól van! Szorította, ölelte a mackóját. Anyukája betakarta, apukája megsimogatta, és egy jó éjt puszit adtak neki. Mosolyogva aludt el Gabika, ezen az estén. Nem is kellett a szüleinek mesét mondaniuk neki.

A költészet varázsa





A költészet olyan, mint a folyó,
Áramlik, folyik és csak terjed,
Az érzések feljönnek,
hozzá gondolatok,
Lesznek belőle gyönyörű mondatok.
Papírra vetve, megszületnek, életre kelnek,
S, az olvasó szívébe, gondolataiba mennek,
A költészet különlegesen csodás művészet,
Szavakkal formálja az emberi identitást.
A versek ritmusa dallamot hordoz,
Szavak szárnyán a lélek táncot rop,
Az idő megáll, s a pillanat él,
Amikor a vers a papíron beszél.
A világon élő költők kincsek,
Életet, színt adnak mindenkinek,
Gyönyörű versek, melyek szívekbe hatolnak,
Szebbé téve a szomorú, siralmas napokat.



Megállt az idő




Megállt az idő, mint mikor fülledt a levegő,
Nem mozdul semmi, néma lett mindenki,
A Nap pihen, csend honolja be a végtelent,
Megdermedt levegő, a fájdalom érezhető.

A szavak elhaltak, az érzések elakadtak,
A szív sír, láthatatlanul ejti könnyeit,
Nem látja senki, csak az angyalok,
Szeretetükkel űzik el a szívből a bánatot.

Álmunkban meglátogatnak, szeretnek,
Suttognak, szüntelen énekelnek,
Az emberi létezés kihívás, nem képzelgés,
Isteni szeretet nélkül nehéz minden egyes lépés.



Nyári zápor



A nyári zápor finom, hűsítő hatása,
Frissülést hoz a zöldellő, virágzó tájra,
Fényesen csillognak az esőcseppek,
Mint nedű a felhőkből, ahogy a földre érkeznek.
Piros pipacsok lengedeznek lágyan a szélben,
A gyenge záporban szinte beszélgetnek,
Madarak fürdenek, boldogan énekelnek,
A Békák brekegnek, a gólyák ebédet remélnek.
Kiállok a langyos, nyári esőbe,
Mezítláb a tócsa közepébe,
A finom zápor felüdülés nekem,
Simítja arcomat, nyugtatja lelkemet.
Gyerekkori érzés felszínre jött,
Mezítláb kacagás emléke előjött,
Csuda jó újból gyereknek lenni,
Ötvenévesen újra mindezt átélni!




Az Isteni Üzenet



Sötét gödörbe süllyedve tehetetlenül,
Sikítanál, de fájdalom vesz körül,
Éget a szívfájdalom, akár a tűz,
De te némán, csendben mindent eltűrsz.

Beragadtál, menekülnél, de nem tudsz,
Két kezeddel könyörögve segítségért fordulsz,
Egyedül vagy, csak Isten tudja, mi bajod,
Kezeivel a kezedet fogja, de Te ezt nem tudod.

Simogatja fejed, és szólítja neved,
Halld hát az Isteni üzenetet!
A fájdalomtól nem látsz, nem hallasz,
Pedig önmagadnak így ellent mondasz.

Csendesedj le, és sírd ki magad,
A könnyeiddel eltűnnek a sötét falak,
Leomlanak, és fénysugárként a szívedbe,
Megérkeznek az Isteni szavak.


2024. június 23., vasárnap

Álszent




Péter nézte a mellette alvó gyönyörű nőt. Szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt. Bűntudat kínozta a lelkét. Katolikus papnak esküdött fel. Testi vágyainak nem tudott ellenállni. Álszent életet élni nem akart. Amanda elbűvölte, a csókjaival, hibátlan testével. Mitévő legyen? Szerette a papi hivatását. De, Amanda is a szívébe költözött.
– Istenem, most mit tegyek? – tette fel a kérdést.
– Dönts! Álszent emberi létezés a legnagyobb bűn! – jött a válsz.
– Köszönöm Istenem!

2024. június 18., kedd

Játék baba




Viktória párjával Kevinnel hazalátogatott tizenöt év után, a szülői házba. Apukája elhunyt. Nagyon nehezen lépett be a házba, mert a sok rossz emlék visszatért. Apja elzavarta otthonról, mert beleszeretett párjába, akit nem tudott elfogadni. Szótlanul járta körbe a házat.
Elindult fel a lépcsőn. Megállt a gyerekkori szobája előtt. Mély levegőt vett, és belépett. Minden ugyanúgy volt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Kezébe vette legkedvesebb játék babáját. Könnyei megindultak, mert eszébe jutott milyen örömmel adta át az apja az ötödik születésnapján.
– Annyira sajnálom apa! Hibáztam! Ne haragudj! – zokogta.
Egy fuvallatot érzett az arcán, és tudta apja még mindig szereti, mert megsimogatta.