Gyógyító Álom

 

Gyöngyszemek VIII.

 Szeretnék nektek pár gondolatot átadni a kritizálás hatásairól. Nagyon nehéz a jelenlegi világban pozitívnak maradni. Mindenhonnan bombáznak bennünket a negatív dolgok. Írtam az egyik írásomban, hogy az emberek nem mosolyognak, legtöbben panaszkodnak, szomorúak. A mosolynak hatalmas nagy ereje van. Sajnos, keveset mosolyognak az emberek. Pedig a mosoly a lélek mosolya. Biztosan sokan megtapasztaltátok, hogy piszkálnak benneteket, és rosszakat állítanak rólatok. Ezzel szerintem mindenki találkozik, találkozott az életében. A kritizálás, ha valakit kritizálunk, mindegy, hogy csak gondolatban, vagy ki is mondjuk azt, és függetlenül attól, megvan-e abban az egyénben az a hiba, vagy nincs, saját magunkra irányítjuk - vonzzuk azt, amit kigondoltunk, vagy kritizáltunk abban a személyben. Ezzel azt üzenjük az univerzumnak, vagy nevezzük sorsnak, ki minek szeretné, hogy nyitott vagyok erre a dologra, és ilyen akarok lenni. Megnyilvánul az életünkben, bennünk. Azzal, ha kritizálunk valakit, őt nem befolyásoljuk, a gondolatunkkal, kijelentésünkkel, csak önmagukat. Olyanná válunk, mint amit- akit kritizálunk. Nagyon elgondolkodtató, hogy mit gondolunk, és mit jelentünk ki. Bizony visszafordul ránk. Bölcsen kell kijelentenünk dolgokat. Fontosnak tartottam ezt leírni nektek, mert sokan nem tudják, milyen hatalmas ereje van a ki nem mondott szavaknak, és a kimondottaknak egyaránt. Az vagy, amit gondolsz magadról, ez egy bölcs mondat. Örülj minden pillanatban. Tudom, nehéz, de meg lehet próbálni. Sokkal könnyebb panaszkodni, hiszen azt szoktuk meg. Sajnos a megszokás az, ami sokszor visszatart minket attól, hogy merjünk változtatni. Megszoktuk, hogy mindennap bosszankodunk, hogy rosszul bánnak velünk, annyira megszoktuk, hogy elfogadjuk, és elgyengülünk. Úgy érezzük, nincs elég erőnk már változtatni. Magam is átéltem és ismerem, mennyire nehéz. Viszont, ha felismerjük, azután képesek leszünk lépni. Igen, fel kell ismerni. Szeretném újból megemlíteni mennyire ajánlom, hogy légy hálás mindennap. Mindennap egy ajándék, azért, mert élsz, mert sok mindent láttál, minden pillanatért hálásak lehetünk. Nyisd meg a szíved a hála érzésére. Mindenkinek van, amiért aznap hálás lehet. Lélegezz esténként, lazulj el, szánj időt önmagadra. Ha te nem figyelsz magadra, és nem kezded el szeretni magad, senki nem teszi meg helyetted. Először minden változás bent, benned kezdődik, utána nyilvánul meg kint. Esténként elalvás előtt ajánlom figyelmetekbe a Gyógyító Álom rövid kis írásomat, mely egy gyönyörű helyre visz el, ahol el tudsz lazulni. Nagy ölelés Aurora Amelia Joplin.

Álmomban szerettek

Álmomban szerettek,

Nekem énekeltek,

Táncra is felkértek,

Szívembe figyeltek.

Öleltek szorosan,

Csodáltak kócosan,

Illatoztak óvatosan,

Kényeztettek finoman.

Szavakkal hódítottak,

Rózsával csábítottak,

Szerelmesen udvaroltak,

Szívembe behódoltak.

Gyöngyszemek VII.

 

A mostani gyöngyszemekben a félelmeket fogom egy kicsit kifejteni. Nagyon sok féle félelem létezik. Mi, is a félelem? Miért is félünk, oly sok mindentől? Mi ennek az oka? Nagyon sok oka van. A félelem a bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor kalanddá változik. Lehetnek gyerekkori félelmek, lehetnek iskolában ért traumák, lehetnek családban történt traumák, lehetnek szerelmi csalódások, testvér által, szülő által, házaspár által okozott traumák, félelmek, bármi lehet. Lehet előző életből hozott félelem. Rengeteg oka lehet, hogy tele vagyunk félelmekkel. Pici gyermekként ki sem tudjuk védeni, ha fájdalmat okoznak nekünk. Hiszen sem a tudtásunk, sem az érzelmi, szellemi fejlődésünk nem elég érett rá. Ezeket aztán tovább cipeljük ahogy felnövünk. Egyet nem szabad elfelejtenünk, és meg kell értenünk, mégpedig azt, hogy minden szülő az ő legjobb szellemi, lelki, érzelmi tudása szerint neveli fel gyermekét. Ha sérülések értek, és nem azt kaptad mit szerettél volna, ne hibáztasd a szüleidet. Ők ennyire voltak képesek. Nem tudtak többet, szebbet, jobbat adni. Nekem is idő kellett, hogy ezt megértsem. Sokáig hibáztattam a szüleimet. Viszont, amikor megértettem, megkönnyebbültem, mert elengedtem a sok fájdalmat, és haragot, amit sokáig cipeltem magammal. Fel kell ismerni a problémát, felül kell emelkedni rajta, hiszen csak addig van hatalma felettünk amíg hiszünk benne. Ezután eltűnik, és felszabadulunk. Meg kell kérdezned magadtól: készen állok a változásra? Csak akkor léphetsz túl a félelmeiden, és gyógyulhatsz meg. Ne a problémára figyelj, mert akkor azt erősíted meg, és az növekszik, a fókuszodat másra kell irányítani áthelyezni. Ezekután a probléma szépen eltűnik, és felszabadulsz, gyógyulsz lelkileg, és fizikailag egyaránt. Meg megszeretném említeni a megbocsájtást. Mindenki csinált butaságokat, követett el a múltban hibákat. Emiatt bűntudatot, szégyenérzéseket cipelünk magunkban. Meg kell bocsájtani magunknak, ezek a félelmek is nagyon megkeseríthetik a mindennapjainkat. El kell őket engedni. Az már a múlt, az már nem te vagy. Abból sokat tanultál, és fejlődtél. Ha így tekintesz a régen elkövetett félelmekre, bűnökre, hidd el jobb lesz, jobban fogod érezni magadat. Este lazulj el, lélegezz, és figyeld magadat. Szeresd azt, aki vagy, még ha ezer hibád is van. Akkor is szeresd magad. Nincs tökéletes ember. Így vagy jó, így vagy értékes, mert nincs belőled még egy. Egyedi vagy. Nagy ölelés Aurora Amelia Joplin. Folytatás következik….

Gyöngyszemek VI.

Most egy kedves kis témát fogok fejtegetni nektek, mégpedig a mosoly ereje lesz, amiről írok. A mosoly a lélek mosolya. Ha mosolyogsz, a lelked is mosolyog. Nem is gondoltad, ugye? Én azt tapasztalom, hogy nagyon kevesen mosolyognak a környezetemben. A sok problémára fókuszálnak az emberek, pedig egy mosoly csodákra képes. Van a mosolynak egy testvére, mégpedig a szeretet. Tudjátok, vannak energiaszintek. Mindenki abban a környezetben tartózkodik, él éppen, amilyen az ő energiaszintje. A mosolynak van egy rezgése. Ha mosolyogsz, magasabb rezgést bocsájtasz ki, ami hatással van a környezetedre, és ezáltal felemeled a környezetedben élők rezgésszintét, energiáját. Kibillented őket abból, amiben éppen tartózkodnak, és egy pozitív, kellemes állapotba kerülnek. Csodálatos, mire képes egy mosoly. Nem számít, milyen a kinézeted, kipihent vagy-e, vagy éppen fáradt, vagy milyen ruha van rajtad, vagy milyen fehérek a fogaid. Tudod, a mosoly szívből jön, a lélekből. Nem a ruhából, vagy a hajad kinézetéből. A szeretet a mosoly testvére, én így nevezem, és ha szeretet adsz, viszont kapsz. Lehet, azonnal, lehet, később, de visszakapod. Érdemes mosolyogni, megéri. Te is jobban érzed magad ezáltal, és a környezetednek is adsz, és ők is jobban érzik magukat általa. Nem mindennap van jó napunk, nem mindig megy a mosolygás, de ha reggel, miközben kávézol, például elolvasol egy kedves reggeli idézetet, ami pozitív, már jobban indul a napod. Neked kell tenni azért. Más nem teheti meg, kezdj el változtatni. Apró dolgokat iktass be a reggeledbe. Neked kell elkezdeni. Jó kezdés egy reggeli pozitív idézet, egy mosoly*. Ha adsz egy ölelést is a szeretteidnek, akkor bizony megduplázod, triplázod azt, amit visszakapsz Te is valakitől. Hát nem megéri mosolyogni, kedves Barátom? Este ne felejts el tizenöt percet ellazulni, lélegezni, és elolvasni a Gyógyító Álom írást, és utána egy jót aludni. Mosolygós, szép napot kívánok. Folytatás következik. 

Aurora Amelia Joplin.

A Varázskert Titka

 A Varázskert Titka írta: Aurora Amelia Joplin és Rose Logan

(Rose Logan)

Létezett egy csodaszép kert, amelyben három különleges fa élt. Az egyiknek színarany levelei voltak, a másiknak ezüst levelei, fénylőn szikráztak, a harmadik fának gyémánt levelei, pompázatosan csillogtak ebben a káprázatos kertben. Ahol mindig sütött a nap illatoztak a jázminbokrok, és sok ezernyi virág, végtelenül virágzott. Ebben a kertben volt egy igazán érdekes ládika, varázsereje móresre, tanítja a hazudozókat. Megátkozva őket. Csak annak nyílott ki, aki tiszta lelkű és igazat mond, neki egy kívánságát teljesíti.

Mimi és Valter két kis törpe, akik az üveghegyen is túl éltek, egy erdőben. A fák csodálatosanzölden virítottak. Egy kis patak csörgedezett, benne aranyhalak vidáman úszkáltak. Apró pici gombaházakban laktak. Mimi mindig igazat mondott, úgy gondolja, hogy az őszinteség eléri acélját. Ezzel szemben Valter hazudós, folyton füllentett, bosszantotta törpe társait úgy gondolta jó móka. A törpe közöség vezetője Tibold, összehívta kicsinyke népét, mindenkivel meg volt igazán elégedve. Csak egy valaki tűnt ki viselkedésével, szóvá is tette.

– Mindenkivel meg vagyok elégedve, csak van egy kivétel. – Mondta szigorúan. Siri csend lett, mindenki a másikra nézett. Tibold nem hallgatott tovább. – Lépj ki, Valter gyere ide elém! – Valter kissé megijedve szomorúan ballagott a tömegből.

– Valter ez így nincs rendjén. – mondta Tibold. – Folyamatosan füllentesz mindig, mindenkor, és mindenkinek. – Valter megszeppenve hallgatott.

– El kell innen menned! – Meg kell keresned a varázskertet, ahol létezik egy varázsládika. A hazudozókat móresre tanítja, a tisztaszívűeknek, lehet hozzá egy kívánsága.

– Hogy nehogy máshová menjél, ezért úgy döntöttem veled megy Mimi is!

– Induljatok, hosszú az út a varázskerthez. – Útrakészen hátizsákjukkal a hátukon, elindultak. Mentek-mentek, már jó ideje úton voltak. Valter szomorúan nézett maga elé, ezt már nem találta mókásnak. Mimi látta rajta, hogy bánatos. Így szólt.

– Mi a baj? -miért lógatod ennyire az orrod? – Valter kis idő múlva reagált.

– Ez már nem is olyan vicces, hogy el kell mennem otthonról.

– Sokat füllentesz! – mondja Mimi.

– Csak tréfának szántam, nem akartam senkit bántani.

– Hazudozni, nem szép dolog még tréfából sem! – mondta Mimi vállát megfogta Valternak.

– Az őszinteség kifizetődőbb!

– Igazán nem akartam rosszat, csak tréfálkoztam. – válaszolta Valter.

Mentek, már jó távol jártak otthonuktól, egyszer csak szembe jött velük az úton egy eléggé fura szerzet.

 

(Aurora Amelia Joplin)

Nézték a fura szerzetet, méricskélik meglepődve mivel elég furán néz ki. Nem mernek közelebb menni kicsit féltek tőle. Nem láttak még ilyen lényt. Mohába és falevélbe volt öltözve. Ő volt a magányos tündér. Valamikor a tündérekkel élt együtt, de ma már nem igazán.

Emlékeztetett tündérre a külsője. Hosszú fehér szakálla a térdéig ért, és a haja a derekáig. Arca piszkos volt alig látszott a szeme a sok falevéltől. Mimi és Valter úgy döntött közelebb mennek és megszólítják. Magányos öreg tündér nézte és várta, hogy közeledjenek. Ritkán jár az ő területén idegen. Mimi megszólította.

– Szia te ki vagy? – Kérdezte a kis törpe lány.

– Sziasztok, Én itt élek már ezerkétszáz éve az erdőben, tündér vagyok. A nevem Lob. Mi járatban vagytok ezen a helyen? – kérdezte Lob

– A varázskertet keressük, ahol létezik egy varázsládika. – mondta szomorúan Valter

– Hallottam már róla, és magam is jártam ott. Mi rosszat tettél és hogy hívnak titeket? – kérdezte Lob

– A nevem Mimi, és ő pedig Valter. – válaszolta Mimi.

– Gyertek be az otthonomba és beszélgessünk. – Invitálta be Lob a két kis törpét. Mimi és Valter elindultak Lob után. Egy fákból összerakott bunkerbe élt Lob, ahol egy ágy asztallal, két székkel volt. Gyümölcs teával kínálta őket, és az erdőben szedett magokkal.

– Elmondom nektek az én történetemet, miért élek itt egyedül, magányosan. Valamikor a tündérbirodalomban éltem a családommal, ez már nagyon régen volt. Rossz pajkos kis tündérgyerek voltam. Hiába próbáltak a jóra tanítani, mindig valami rosszat tettem. A varázslatokat is rosszra használtam, nem ártottam senkinek, csak bosszantottam, és füllentettem, letagadtam a dolgokat. Egyszer nagyon rosszat tettem akkor bizony már nem nézték el nekem. Egy varázsigét egy tündér társamra irányítottam, aki bizony nagyon beteg lett. Úgy kellett visszafordítani a bölcs tündér királynak a varázslatomat. Nem gondoltam, hogy én ártok a társamnak, eszembe sem jutott. Játéknak tekintettem, nem fogtam fel, hogy mit teszek. Ekkor történt, hogy elküldtek a varázserdőbe a varázsládikához, hogy segítsen rajtam. Kigyógyuljak a beteges rosszaságból. El is mentem. Hát ahogy odaértem, éreztem, hogy hatalmas erő árad a ládából. Megszólított és azt mondta nekem csak akkor tudom kinyitni, ha a szívem tiszta és nem hazudok soha többet. Én jó mókának gondoltam, játéknak vettem az egészet. Nem éreztem komolynak. Könnyelmű voltam. Elmondta nekem, ha kinyitom, és nem döntöttem el véglegesen, hogy megváltozom, és abba hagyom a füllentést, hazudozást akkor rossz sorsom lesz, és átok lesz rajtam egész életembe. Én kinyitottam. A szívembe éreztem egy hatalmas fájdalmat, azt hittem meghalok. Tudatosult az eddigi sok rossz dolog, amit másoknak okoztam, tudtam már késő A tündérbirodalomba nem térhettem vissza. Összetörtem egy életre. Segítek neked Valter elkísérlek a varázserdőbe a varázsládikához. Megtanítalak hogyan tudj megváltozni és hogyan állj készen a láda kinyitására. Szeretném jóvá tenni azt a sok rosszat, amit másoknak okoztam Így az én lelkem is felszabadul, és visszatérhetek a családomhoz. Induljunk hát a hosszú útra. Sok minden vár még ránk. Bizony keresztül kell mennünk egy gonosz gnómok által lakott erdőn, ami nem lesz könnyű.

– Köszönjük szépen Lob, hogy segítesz nekünk – Mondta Mimi. Elindultak A hosszú útra, és a két kis törpe izgatott lett, ha a gnómok erdejére gondoltak.

 

(Rose Logan)

Elindultak így hárman a hosszú útra, közben arra gondoltak mi fog történni, ha a gnómok erdejébe érnek. Bennük volt a félsz rendesen. Lob már tudta mennyire veszedelmes lények. Ő is épp, hogy megmenekült a karmaik közül. Rossz rá gondolni is. Hessegette el a gondolatát. Megnyugtatólag így szólt. Megtörve a csendet mert látta, hogy a két újdonsült barátja kissé retteg.

– Nem lesz baj majd harcolunk egymásért. – felelte Lob nyugodt hangon. Mimi kíváncsian kérdezte.

– Hogy néznek ki ezek a gnómok?

– Hát, görnyedt púpos a hátuk esetlenül járnak, hosszú nagy karjaik, éles karmaik vannak, csúnya fogaik, és nagyon büdösek. – Mimi megijedt a hallottaktól. De nem gondolt rá, bátorságot gyűjtött magában. Addig-addig gondolkoztak út közben amíg egyszeriben köd lett előttük, és kissé hideg szél fújt. Nem láttak a sűrű ködfátyoltól. Megérezték, hogy odaértek a gnómok erdőjében. Mocsaras lápos vidék tárult eléjük. Az erdő közepén egy tó volt, amiben nem úszott még egy árva aranyhal sem. Rémisztő vidék, Baglyok huhogtak a kopasz indával körbetekert fákon. Éjfekete hollók károgtak vészjóslóan. Farkasok vonyítását hallgatták a távolból. A köd remekül elrejtette a szemek elől a gnómok közeledését. Megálltak a tó előtt, nagy nehezen sikerült be azonosítaniuk a köd ellenére is. Úgy gondolták, hogy elrejtőznek valahová, faragnak fából lándzsákat. Legyen fegyverük a gonosz lényekkel szemben. Úgy is tettek a tó mellett állt egy kis viskó, farakással.

– Micsoda szerencsénk van. – mondta Lob.

– Nálam úgyis mindig van kés. – Meg örült neki. Leültek a tuskókra, és Lob elkezdte faragni a lándzsákat. Valter és Mimi felálltak, gyorsan tüzet raktak, mert már lenyugvóba járt a nap. Egyre hidegebb lett a tájon. Kis idő elteltével, Lob kifaragta fegyvereiket.

– Térjünk nyugovóra! – Mondta.

– Óvatosnak kell lennünk. Elkell oltanunk a tüzet, nehogy a gnómok észre vegyenek minket. – Izgatottan mondta. Szerencséjükre a tűz épphogy parázslott. Hamut szórtak rá. Lehasaltak a fűbe, és vártak lándzsájukkal felfegyverkezve a köd rejtekében. Akkor jöhet a gnómok támadása.

 

(Aurora Amelia Joplin)

Miközben a hideg, nyírkos éjszakában lándzsával a kezükben várták a gnómok támadását, nagyon féltek a kis törpök. Soha nem voltak távol az otthonuktól. Valter szégyellte, és bántotta, hogy Miminek miatta kell átélnie ezeket a félelmetes dolgokat. Egyre jobban kezdte megérteni, miért is nem szabad hazudozni, és füllenteni. Félelmetes volt a környezet. A nagy csendben hallaniuk a farkasok vonyítását. A csillagokat a köd miatt nem lehetett látni, sem a holdat, nagy volt a sötétség. Fáztak, vacogtak. Lob megszólalt.

– Van egy tervem, persze ez változhat. De próbálunk a terv szerint cselekedni, ha jönnek a gnómok. Muszáj, hogy minél hamarabb sérülésmentesen ki tudjunk jutni az erdőből. Használnunk kell a lándzsáinkat Nem sok varázserő m maradt, de annyi igen, hogy felhasználjam a védelmünk miatt. Ti is tudtok varázsolni? Milyen varázslatot tudtok majd a védelmünk érdekében használni? - kérdezte Lob

– Altató varázslatot ismerjük, de csak pár percig hat, mert gyengék, kicsik vagyunk. – válaszolta Valter

– Az nagyon jó, mert amíg egyszerre elmondjátok, én a lándzsámmal távol tartom a gnómokat. A karmaikban mérgek vannak, ha megkarmolnak meghalunk. Lassúak, de a hosszú kezeik, és nagy karmaik veszélyesek. Az a pár perc elég lesz, hogy jó messzire fussunk, ha felébrednek én meg elmondom az én bénító varázsigémet, ami szintén rövid ideig tart, mert az átok miatt nincs sok erőm. Amíg ledermednek ki tudunk szaladni az erdőből. A gnómok soha nem mennek ki az erdőből. Akkor értitek ugye mit kell tennetek?

– Igen, értjük! – Suttogták csendben egyszerre, félelemmel a szemükben a törpék.

Elkezdett hajnalodni, hangokat hallottak, lépéseket, mint amikor a faág reccsen a talpak alatt. Egyre közelebb hallották. a lépéseket. A gnómoknak kiváló volt a szaglásuk, és jól láttak a sötétben. Lob, Mimi, és Valter érezték a bűzüket, rettentő büdösek voltak. Az volt a jó, hogy szemből közeledtek, és mivel hajnalodott lehetett látni, a köd is feljebb szállt. Hirtelen előbukkantak a bokrok mögül. Mind a hárman felpattantak, Lob előlépett a lándzsával elkezdett döfködni, mert az egyik gnóm felé szaladt a hosszú kezét kinyújtva karmolni készült. Mimi és Valter hangosan mondta a varázsigét.

– Omnes gnomes dormiunt ilicet! (Összes gnóm azonnal elalszik!) – hangzott el a varázsige.

Az összes gnóm összecsuklott, és elaludt. Lob már teljesen kimerült a lándzsacsatában, de nem sérült meg. Összeszedte maradék erejét és mindhárman szaladtak ahogy csak tudtak az erdő széle felé. A gnómok felébredtek és rohantak utánuk. Lob megállt, és hangosan kiáltotta.

– Nemo ex gnomes movere potest! (Egyik gnóm sem tud mozogni!) – Mondta hangosan Lob.

A gnómok, mint a szobrok lebénultak, mozdulni sem tudtak. Lob, Mimi, és Valter szaladtak és végre kiértek az erdőből sértetlenül. Ahogy elhagyták az erdőt, leültek és kifújták magukat, megpihentek. Itt már a nap is sütött és végre a levegő is tiszta volt. Finom virágillat szállt, a madarak csiripeltek.

 

(Rose Logan)

Végre fel lélegezhettek, a veszély elmúlt. Mimi szimatolta, a varázslatos illatot. – Mehetünk tovább? – Kérdezte Lob. Már nincs messze a varázskert! – mondta biztatólag. – Indulhatunk! – válaszolta Valter és Mimi. Nagy nehezen elindultak, de élménnyekkel telve. Egész úton a diadalmas győzelmükről beszélgettek. Friss volt még bennük az élmény. Csak remélni tudták, hogy nem jön újabb veszedelem az útjuk során. Már közeledtek a varázskerthez. Nyugalmat árasztott, friss mámoros illatokat. Csodaszép pillangók kísérték a varázskert kapujáig, őket. Röpködtek körülöttük. Amelyen hófehér rózsák nyíltak. Illatukkal csalogatóan, csiklandozva orrukat. Egyszer csak eléjük tárult, egy fantasztikus látvány, a három mesebeli fa egyike rejtette a varázsládát. Arany, ezüst, gyémánt. Szemet gyönyörködtetően csillogtak a napfényben. Mind a három hősünknek, tátva maradt a szája. Lob, Valter és Mimi oda álltak az első fa alá, aranylóan csillogott minden levele. Oda mentek, közel az első fához Lob mondta, hogy mondják együtt a varázsigét, amely így hangzott:

– Videamus Kert magicae! (arca ami annyit tesz!)

– Lássuk, a kert varázsládáját. – Fényesen ragyogott a fa, de nem történt semmi.

– Az arany fa alatt nincsen.

– Menjünk az ezüst fához. – Odamentek a fa levelei szikrázóan csillogtak.

– Itt is mondjuk el a varázsigét. – Mondta Lob, Mimire és Valterre nézve. Együtt elkezdték mormolni.

– Videamus Kert magicae arca! (Lássuk, a kert varázsládáját!)

Ezüstösen fénylett, a fa, de itt sem történt semmi, odamentek a harmadik fához. Kristályosan ragyogott, a napfényben.

– Na mondjuk, egyszerre! Videamus Kert magicae arca! (Lássuk, csak a kert varázsládáját!)

Szikrázó varázslatos fénnyel, hirtelen megjelent a láda. És valóban hatalmas erőt árasztott magából. Ott álltak percekig előtte, nem mert egyikük sem csinálni semmit. Lob tudta mire képes. Valter bátorságot gyűjtve még közelebb ment. Arra gondolt, ha fél őt is megátkozza a láda amiért rosszul viselkedett. Füllentett, hazudozott. De Mimi is vele volt. Valter óvatosan elfordította, a láda kulcsát, lassan nagyon lassan. Valter azóta nagyon megbánta hazugságait. Elfordult a zárban a kulcs. Katt-katt-katt, hangzott a kulcs hangja. Valter felnyitotta, iszonyatos fény áradt ki a ládából. A kis törpe hirtelen a földre zuhant, elájult. Mimi élezgette a magatehetetlen Valtert de nem mozdult. Odafordult a ládához, minden erejét összeszedte, így szólt.

– Az lenne a kívánságom, a barátom térjen magához, és Lob hadd élhessen a tündér családjával. – A láda egyszeriben megszólalt.

– Szokatlan, kétszer kívántál tőlem! De mivel, neked van a legtisztább, őszinte szíved, teljesítem, amiket kívántál. – Egy hatalmas fény kíséretében, a láda eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kicsit várt Mimi de semmi nem történt. Könnycseppek gördültek le arcáról.

 

(Aurora Amelia Joplin)

Mimi Valter mellett térdepelt, és szólította, élesztgette, de semmi reakció nem volt. Zokogott. Lob is dermedten figyelte Valtert. Megszólalt;

– Mimi, várni kell egy kicsit amíg a varázsládika teljesíti azt, amit Valter kért. Nyugodj meg kérlek. Csendben vártak, Mimi abbahagyta a sírást. Egyszer csak hatalmas fényörvény kerekedett, mint egy nagy tornádó felettük, ragyogó apró fénycsillagokból állt. Beborította mind a hármójukat. Furcsa melegséget éreztek az egész testükben ahogy átjárta őket. Valter kinyitotta a szemét. Mosolygott Mimire és Lobra mert csodásat álmodott, és boldognak érezte magát.

– Mi történt? - kérdezte

– Elájultál. - válaszolta Mimi

– Fantasztikusat! álmodtam. Minden ragyogott és beszélgettem egy tündérrel. Azt mondta nekem, hogy a szívem megtisztult, és mivel nem magamnak kívántam, hanem a barátaimnak ezért teljesíti a kívánságomat. - mesélte el az álmát Valter

Hirtelen Lob elkezdett változni. Minden falevél és moha eltűnt róla, a szakálla, és arca egész teste megtisztult. A szárnyai el kezdtek kinőni, és elkezdett ragyogni az egész teste. Újból igazi tündér lett. Boldog volt, és mosolygott. Hazatérhet a családjához ennyi év után.

– Gyertek! induljunk haza. Tudjátok újból át kell mennünk a gnómok erdején. Most már, teljes varázserővel rendelkezem. Biztosan kaptatok ti is ajándékot a varázsládikától, nem éreztek semmit? -  kérdezte Lob

– Erősebbnek érzem magam. - mondta Mimi

– Én is. - válaszolt Valter

Elindultak haza, még visszanéztek a csodás varázskertre, hangosan megköszönték a varázsládikának a sok szépet, amit kaptak. Elérték a gnómok erdejét. Lob azt tanácsolta, hogy próbálják ki hátha láthatatlanná tudnak válni. Akkor elkerülhetik a harcot a gnómokkal. Beléptek a sűrű erdőbe, újra köd volt mindenütt, kezdett sötétedni. A hollók károgtak, a farkasok vonyítottak, félelmetes volt. Megálltak. Lob elmondta a varázsigét, ami láthatatlanná tudja tenni őt. Kérte mondják utána a törpék.

– Invisibilis sum! - mondta Lob (láthatatlan vagyok!)

– Invisibilis sum! - mondták egyszerre a kis törpék, és működött nekik is a varázslat.

Mind a ketten, és Lob is láthatatlan lett. Gyorsan átszaladtak az erdőn. A gnómok érezték a szagukat és idegesek lettek, de mivel nem látták őket, így gyorsan ki is értek az erdőből. Visszaváltoztak és mentek Lob otthonához. Lob megköszönte nekik, hogy hozzásegítették ahhoz, hogy visszakapja a régi önmagát. Mimi és Valter is meg köszönte neki, hogy segített nekik eljutni a varázsládikához és megtanította őket sok mindenre. Megölelték egymást és elköszöntek egymástól. Lob visszavarázsolta magát a tündérbirodalomba, ahol nagyon megörültek neki. Mimi és Valter izgatottan indult haza. Amikor megérkeztek egyből kérdezték tőlük, hogy mi történt. Boldogan mesélték el az izgalmas kalandjukat. Mindenki büszke volt a két kis törpére. Valterra meg különösen, hogy mekkora hatalmas, tiszta szíve lett. És nem hazudott többé. Boldogan éltek, és sok örömet adtak a törpe családjuknak.

Egy csepp szeretet

 

Halkan, lágyan dúdol a szél,

lelkem darabjait viszi szerteszét,

Szétszórja a tündöklő patakban,

melyben megcsillannak,

mint fénylő cseppek a hajnali napsugarakban.

Továbbszállnak a szellő szárnyán,

Ahová csak szállnak, varázsporként,

Egy csepp szeretetet szórnak,

s dalolva tovább szerte szétszóródnak.

A virágok szírmain megpihennek,

Illatukkal vegyülve továbbrepülnek,

Szívembe visszatérnek csendesen,

s elsuttognak mindent kedvesen.