Reggeli Hála

 

Milyen szépen éledezik minden,

A természetnél szebb nincsen,

Friss virágillat, madarak éneke,

Ébredező napsugár melengető fénye.

Erre ébredezni maga a csoda,

Harmatos cseppek csillognak,

Napfényben egyre csak pompáznak,

A felhő mögül a napsugarak kukucskálnak.

Hálás vagyok minden percért,

Át is élem drága kincsként,

Köszönöm, Istenem, neked e perceket,

Minden reggel hálát adok neked.

Elfelejett szó

 

Egy elfelejtett szó,

mint múlt emléke,

Titkok világába tévedt,

Fény nélküli várban réved.

Egy elfelejtett szó,

Álomban tárt ajtó,

Hol titkok nyílnak,

A szavak elmúlnak.

Eltűnt álmok világa,

Elveszett érzelmek múltja,

Az idő homokjába tévedt

Az elfelejtett szó végleg.

Legszebb Virág

 

A Nő úgy szeret, mint soha nem szűnő végtelen,

Akkor is ad, ha nem kéred, hiszen erre teremtett,

Szívébe minden belefér, az érzelmekkel is elbír.

Hátán hatalmas szeretet zsákot cipel,

hiszen mindenkinek adnia kell.

Szülő, gyerek, férj, mindenki, aki belefér,

Ragyogását a szeretet adja,

fáradságát a szépsége eltakarja.

Illata mindenkit megnyugtató,

anya illata a rózsához hasonló.

A Nő a férjét úgy szereti,

mint az Istent, úgy tiszteli.

Hogyne tenné, hiszen társa,

a szívének ő a párja.

Szerelme tiszta, mint patak vize,

Megcsillan fénye a víz tükrében,

mint ahogy a szív belsejében,

Ölelése olyan, mint ahogy

A napfény megöleli a Földet.

Olyan értékes drágakő a Nő,

nála szebb virág a Földön sem nő.

Gyöngyszemek X.

 

Szeretnék most nektek a megbocsájtásról írni, egy számomra, és úgy gondolom, nektek is fontos dologról. Mindezekre magam jöttem rá.

Nagyon nehéz téma a megbocsájtás. Nem is beszélve arról, ez milyen hosszú, akár egy életen át tanulandó folyamat. Már egészen kicsi korunktól követünk el hibákat, rosszat csinálunk, amit tudjuk, nem szabadna, de mi akkor is ki akarjuk próbálni, azt a dolgot meg karjuk tapasztalni. Persze aztán kapunk is a szüleinktől, jó esetben esetleg csak szidást, számonkérést. Későbbiekben is döntünk rosszul, mert nincs meg a tudásunk akkor, az adott pillanatban, és a számunkra az úgymond rossz döntést hozzuk meg. Na, akkor jönnek lelkiismeret -furdalások és a bűntudat. Annyiszor rosszul döntünk, hibázunk, hiszen emberek vagyunk, tapasztalni jöttünk ide a Földre, tanulni. Így fejlődünk, a tudatosságunk, a lelkünk. Viszont nagyon nehéz elengedni a sok rossz döntés által okozott fájdalmakat. Hiszen van úgy, hogy megbántottunk egy szerettünket, és ő nem tud megbocsájtani, például ez évekig tud nekünk bánatot okozni. Egy valami biztos, ezeket csak cipeljük magunkkal, és csak rakódnak, rakódnak, olyan, mintha egy zsák követ hurcolnánk magunkkal minden pillanatban. Egy idő után megrogyunk, elfáradunk, és elmegy az életkedvünk is. Hogyne menne el, hiszen mi mindent cipelünk magunkkal nap mint nap! Nekem jó pár évembe telt, mire édesanyámnak meg tudtam bocsájtani. Ha olvastad, kedves Olvasó, az „Isten velem van” című írásomat, abból megismerheted az életem egy darabját. Rájöttem, ő csak ennyire volt akkor képes, szellemi, érzelmi tudása ennyi volt. Nem tudott engem szeretni, akkor nem volt rá képes. Saját fájdalmában volt elveszve. Még anyaként is sokszor elkapott a sírás, hogy mennyire hiányzott nekem az anyai szeretet! A gyermeki énem néha előjött felnőttként is. Ma már jó a kapcsolatom az anyukámmal. Nagyon sokat olvastam, és nagyon sok tanfolyamot végeztem az elmúlt harminc év alatt. Spirituális tanfolyamokat, angyal-tanfolyamokat, huszonévesen. Faltam a misztikus írásokat. Mai napig fejlesztem magam, olvasok, és alkalmazom a tanultakat. Egy biztos, kedves Olvasó, hogy az első lépés az- az, hogy magadnak kell MEGBOCSÁJTANOD! Tudom, ez furcsa, mert arra gondolsz, hát nem azoknak kell megbocsájtanom, akiket megsértettem, megbántottam? Igen, az is fontos, valóban. De nem az az első. Hogyan is tudnál megbocsájtani nekik, ha önmagadat utálod emiatt, és haragszol magadra? Tudna az tiszta szívből jönni, tudnál tiszta szívvel megbocsájtani nekik? Érezz bele ebbe! Hát nem. A legelső dolog saját magadnak megbocsájtani, mindent elengedni. Nekem az segített, és lehet segít neked is, hogy akkor, amikor azokat az úgymond rossz döntéseket hoztam abban az életszakaszomban, akkor olyan tudatossággal bírtam. Ennyit tudtam tenni, erre voltam képes, olyan érzelmi szinten voltam. Azóta fejlődtem, változtam, tanultam. Már teljesen más ember vagyok. Tehát, ha ezt tudatosítod, és elengeded azt a sok fájdalmat, megkönnyebbülsz. Néha visszatér egy-egy emlékérzés még évek múlva is, de ezek szépen elmennek, és leteszed a sok követ, amit a hátadon cipelsz, vagyis egyre kevesebb lesz a zsákban. Ez hosszú folyamat is lehet. Mindenkinél más. Hiszen mindenki mást él át, mást tapasztal meg. Nincs két egyforma élet, mint ahogy ember sem. Tehát az életed egyre jobb lesz, az egészséged is, erősebb leszel, és mosolygósabb. Remélem, tudtam egy két jó tanácsot adni. A lényeg az első dolog, hogy önmagadnak megbocsájtani. Ha elkezded szeretni önmagadat, már megbocsájtottál magadnak. Egyre jobb és könnyebb lesz az életed. Nehézségek mindig jönnek, de sokkal könnyebben tudod őket kezelni. Ajánlom a lélegzést, a napi tizenöt perc önmagadra figyelést és lazulást, a „Gyógyító álom” írásomat, melyet már hangos videóként is megtalálható.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.

Titkos Világ

Álmodozó szívem vágyakat őriz,

Ahol a boldogság halkan bólogat,

Szikrázó tűzként él bennem a vágy,

Benne rejtőzik a titkos Világ.

Száll, repül a szív túl minden álmon,

Áttörve határokon, titkos világokon,

Szívem rejtekén bolondos szerelem,

és vágyaim énekelnek, én felemelem.

Égi Királynő

 

Sötét égen pompázik, ragyog a Hold,

Csillogó karjával mindent átkarol,

Égi Királynőként, mint tündöklő múzsa,

Varázslatos fényét a Földre szórja.

Sugárzik fénye, ahogy Földre száll,

Csillagok fényével az éjt festi át,

Varázslatot csempész az éji csendbe,

Álmokat hoz az álmodó emberi szívekbe.

Ragyogó Hold fényt hoz az éjszakába,

Rímeket sző az éjszakai szellő dallamába,

Mint égi Díva, ki mesébe simogatja a teremtést,

Jelenlétével átöleli a Föld mindenségét.

Isten velem van

Tizenöt éves lányként elővettem egy füzetlapot, és leírtam a szüleimnek, hogy miért döntöttem úgy, hogy véget vetek az életemnek. Könnyeimmel küszködtem, ahogy írtam a sorokat, a betűk csúnyákra sikeredtek, hiszen nem arra figyeltem, hanem a bennem levő fájdalmas érzésekre. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem, észre sem vették, mi történik bennem. Hiszen soha senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Nem kívánt gyermekként láttam meg a napvilágot. Anya, már amikor terhes volt velem, akkor is azt kívánta, bárcsak meg sem születnék. Örök titok marad talán, miért nem akart engem. Nagybátyámtól tudom, már a terhesség alatt elkezdett iszogatni. Annyira stresszes volt, hogy amikor már terhes volt velem, elkezdett hullani a haja, és amikor megszülettem, elveszítette a nagy haját. Teljesen megkopaszodott. Valamit titok lengett körbe engem, amit anyám magában hordozott, és szenvedett tőle. Gyönyörű, egészséges, nagy fekete hajjal és hófehér bőrrel, kerek, fekete szemekkel születtem meg, nagyon szép kislányként. Az éppen szükséges dolgokat megkaptam, de mintha idegen lettem volna, egy seb a testen, egy fekély, egy ölelést, egy jó éjt puszit sem, még jó szót sem kaptam. Legfeljebb tiszta ruhát. Otthon azt mondogatták nekem, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég szép, duci vagyok, és a testvérem az okosabb és ügyesebb.

Így már az óvodában úgy éreztem, hogy nem érek semmit, értéktelen vagyok. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Ezért kezdtem bezárkózni. A fiú testvéremet, na őt imádták a szüleim! Ő volt a mindenük. Mivel bátyám látta, hogyan bánik velem édesanyám, ő is hasonlóan bánt velem. Piszkált, gúnyolt napi szinten, sőt terrorizált, amikor csak tehette. Mindennap a fejemre tette a párnát és azzal fojtogatott, egészen addig míg majdnem megfulladtam. A szüleim ebből semmit sem láttak. Próbáltam segítséget kérni, de semmi választ nem kaptam. Később már meg sem próbáltam elmondani, mert láttam, semmi értelme, nem érdekli anyát. Pici lányként nem tudtam, nem értettem, miért bánt engem a testvérem, mindannak ellenére én szerettem őt. Volt, hogy este lerúgtam a takarót, és kiabáltam: Anya! Anya! Hátha odajön hozzám és betakar, hogy addig is érezzem az anyai szeretetet, de úgy be volt rúgva, hogy meg sem hallotta. Így hát kénytelen voltam én magam betakarózni, nem lehettem több, mint ötéves. Apa sokat dolgozott, de munka után késő estig, néha éjszakáig is kocsmában töltötte az idejét. Viszont ő szeretett, éreztem, a maga módján, néha pici koromban még az ölébe is vett. Ennyi emlékem van. Nem mertem beszélni, megszólalni, féltem. Lesütött fejjel jártam már óvodáskoromban is. Szégyelltem, hogy mit, azt nem tudom. Anya azt mondta, semmit sem szabad elmondani arról, ami itthon történik. Ezt az egy mondatot többször is elmondta, jól megjegyeztem. Később még az orvosoknak sem mertem, hiszen azt hittem, azzal rosszat teszek, pedig kérdezték, minden rendben van otthon?

Az iskolában sem mertem megszólalni, annyira félénk, érzékeny voltam. Jól tanultam, habár soha nem segítettek, és nem nézték meg, készen van-e a házi feladatom. Tíz évesen rendeltem meg a Nők Lapja újság hátoldalából kivágott megrendelőlapon a Két Lotti című könyvet. Ez volt életem első könyve, Imádtam! Hála az égnek, ezért anya nem haragudott. Nagyon sokszor kiolvastam. A könyvek voltak a barátaim, nagyon sokat olvastam később is. Imádtam szárnyalni, a történetekbe belebújni. Képes voltam hajnalig is olvasni. Sőt, az iskolapadba is elrejtettem, és órán is olvastam. Nem értettem, a szüleim miért isznak, miért az alkoholt választják, és miért nem szeretnek, figyelnek rám. Jó kislány voltam. Anya egyre jobban ivott, eltorzult az alkoholtól, beszélni sem tudott. Nyugtatóra ivott, ezt később tudtam meg Szégyelltem. Azt hittem, mindenki látja azt, amit én. Látta, érezte, hogy nem szeretem én sem őt, és sokat kiabált velem. Semmi sem volt jó neki.

Egyszer csak elkezdetem betegeskedni, egyre többet, és egyre jobban fájt a fejem. Apukám biztatására elvittek orvoshoz, vizsgálgattak évekig. Sok gyógyszert kellett szednem. Hónapokat töltöttem minden évben kórházban. Végül azt mondták, ez nem fizikai eredetű, hanem lelki. A sok gyógyszer sem tudta elnyomni a sok fájdalmat, amit a szívemben cipeltem. Ügy döntöttem tizennégy évesen, nem szedek többet be egy szemet sem, kidobtam őket a kukába. Fájdalomcsillapítót néha vettem be, de semmilyen nyugtatót soha többet. Ekkor már késő volt, kamasz lány lettem, teljesen bezárkóztam a szeretet nélküli, rideg élet, az anyai szeretet hiánya miatt. Hiszen senki nem volt mellettem, nem volt, aki csak egy jó szót szólt volna, aki megölelt volna, aki megsimogatott és megdicsért volna, ha jó jegyet vittem haza. Egy szót sem szóltak hozzám. Én egy érzékeny lelkületű kamaszlány voltam. Úgy gondoltam, nem kellek senkinek, nem vagyok értékes, nincs senkinek szüksége rám. Életemben egy ölelést sem kaptam, pedig még egy állat is megnyalogatja a kicsijét, de engem senki nem szeretett. Nem is tudtam milyen az, de mélyen vágytam rá. Szép kamaszlány lettem. Az otthoni helyzet egyre rosszabb lett, elviselhetetlen volt számomra látni azt, hogy hol az egyik, hol a másik szülőm fekszik részegen a lakásban. Nem tudtam senkihez sem fordulni, nem volt sem nagymamám, sem nagyapám, sem keresztanyám, senkim sem volt. Egyedül voltam magányosan a nagy fájdalmaimmal.

A fiúk elkezdtek felfigyelni rám, és udvarolgatni. Egyre többet mentem el otthonról. Továbbtanultam középsuliban, és lett egy barátnőm, de neki sem mertem elmondani a bennem lévő sok fájdalmat. Szerettem hozzájuk menni, oda is költöztem tizenöt évesen. Egy hónap után jött csak értem apa, addig fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok otthon. Onnan jártam iskolába, ott senki nem bántott, kedvesek voltak velem a barátnőm szülei. Nem igazán érdekelt az iskola, mert nem szerettem a zárkózottságom miatt közösségbe járni. Egy szép nyári napon megszólított egy helyes barna fiú a strandon: Nem szeretnék-e este elmenni szórakozni vele. Tudtam ki ő, nagyon jóképű volt, úgy döntöttem, miért ne. Igent mondtam. Akkor este történt egy olyan dolog velem, ami mindent megváltoztatott a későbbiekben az életemben. Amikor először megöleltük egymást, egy olyan finom energia járt át mind a kettőnket, én nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Olyan volt, mint én. Érzékeny és finom jellemű. Egyre többet találkoztunk, és beszélgettünk.

Viszont már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, a sok sötét fájdalom, hogy már ez sem segített. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a sötét érzésekkel. Nem akartam élni, készültem már arra, hogy valamilyen úton-módon elmegyek ebből a világból. Senkinek nem fogok hiányozni. Túl szeretetszegény családba születtem, nem illetem bele. Kikészítettem hatvanhat szem Andaxint, amit anya szedett, és erre ivott. Gondoltam, ez elég lesz arra, hogy örökre elaludjak. Be is vettem éjfél körül az összes szemet. Két nap múlva a kórházban ébredeztem, ki voltam kötözve, karjaim szinte feketék voltak a sok véraláfutástól a sok infúzió miatt. Mielőtt felébredtem, egy csodás helyen jártam, ahol fényesség volt, és nyugalom… meg szeretet. Valaki beszélt hozzám. Isten? Vagy Angyal? Azt nem tudom, Csak arra emlékszem, hogy olyan jó volt ott lenni. Amit mondtak, arra nem emlékszem, csak arra, hogy megnyugtattak. Végül, amikor kinyitottam a szemem, első tiszta gondolatom az volt, hogy Isten azt akarja, hogy éljek, és soha többé nem csinálok ilyet. Az orvos szólt anyának, hogy felébredtem. Ő fölém hajolt, és azt sziszegte: -Miért csináltad? Tiszta ideg vagyok! Szeretet nem volt a szavaiban. Csak problémát jelentettem neki. Nem voltak benne biztosak, hogy életben maradok. Két nap után hazaengedtek. Nem tudtam, hogy lesz tovább, de azt tudtam, valahogyan ki fog alakulni. Anya, apa semmit nem szóltak hozzám, nem kérdeztek semmit, hogy miért csináltam. Szüleim folytatták az életüket a szokott módon.

Viszont énbennem sok minden megváltozott. Mintha újjászülettem volna, mintha kaptam volna egy új életet. Igen, Istent kaptam meg magam mellé, meg a segítő angyalait. Soha nem hallottam Istenről, csak káromkodásként a szüleimtől. De most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy az Isten és az angyalok szeretete ott van velem, és fogják a kezem. Isten szeretete a szívembe költözött tizenöt évesen. Folytatás következik….