Monológ: az igazi szabadságról

Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.

Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.

Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.

Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.

Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:

a szabadságot és a boldogságot.

Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.

A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.

A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.

Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.

Soha többé!

Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!

Eltűnt évek

Mit mondhatnék, hová tűntek az évek?

Könnyű szellőként lebbentek át rajtam,

mint selyem, ami csak egyszer érinti a bőrt,

itt hagyva pár finom ráncot,

ezüst szálakat,

és emlékeket,

melyek könyvnyi szavakká értek bennem.

Gyermekeim mosolya

apró csillagokat szórt körém,

s minden év magával hozta

varázslatát és árnyékát,

ahogy testem lassan kérgesedik,

de lelkem egy fiatal fa,

új hajtásokat is bont,

és szívemben még mindig muzsikál a szeretet,

még ha néha félre is ver,

s a régi tűz már nem lobban.

Volt idő, mikor heves lángok jártak át,

most a szeretet csendje, a pillanatok mélye éltet.

Ötven felett is lehet szeretni,

hiszen minden kornak megvan

a maga szépsége, rejtett kincse –

csak látni kell, tiszta szívvel,

a lelkünk igazi szemével.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Esse, a lenni fája

 

Mirjam az erdő felé tartott, ahogy a nap már lassan a horizont alá ereszkedett, a fák közé narancssárga és bíborvörös fényt hintve. A levegő tiszta volt, de a távolból valami ősi csend ölelte körbe a tájat, mintha minden lélegzet egy pillanatra megállt volna. A lány szívét súlyos teher nyomta, amit szüntelenül hordozott magával: elveszítette édesanyját, és azóta úgy érezte, hogy egy része örökre hiányzik.

A faluja lakói mindig meséltek egy fáról, amely a hegyek mélyén bújik meg, valahol ott, ahová senki nem találhat el, csak azok, akik igazán hisznek a csodákban. "A szeretet fája" – így nevezték, de azt is mondták, hogy ez nem csupán egy fa. Édesanyja gyakran beszélt róla, amikor még élt: a fa virágai képesek voltak meggyógyítani nemcsak a testet, a szívet, még a lelket is. Azóta, hogy anyja elment, Mirjam szíve össze volt törve, és valahol mélyen érezte, hogy ez a fa talán enyhíthetné bánatát.

A léptei egyre halkabbak lettek, ahogy az ösvény egyre szűkült, a fák sötéten, misztikusan összezárultak felette. A levegő hidegebb lett, de Mirjam nem torpant meg. Egyre erősebben érezte, hogy valami vonzza – egy hívás, amelyet nem tudott megmagyarázni. Mintha valami ősi erő súgta volna meg a helyes utat. Az ösvény végén egy különös tisztás tárult fel előtte, melyet addig soha senki nem látott.

Ott állt a fa.

Esse hatalmas törzse ősi volt, repedései mélyek, mintha évezredek óta figyelné a világot. A levelei nem zöldek voltak, hanem arany és ezüst árnyalatokban játszottak, mintha maga a csillagos ég tükröződött volna bennük. Virágai ragyogtak, ezüstszirmokkal, amelyek épp most bomlottak ki az esti fényben. A gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, de valami furcsa és természetfeletti élt bennük – mintha ezek a gyökerek nemcsak a földet, hanem a valóság szöveteit is tartották volna.

Mirjam óvatosan közelebb lépett, s ekkor a levegő különösen megremegett. Az ég elsötétült, de nem fenyegetően; inkább, mintha egy fátyol hullott volna le, felfedve valami rejtett világot. Hirtelen a fa lombjai között mintha fénylő angyali alakok suhantak volna végig, őrizve a fát, védelmezve a titkot, amelyet évszázadok óta rejtettek az emberek elől. Egy lágy szellőt érzett, az egyik virág levált az ágról, egyenesen Mirjam felé sodorta. Amikor hozzáért, egy meleg, megnyugtató érzés járta át.

A fa mély, halk susogásba kezdett, mintha maga a föld beszélne általa.

– Üdvözöllek, Mirjam – szólt egy szelíd, de erőteljes hang a fejében, nem is hangként, inkább érzésként. – Tudom, miért jöttél. A szívedet bánat nyomja.

Mirjam halkan felnézett a fára, szemei tele könnyekkel.

– Elvesztettem őt – mondta remegő hangon. – Annyira fáj. Anyám mindig mesélt rólad, de most, hogy ő nincs, úgy érzem, egy darab belőlem is eltűnt vele.

A fa levelei finoman megmozdultak, mintha maga a világ válaszolt volna.

– A szeretet, Mirjam, soha nem tűnik el. Akiket szeretünk, azok mindig itt vannak velünk, bennünk. Édesanyád szeretete itt van a levegőben, a földben, minden lélegzetedben. Az én virágaim nem csupán gyógyítanak – visszaadják a hitedet abban, hogy a szeretet mindent túlél.

Mirjam könnycseppjei lassan száradni kezdtek, ahogy a fa ágain egyre több virág nyílt ki, ezüstszirmok százai táncoltak a levegőben.

– Esse – suttogta halkan, mintha valami mélyebb erőt ismerne fel benne. – A neved azt jelenti, hogy „lenni”. Te nemcsak a szeretet fája vagy, ugye?

– Így van – válaszolta Esse gyengéden. – Én a létezés fája vagyok. Minden, ami volt, van és lesz, belőlem sarjad. És te, Mirjam, része vagy ennek. Az édesanyád is. Ez az erő nem hagy el soha. A bánatod a szeretet egy formája – de ne hagyd, hogy a szívedet megkeményítse. Engedd, hogy virágokat hozzon belőle az élet.

A fa egyik virága ismét leszakadt az ágról, és finoman a lány kezébe hullott. Amint megérintette, meleg fény járta át a testét, mintha anyja érintését érezné újra, és a szíve lassan könnyebbé vált. Tudta, hogy anyja szeretete nem halt meg – csak átalakult.

– Vigyázni fogok rád! – suttogta a fa. – Ahogy az angyalok is vigyáznak rád. Minden pillanat egy lehetőség a szeretet megélésére.

Mirjam halkan bólintott, a szél ismét meglebbentette a haját, mintha angyali kezek simítanák. Érezte, hogy soha nem lesz egyedül. Lassan elindult vissza az ösvényen, de már nem ugyanaz a kislány volt, aki ide érkezett. A szívében ott volt a hit, és a világ is másképp ragyogott körülötte.

Esse susogva búcsúzott tőle, de a lány tudta, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.

Hála a Testemért

Míg nem fájt a testem, nem értettem,

Észre sem vettem, hogy létezik nekem.

De most, hogy már érzem, hálás vagyok érte,

Nélküle nem lennék, mindezt át sem élhetném.

Két kezemre büszke vagyok nagyon,

Általuk érezhetek, formálhatok, simogathatok.

Gyermekeimet ölelhetem, kezeimmel védhetem,

Lábaimnak is hálás vagyok, hűséges társaim,

Utamon velem tartanak, s velem haladnak,

bármerre, ahová éppen vágyom.

Két szememmel látom a világ csodáit,

A színek kavalkádját, a természet álmát.

Láthatom szeretteim mosolyát, szemük csillogását,

Szívembe zárva minden örömét és boldogságát.

Két fülemmel hallom a dallamot,

mely táncra perdít, egy-egy szép napon.

Nem csak a természet édes hangját,

hanem azt a szót is, hogy

„Édesanyám!” e szót, mely szívemet dobogtató.

Testemben dobog a szívem, élet ritmusom,

Neki köszönhetem, hogy e világot járhatom.

Minden dobbanását hálával fogadom,

S a Földi létemben köszönettel tartozom.