(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
A hold ezüstös fénye lágyan simult a tájra, ahogy egy utolsó sétára indultam a Földön. A lábam alatt a fű harmatcseppjei megcsillantak a csillagok fényében, a szél pedig suttogó búcsúszavakat hozott magával. Tudtam, hogy az időm itt véget ért. Már nem volt bennem félelem, csak mélységes nyugalom és egyfajta kíváncsi várakozás.
Egész életemben arra törekedtem, hogy megértsem az élet valódi lényegét. Segítettem az embereknek, ahogy csak tudtam – szavaimmal, jelenlétemmel, a szeretet erejével. Megtanítottam őket arra, hogy a tudatos létezés nem csupán egy elvont eszme, hanem maga az élet legmélyebb igazsága. Hogy a szeretet nem csupán érzelem, hanem az a kapocs, amely mindent összeköt. Láttam, ahogy a szavaim nyomán mások is megnyílnak, megtalálják önmagukat, és ráébrednek arra, hogy a világot belülről tudják formálni.
Most, hogy az utam végére értem, nem éreztem szomorúságot. Mindent megtettem, amit lehetett. A tudás, amit átadtam, tovább él azokban, akiket szerettem.
Ekkor egy ragyogó fény jelent meg előttem, és lassan formát öltött. Egy angyal állt ott, magasztos, mégis gyengéd jelenlétével. Szemeiben az örökkévalóság csillogott, és amikor megszólalt, a hangja a szívem legmélyebb zugát érintette.
– Mária, eljött az idő. Készen állsz?
Ráemeltem a tekintetem. Arcát nem szegélyezte idő, nem terhelték földi gondok. Csak tiszta fény volt ő maga, és a szeretet áradt belőle.
– Igen – feleltem halkan. – Hosszú volt az utam, sok mindent megéltem, megértettem. Segítettem, ahol tudtam, és megtanultam elengedni, amikor eljött az idő.
Az angyal finoman elmosolyodott.
– A földi lét tanító volt számodra. Megtapasztaltad a szeretetet, a veszteséget, az idő múlását, a ragaszkodás és az elengedés kettősségét. De te többet tettél, mint a legtöbben: fényt hoztál mások életébe. Megmutattad nekik a tudatos létezés útját, és segítettél felébreszteni a szívükben rejlő igazságot.
Könnyek csillantak a szememben, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Csak a hála és a mélységes megértés.
– Megtanultam bátornak lenni – mondtam. – Megtanultam, hogy a szeretet mindig a válasz.
Az angyal gyengéden megérintette a vállam, és a körülöttünk lévő tér lassan megváltozott. A földi világ fakulni kezdett, mintha csak egy álom lenne, amelyből ébredezek. Egy másik fény bontakozott ki előttem – tisztább, melegebb, mélyebb.
Lépésről lépésre haladtam az új világ felé. A szívem könnyű volt, mintha soha többé nem nyomná a múlt súlya. A testem mintha csak egy leheletnyi fénnyé változott volna, amely egyre közelebb került valami ismerős, mégis új valósághoz.
A táj, amely kibontakozott előttem, mesébe illő volt. Aranyló mezők, lágyan hullámzó dombok, tiszta, ragyogó ég. A levegő könnyed volt, mintha maga a szeretet töltené be. Már nem volt múlt, nem volt idő. Csak a végtelen béke, amelyben végleg hazataláltam.
