(A képet mesterséges intelligencia készítette.
A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.
Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.
Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.
– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.
– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.
A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.
– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.
Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.
– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.
A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.
– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.
Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.
– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.
A nő könnyekkel a szemében bólintott.
– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.
Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.
A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.
És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbetáncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.
