Mi, nők,
a hajnal első fényei vagyunk,
gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.
Szirmainkban ezer illat rejlik –
lágy jázmin, vágyakozó orgona,
tavaszban ébredő akác,
és néha fűszeres, vad levendula,
ha a szél más irányból fúj.
Olyanok vagyunk,
mint egy gondosan ápolt virágmező.
Ha szeretsz minket, virágzunk,
ha figyelsz ránk,
az illatunk belengi az életed.
De ha elfeledsz minket,
száradni kezdünk csendben,
és egy nap már nem tudod,
hol veszett el az illat,
amitől te is boldog voltál.
Odaadunk mindent,
de csak annak, aki nem tép le,
hanem gyönyörködik.
Aki nemcsak lát,
hanem érez.
Aki akkor is ölel,
ha könnyeink a földre hullnak,
vagy ha éppen csípősen szólunk –
mert hisz bennünk,
még a viharainkban is.
A nő nemcsak test,
nemcsak arc –
ő a kert, a napfény, az eső,
ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.
És ha a lelkét is szereted,
nemcsak a testét –
akkor látni fogod:
minden egyes nap
újra kivirágzik érted.
