Amikor Eliza leült a régi zongorához, a nap már rég eltűnt a horizont mögött. A szobát csak a halvány fények és a zongora hangjai töltötték be. Ujjai lassan végigsimítottak a billentyűkön, és egy-egy halk hang szólalt meg. A dallam, amit oly sokszor játszottak együtt, most másképp szólt.
A férfi, aki egykor mellette ült, most csak egy emlék volt. Emlékezett arra a csodás nyári estére, amikor négykezest játszottak a zongorán, és a zene a szívük ritmusává vált. A kacagásukra, ahogy együtt nevettek, miközben a billentyűk között keveredtek a játékos ujjakkal. Emlékezett a csókokra, amiket a zene szünetei alatt osztottak meg, az esti sétákra, amikor a kezüket fogva csillagokat néztek, és egy-egy halk szóval terveztek közös jövőt. A felejthetetlen, szenvedélyes szerelmes éjszakákra, és a szerelme illatára, ahogy a fülébe suttogta, mennyire szereti.
De volt egy különleges este is, amelyet sosem fog elfelejteni. A férfi letérdelt előtte, kezében egy csokor fehér rózsával. Eliza szemei könnybe lábadtak, miközben figyelte a férfi arcán tükröződő őszinte vágyakozást.
– „Eliza,” suttogta, hangja remegett a feszültségtől, „neked adom ezt a virágot, mint az életem legszebb ajándékát. Leszel a feleségem?”
Eliza szíve gyorsabban kezdett dobogni, és bár a válasz azonnal ott volt a száján, mégis úgy érezte, hogy az idő mintha megállt volna. Elméje csak a férfi tekintetére összpontosított, ahogy ott térdel előtte, és a zongora csendjében egyetlen szó sem volt szükséges ahhoz, hogy minden mondanivalót kifejezzenek.
– „Igen... örökre.” – suttogta, és a férfi karjaiban megpihent.
De az idő, mint egy elhaló akkord, mindent elvitt. A férfi, aki a szíve minden dobbanásával szerette, most távol volt, és a zongora csupán egyedül kísérte Elizát a csendben. Ma már másnak suttogja a fülébe azt, amit neki.
A dallam, amit egykor együtt játszottak, most fájdalmasan visszhangzott a szobában. Eliza szíve szomorú ritmusra dobogott, és minden egyes hang visszahozta a múlt szépségeit, de a jelen egyedüllétét is. A dallam véget ért, de az emlékek örökre benne maradtak – a csókok, a séták, a fehér rózsa csokor, a zongora hangjai, a férfi keze, és a kérés, amit örökre a szívében hordozott.
Ahogy Eliza keze a zongora billentyűin megpihent, egy pillanatra csend honolt. De a csend nem volt üres. Mintha a jövő egy új dallamot suttogott volna neki, egy dallamot, ami egyszer talán elhozza a boldogságot, a szeretetet újra. Az emlékek ott voltak, de ő tudta, hogy a szeretet, mint egy végtelen melódia, sosem ér véget. Talán más napokon, más kezekkel, új dallamok születnek majd. És a szívének ritmusa, bár szomorú most, egyszer még örömmel fog dobogni.
