Szavaim elfogytak, a lélek már nem remél,
Néma lettem, mint a holdfényes éjjel,
Csendbe zárva, mint a titkos éj;
Szívem szárnyalna, akár az alkonyi éj.
Érzéseimben mélyen viharok dúlnak,
Néha üvöltenek, néha hallgatnak,
Bennem táncolnak, titkon bódulnak,
De ajkamról nem szólnak a szavak.
Gondolataim áradnak, mint a folyó sodra,
Bennük fuldoklom, mint hajótörött,
Elvesztették útjuk, partok közt ragadtak,
Várnak türelmesen, mint a kitörni készülő szavak.
Szavaim tükörképei fátyol mögött rejtélyben,
Mint a napfény, az őszi reggel ködében,
Álmaim gyöngyei homályban feledve
Kitörnének, mint fényözön a sötétből remegve.
Szívem ritmusa dobban, de némán,
Mint egy régi dallam, az öreg zongorán.
A csendben keresi hangját szívem falán,
De minden szó ajkamról visszaszól reám.
