Másnap reggel Jason kortyolgatta a kávéját, és a tegnap esti beszélgetésen gondolkozott Rejnád Mesterrel. A papír ott volt az asztalon, amire a Mester a címet írta. Kicsit másnaposnak érezte magát, a feje lüktetett. De nem álmodtam? Nem képzelődtem? Tette fel magának a kérdéseket. Hogy csinálta a Rejnád Mester? Hirtelen a semmiből ott termett, és ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Annyira nem voltam észeg, hiszen mindenre emlékszem.Ivott még egy kávét, és összeszedte magát. Életkedve szinte semmi nem volt, ennek következtében fizikai gyengeség is gyötörte. Ha nincs vágy, nincs remény, nincs cél, akkor bizony az élet értelmetlen – gondolta Jason, aki ebben az állapotban volt.
Elindult dolgozni, volt egy alkalmi munkája. Egy büfében készített és árult hamburgereket. Valamiből meg kellett élnie. Nyár volt, már kora reggel fülledt meleg. Az emberek álmosan, kedvetlenül igyekeztek a munkahelyükre. Jason szerette figyelni az emberek arcát, miközben munkába tartott. Ritkán látott mosolygós arcot reggelente. Hamar odaért. A főnöke rendes volt vele, mivel mindig pontosan érkezett, és a munkáját jól elvégezte. Nem beszélt feleslegesen, sőt, nagyon zárkózottnak látszott.
Jason nagyon várta a délutánt, hogy találkozhasson a Mesterrel. Annyi kérdés volt benne, amit fel akart tenni. Jason átlagos családban született. Már pici korában túl érzékeny volt. Nagyon éles eszű, jó tanuló. Hamar megjegyzett mindent, és úgy érzékelte az embereket, ahogy kevesen. Látta őket, az érzéseik és gondolataik mögé látott. Emiatt nagyon nehéz volt a gyermekkora és kamaszkora. Valamennyire megtanulta elnyomni, bezárni magát. Ennek következménye lelki betegség, és depresszió lett. A házassága is emiatt ment tönkre. Rászokott az alkoholra, mert nem akarta érezni saját és mások félelmeit, sötétségét. Lassan, de teljesen sötétségbe került, és már csak meghalni akart. Csak azt nem tudta, hogy még nincs itt az ideje. A Mester ezt tudta.
Letelt a munkaideje. Izgatottan indult el a megadott címre. Nem volt túl messze, fél óra alatt odaért. A város szélén egy nagy, régi épület előtt állt meg. Biztos ez az? – nézett rá a papírra. Jó helyen vagyok! A ház olyan volt, mint egy kastély. Szép, boltíves és hatalmas ablakai voltak. A kapu zöld színű volt és fából készült, melyet kovácsoltvas díszített. A kapu felett egy hófehér angyalszárny díszítette a falat. Szerényen, nem feltűnően, de mégis megragadta az ember figyelmét. Mintha az idő is tiszteletteljesen meghajolt volna a ház előtt. A légkör egyszerre volt nyugalmat sugárzó és sejtelmesen titokzatos.
Jason összeszedte bátorságát, megérintette a kaput, ami halkan nyikordult. Belépett, és azonnal átjárta a hely varázsa. A kert közepén egy kis szökőkút állt, melynek vizén a nap fénye szikrázott, mint megannyi apró drágakő. Csend volt. Sehol senki. Megpillantotta a Mestert, ahogy a rózsákat gondozta.
– Jó napot, Mester! – köszönt Jason.
– Már vártalak, Jason! Örülök, hogy így döntöttél! – válaszolta a Mester.
Rejnád Mester imádta a rózsákat. Különös szeretettel gondozta őket. A virágok meg is hálálták a törődést, csodálatosan illatoztak állandóan.
– Gyere, üljünk le ide! – mutatott a Mester egy padra. A kert hatalmas volt, több pad is volt benne. Itt üldögélt, nézte a rózsákat a Mester, itt szeretett kávézni és elmélkedni.
– Mester, annyi kérdésem van, azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta Jason.
– Kezd azzal, ami a legfontosabb! – mondta a Mester egy huncut mosollyal.
Pontosan tudta, mit fog kérdezni Jason. Sok tanítványa volt már.
– Mit kell tennem, hogy olyan nyugodt és kiegyensúlyozott legyek, mint te? Hogyan érhetem el a megvilágosodást? Ha tanulok tőled, én is oda tudom majd teremteni magam, mint te tegnap a tengerpartra? Oda teremtetted magad mellém a tengerbe. – kérdezte Jason.
– Ez már nem is egy kérdés – mosolygott a Mester. – Kezdjük az elején. Tanítalak téged, ha te is akarod. Az első és legfontosabb dolog, hogy el kell fogadnod: minden, ami veled történt, azt te így akartad. Hiszen minden a te energiádat szolgálja. Te, Jason, a legnehezebb utat választottad, tele szenvedéssel. Lementél a legmélyebbre, de ezt te választottad. Most már ideje elengedned ezt a sok fájdalmat. Készen állsz rá? – kérdezte Rejnád Mester.
– Én választottam? Ezt én akartam? De ki akar ennyit szenvedni? Hogyan lehet ezt elengedni? Egyáltalán el lehet? – tette fel a kérdéseket Jason.
– Igen, te akartad! Ha ezt elfogadod, akkor mehetünk tovább. És igen, el lehet engedni. Ezt fogom neked elmagyarázni – mondta a Mester. – Elfogadod?
Jason döbbenten nézte a Mestert. Aztán befelé figyelt, és hirtelen megértette. Ehhez kellett a Mester tiszta energiája, fénye. Az a biztonságos energiamező, ami a Mester otthonában jelen volt. Jason tudta a szívében, nem az elméjében, hogy valóban senki sem tehet arról a sok nyomorúságról, amin ő keresztülment.
A Mester figyelte, és látta, hogy távozik egy csomó félelem Jason aurájából. Elengedett egy csomó fájdalmat.
– Igen, elfogadom. Készen állok arra, hogy taníts, Rejnád Mester! – válaszolt izgatottan Jason.
– Rendben. Gyere, sétáljunk egyet – kérte a Mester.
Felálltak a padról, és elindultak a kertben. A Mester megkezdte a tanítást. Jason csendben szívta magába minden szavát.
(Folytatás következik)
