A következő címkéjű bejegyzések mutatása: végtelen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: végtelen. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 22., szombat

A Végtelen béke



(A kép saját festményem.)
Két lélek lebeg csendben, hangtalan,
Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.
Időnek s térnek már nem rabjai,
Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.
Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,
Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,
Minden mozdulatukban szeretet dereng,
Szárnyaikkal átölelik a végtelent.
Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,
Két lélek újra egyesül, összeforrva.
Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,
Örök találkozás a fénylő hajnalban.
Csillagok őrzik titkos mosolyukat,
Az angyalok sugara áldást ad.
S amikor a világ újra zajra ébred,
Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.

2025. január 28., kedd

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,
minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.
A pillantásod, mint egy halk dallam,
amit csak a szívem hallhat,
és ettől megrezdül minden.
Az érintésed – több, mint csupán érintés:
hullámok, melyek partokat formálnak,
kavicsokat simítanak,
de a szívem szikláját is
szelíden homokká oldják.
Nem beszélünk. Minek is?
Minden szó csak megtörné a csendet,
amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,
meleg takarót.
Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:
nem a világban, hanem a lelkedben.
Amikor hozzám hajolsz,
az idő eltűnik,
ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,
és elhozza az álmainkat, a holnapot,
és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,
hogy a szerelmünk sosem ér véget.

2024. december 6., péntek

A Hópelyhek Élete

 


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők fodros öleléséből született minden hópehely, és miközben puha ölelésüket elhagyva aláhulltak, az égbolt végtelen kékjébe kapaszkodva néztek szét a világban. Ezúttal is milliónyian indultak útnak, mind egyedi, mind különleges. Közöttük két apró, még tapasztalatlan hópehely sodródott: Szellőcske és Harmatfény.
– Ugye, milyen csodálatos? – kérdezte izgatottan Szellőcske, miközben a napfény megcsillant kristályos szirmaikon.
– Igen, de egy kicsit félek – vallotta be Harmatfény. – Mi lesz, ha leérünk? Mi vár ránk odalent?
Egy idősebb hópehely, Vénusz, hallotta a beszélgetést, és közelebb sodródott hozzájuk. Különös nyugalom áradt belőle, mintha már ismerné az utat.
– Semmi okod félni, Harmatfény – szólt barátságos hangon. – Az életünk rövid, ez igaz, de minden pillanatát meg kell élni. Nézz csak körül!
A három hópehely lenyűgözve figyelte a tájat. Alattuk szikrázó havas mezők terültek el, ahol az erdők zúzmarával borított fái nyúltak az ég felé. A messzeségben hegycsúcsok meredeztek, mint óriások fehér süvegben, a völgyeket kanyargó patakok és apró falvak tarkították.
– De mi lesz, ha elolvadunk? – kérdezte Harmatfény reszketve. – Mi marad belőlünk?
– Épp ez a szépsége – felelte Vénusz. – Mikor elérjük a földet, eggyé válunk valamivel, ami nagyobb nálunk. Egy patak, egy tó, vagy talán egy folyó része leszünk. És talán egyszer újra hópehellyé válhatunk.
– De akkor vége lesz mindennek! – sóhajtott Harmatfény.
– Csak annak lesz vége, amit most ismerünk – nyugtatta őt Szellőcske. – Gondolj csak bele, milyen izgalmas lehet az új élet!
Ahogy közeledtek a földhöz, az idő kezdett melegedni. Az első napsugár megérintette Vénusz kristályszárnyait, aki lassan olvadni kezdett.
– Ne félj, Harmatfény – szólt Vénusz utoljára, mielőtt eltűnt volna egy harmatcseppben. – A világban minden körforgás. Talán egy nap újra találkozunk.
Harmatfény és Szellőcske lassan földet értek egy hatalmas, érintetlen hómezőn. Az egyik szikrázó hegy lábánál pihentek, és az ég felé néztek. Ott fent újabb és újabb hópelyhek érkeztek, hozva magukkal a csillogó égi történetet.
Harmatfény már nem félt. Egy utolsó sugár simogatta meg testét, mielőtt ő is eggyé vált a földdel. Úgy érezte, Vénusznak igaza volt: a vég egy új kezdet. A hómezőn egy apró patak kelt életre, amely csilingelve szaladt lefelé a völgybe. És benne ott volt Harmatfény, Szellőcske és Vénusz – az élet végtelen körforgásában.
A tájat betöltötte a csend, csak a szél dúdolta halkan az időtlen dalt: „Nincs vég, csak átalakulás.”

2024. október 17., csütörtök

Lélek érintése



Lágy érintés, mint szél az éj szárnyán,
Halk rebbenés, mely szívet ér s kitár.
Bőrön suhan, akár egy régi dallam,
Mitől a lélek csendben fel-felsajdít halkan.

Mint óceán hulláma partot mosva,
Úgy ér kezed lelkemhez, titkon osonva.
Nyomot hagy, mint napfény az égen,
S bennem a csend örökké szól majd szépen.

Szavak helyett beszélnek újjaid,
Tört falakat érint, s lágyan ölel meg.
Egy pillanat, s évek hullnak le rólunk,
Az érintésben ott vagyunk, s újra lesz holnapunk.

Az érintés örök, mély, akár az álmok,
Tükröt tart a szívnek, s felragyognak távok;
S ahogy bőr a bőrhöz simul csendben,
Lelkek szólnak össze egy végtelen percben.