Egyedül

Ész szépet ígér,

szív mélyet remél,

valóság néha kér,

az út kanyarog,

csak hallgat, nem beszél,

az élet zenél, hegedül,

dönteni kell – egyedül.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

Álom és valóság

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az álom és a valóság

mint két párhuzam,

egymás mellett,

de sosem teljesen egyek.

Mi vagyunk a híd,

mely összeköti őket,

létezésünk határán.

A szerelem átjáró,

ahol a valóság elmosódik,

az álom, mint szívünk ritmusa,

éledni kezd bennünk.

Nem két világ,

hanem egyetlen pillanat,

ami mindkettőt egyesíti.

Álmodni, hogy a valóság

nem csupán az, amit látunk,

hanem amit szeretünk.

Valóság, hogy az álom

minden percben él,

s mi, a híd,

elmosunk minden határt,

hol külső és belső világ egyesül.

Oly csodálatos, mikor az álom

valósággá válik,

mint napfény a harmatcseppen,

mely megcsillan a reggeli fénynél.

A valóság szárnyakat kap,

s mi, lelkünkben,

megérinthetjük a csillagokat,

mert a valóság és az álom

összefonódva egy új világot teremt.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,

álarcok csillannak pislákoló fényözönben.

Kavarog a tánc, nevetés zsong,

de legbelül a csend titkokat bont.

Játszunk és nevetünk, sodor a zene,

de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?

Ha lehull a lepel, mit lel odabent?

Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?

Az álarc mögött mindent szabad,

álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.

De mikor a hajnal átvág az álmokon,

kivel találkozol azon a hajnalon?

A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,

mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.

Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,

mint vállalni azt, ki igazán te vagy.

Véget ér a farsang, az álarc lehull,

a terem elcsendesül, hajnal érint,

s ott áll az ember, tükörbe néz,

és vajon mit lát? A valódi énjét?

Vagy a hamis tükörképét?

Álom vagy valóság?

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Csak álom volt, mit életnek hittem?

Ha felébredek, vajon mit érzek szívemben?

Békét, fényt vagy sötét árnyat,

Szebb jövőt, mi mindent áthat?

Reméltem, hogy más világ vár,

Hol nem bánat és fájdalom jár,

De ha ugyanaz köszönt rám,

Mit ér ez a csúf valóság?

Hiszen nem éltem, csak vártam,

Fényt kerestem, homályban jártam.

De most kérlek, mondd meg nékem:

Álom volt csak, vagy valós élet?

Ha álom volt, hát égi fény,

Ha valóság, szomorú tény.

Álmodom tovább, csendben, bátran,

S valóság kél a csodák álmában.

Lélek testvérek

Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.

A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt.

Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.

Amira hangja lágyan csendült:

– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.

Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.

– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?

A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:

„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”

Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.

– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.

Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.

– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.

Egy újabb szöveg jelent meg:

„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.

Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.

– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.

– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.

A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.

– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.

Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.

– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.

Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.

És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”

Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:

– Szia Amira!

– Mintha mindig is ismertelek volna.

Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.

– Szia Keiko!

– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.

És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.

Én kis falum

Itt születtem, hol a fű zöldje más,

az Alföld síkján, hol a levegő illata mindig hazavár,

itt nőttem fel, itt voltak boldog éveim,

szívemnek örök emlékek, melyet soha el nem felejtek.

A falum jó pár éve már város,

de bennem mindig falu marad,

fiatalok nincsenek, elmentek,

a faluban az élet már lassan csak emlék lesz.

Munka nincs, csak üres tekintetek,

az utcák csendjét csak a szél zavarja,

mindenki elfásult, elzárkózott,

a gyerekek is a négy falak között a virtuális világban lelnek boldogságot.

A mosoly eltűnt, az arcok búsak,

a boldogság elbújt, a szürkeség az úr.

Szomorú látni, mivé lett kis falum,

hol egykor a gyerekek hangja töltötte meg a falut.

Most csend van, mindent elnyel a szomorúság,

a falu alig él, szép jövőt nem ígér,

Körösladány, szeretett kis falum,

néma lett, ahol egykor vidáman és boldogan élhettünk.

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása

Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.

A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.

– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.

Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.

–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.

– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.

Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...

Köd és homály

Homályba von mindent, a szépséget rejti,

tejfehér fátyol, mely mindent betakar.

Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,

mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,

lassan, puhán, mégis mindent áthatva.

Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,

széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.

E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,

csak a jelen ürességét,

s mögötte, rejtve a valódi világot.

Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,

átölel mindent, és végtelent,

ködbe bújtatva születik újjá a csend,

bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,

csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.

Lassan tűnik el, mint szélben a pára,

s előttem áll a valóság világa.

Homályt hoz hogy tisztábban lássak,

csendből szülessen meg a látomás varázsa.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A Csend kincs..

Ha sosem vagy egyedül,

elveszel a világ apró zajában,

folytonos szavak hálójában,

hol csak külső képek vetülnek rád,

és saját arcod válik homályossá.

Ha sosem vagy egyedül,

nem hallod meg a belső csendet,

ahol a szavak elnémulnak, gondolatok hullanak,

s az idő, mint reggeli harmat,

feloldódik a fényben,

s a pillanat egybeforr veled.

Ha sosem vagy egyedül,

nem látod meg a világ szelíd részét,

ahogy minden apró pillanat fénnyé érik,

és a lét egyszerű, tiszta magvát,

mely csak némaságban tárul fel.

Ha sosem vagy egyedül,

elveszik a kulcs, mely benned rejlik,

s az ajtó, mi eléd tárulna,

zárva marad, míg meg nem hallod,

hogy te vagy a kulcs – a válasz.

De ha egyedül vagy, csendben,

meglátod belül önmagadat,

a kincset, aki te vagy.

És kint is minden szebbé válik,

mert egy álom valósággá válik.

Valóságos Élet

Elindultunk az élet útján –  

Őszintén, naivan, tisztán.  

Ragyogtunk, mint fényes csillag –  

De fényünk hamar ellankadt!

Szembejöttek a hamis szavak –  

Árulás és sár mind ránk tapadt.  

Tisztán indultunk, álmodozván –  

A leckéket kaptuk korán!

Képmutató emberek – árulások,  

Szívünket maró, gonosz szavak.  

Térdre kényszerítettek minket hamar –  

Fel kellett állni, új emberré válni!

Az őszinte szívnek fájdalma megérett –  

A sok tanulás bölcsébbé tett.  

Gyémántként csillog most minden seb –  

Büszkén viselem, bölcsességként szívemben!

A fény

 

Lelkem a gyöngyszem,

Csillog a napfényben,

Beragyog mindent,

Vakítóan a hitben.

Nem bírja az, ki sötét,

Megvilágítom a lelkét,

Szembesül önmagával,

A fény valóságával.

Árasztom a fényem,

Fényként létezem,

Bölcsességem átadom,

Szívemből árasztom.

Tudja-e valaki?

 

Az életet élvezni, tudja-e valaki, mit jelent ez?

Én senkit sem láttam még, akinek arcán

boldog mosoly él,

Kinek szemében az élet csillogó fény.

Kinek szívéből boldogság áradna,

Kinek kedvessége a szíveket átjárta,

Kinek kacagása az embert felrázza,

Kinek ölelése egy angyal csodája.

Lehet-e élvezni az életet egyáltalán?

Vagy tapasztalat az egész élet talán?

Minden pillanatban boldognak lenni?

Lehet-e az élet örömét a valóságba vinni?