A tengerben élt már több száz éve
boldogan Seli, a sellőlány. Egész nap a tengerben úszkált, felfedezte annak
titkait. Imádta hallgatni a tenger habjainak suttogását. Szeretett a hullámok
hátán feküdni, és ilyenkor élvezte a napfényt. Sokat játszott a delfinekkel,
értette a nyelvüket. A tenger mélyéről különleges virágokat szedett. Jól
érezte magát, nagyon boldog volt.
Messziről figyelte az embereket.
Soha nem ment közel, mert azt megtanulta, hogy az emberek veszélyesek a
sellők számára. Seli gyönyörű volt, kiemelkedően szép a sellőlányok között
is. Aranyszőke, hullámos haja a derekáig ért. Smaragdzöld szemei ragyogtak a
víz alatt is. Okos is volt, mert édesapja mindenre megtanította. Egy szép, kellemes reggelen,
ahogy a hullámokon játszadozott, felfigyelt egy hajóra. Messze volt a
parttól, alig látszott. Kisméretű hajó volt. A távolból figyelte. Az emberi
hangokat élesen, jól hallotta. Pár férfi utazott rajta. Arra gondolt, követi
egy darabig, hátha gonosz dolgot akarnak véghez vinni. Sokszor szabadított
már ki delfineket, bálnákat a hálóból. Jó pár óráig követte a hajót, de nem
történt semmi. Az ég kezdett beborulni, egyre sötétebb lett. Vihar
készülődött. Seli tudta, lesz is belőle nagy haddelhadd. A szele erős volt,
és a villámok is közeledtek. A szél gyorsan hozta a fekete felhőket. A kis
hajót egyre jobban dobálták a hatalmas hullámok. Seli gondolta, na, ez a hajó
nem fogja kibírni ezt a vihart. Látott már rengeteg ilyet. Ő nem tehet semmit
sem. Elindult haza, egyre mélyebbre úszott a tengerben, amikor egy hangot
hallott.
Egy férfihangot.
– Segítség! Segítség! – kiabálta
egy férfi.
A hangja kétségbeesett volt. Seli
segített már ki embereket a partra. Ugyan tilos volt ez a sellőknek. Nem
bírta megállni, most is a szívére hallgatott. Egy pillanatra elgondolkodott.
Menjen? Vagy ne menjen? Gyorsan megfordult, és sebesen odaúszott. A hatalmas
hullámok dobálták a férfit. Lehet, már nem is él, gondolta megnézi. A hajó
elsüllyedt. A férfit átkarolta, és kiúszott vele a legközelebbi partra. A
villámok csapkodtak körülöttük. A hullámokat a vihar több méteres
magasságokba dobálta. Nem volt könnyű haladnia úgy, hogy a férfi meg ne
fulladjon. Hallotta, amint még lélegzik. Több óráig úszott, amíg végre partot
ért. Jól el is fáradt. Közben vihar szépen lecsendesedett. Szétnézett, nehogy
embert lásson. Hiszen ők nem léteznek az embereknek, csak a mesében.
Kisegítette a homokos részre a férfit. Akkor látta, hogy harmincas éveiben
járó, fekete hajú, nagyon formás arcú férfi. Az alkata sportos, és izmos.
Szépnek látta. Megnyomkodta a mellkasát többször is, és oldalra fordította,
hogy a lenyelt víz kijöjjön belőle. Úgy is lett. A férfi magához tért,
kinyitotta a szemeit, és megszólalt:
– A mennyben vagyok? Mivel
Seli arcát látta, a smaragdzöld szemeit és arany színű, hullámos haját, így
azt hitte angyalt lát. Hát, neki egy angyal volt, mert megmentette az
életét.
– Nem! A földön vagy! Most
mentettem meg az életedet. Mennem kell. Vigyázz magadra. – válaszolta Seli.
Nem akarta, hogy meglássa az uszonyát. A férfi még gyenge volt és kába.
– Ki vagy te? Álmodom? Gyönyörű
vagy! – sóhajtott a férfi.
– Seli vagyok! Most már
minden rendben lesz. Pihenj. Aztán itt a közelben találsz egy kis falut.
Barátságos emberek élnek ott. Segítenek majd neked. Viszlát! – mondta Seli.
– Várj! Köszönöm szépen! Látlak
még? – köszönte meg a férfi.
– Nem hiszem! – mondta Seli.
– Szeretnélek megismerni!
Martinnak hívnak. – mondta a férfi. Igaz, még mozdulni sem tudott. Nem látta,
hogy Seli nem ember, hanem sellő.
Seli elfordult, és eltűnt a
tengerben.
Ahogy úszott egyre lejjebb a
tengerben, elgondolkodott. A férfi helyes volt. Már vagy száz éve nem mentett
meg senkit Seli. Igaz, eddig egyik sem tért ilyen hamar magához, de nem
voltak ilyen helyesek. Elbűvölte a férfi kedves, és finom hangjával. Látni akarja!
Gyönyörűnek nevezte! Valami nagyon furcsát érzett a szívében. Hazaért a
tenger mélyén levő otthonukba. Csodás helyen élt. Édesapja mindent megadott
neki. Már várta haza. Nem kellettek szavak, olvasott lánya fejében. Megrázta
a fejét, és ennyit mondott.
– Tudod, hogy tilos! Veszélyes!
– Tudom, apa! A szívemre
hallgattam. Ez olyan nagy baj? – kérdezte Seli.
– Baj is, meg nem is. Csodás
teremtés vagy. Érzelmes, jószívű. Viszont titokban kell– tartanunk az emberek
elől azt, hogy létezünk, ezt te is tudod. válaszolta az apja.
– Értem, apa! Nem fordul elő
többet. – mondta szomorúan Seli.
Az apja figyelte a lányát, és
látta, nem biztos, hogy szót fogad. Túl jószívű teremtés lett Seli, ezt az
anyjától örökölte.
Seli, ahogy pihent, a férfi
arcát és hangját felidézte. Martin elbűvölte a lányt. Mit szólna hozzá, ha
tudná, ő egy sellő? Nem lehet, nem ismerheti meg jobban. Martin ember. El
kell felejtenie!
Ahogy Martin összeszedte magát,
elindult az illatok irányába. Sötétedett, és a gyenge szellő illatokat
hozott. A faluból érkeztek. Gyenge volt még. Ahogy bevánszorgott a faluba, az
emberek gyorsan odaszaladtak hozzá. Látták, hogy hajótörött. Bekísérték az
egyik házba. Meleg étellel kínálták. Kapott egy szobát, és pihenhetett.
Nagyon kimerült, de Seli arca volt előtte. Gyönyörű volt! Akár egy
angyal.Elaludt. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű nő viszi, úszik vele a
tengerben. Felriadt. Vagy nem is álom volt talán?
Másnap beszélgetett a falusi
emberekkel. Elmondta, hogy valaki megmentette. Elmesélték, hogy az idősek
több ilyen történetet hallottak az ő szüleiktől. Egy gyönyörű női sellő
mentette meg az embereket. De ezek csak mesék, ő szerintük.
Martin minden nap elsétált
a partra. Tudta, a barátai mind meghaltak. Pedig csak a szabadságukat akarták
eltölteni a tengeren. Sajnálta őket. Ő maradt egyedül életben. Látta, hogyan
süllyedt el a hajójuk. Leült egy sziklára, és onnan nézte a már békésen
hullámzó nagy vizet.
Seli messziről figyelte. Minden
nap nézte, és egyre jobban vágyott a férfi közelségére. Martin is várta,
hátha felbukkan a gyönyörű nő. Teltek a napok, hetek, és Martin tudta, haza
kell mennie. A gyönyörű nő nem jött vissza.
Seli döntött végül. Megszólítja.
Elmondja neki, hogy ő sellő. Lesz, ami lesz. A Nap aranyló sugarai ragyogtak
a nyugodt tengeren, amikor Seli megszólította Martint. Az a szokott sziklán
üldögélt, és nézte a tengert.
– Szia Martin! Odaúszott a szikla
mellé.
– Szia Seli! Hát csak eljöttél?
Gyere, ülj ide mellém. – kérte Martin.
– Rendben! De előtte el kell
mondanom valamit. Martin, tudod én nem ember vagyok. Illetve az is, félig.
Sellő vagyok. Elfogadod ezt? Válaszolj őszintén. Ha nem, akkor eltűnök, és
soha többet nem látsz. – mondta Seli.
Felült a sziklára Martin mellé.
Martin nézte az uszonyait. Gyönyörűen csillogtak a napfényben. Pár percig meg
sem tudott szólalni. Nézte Seli gyönyörű arcát, hosszú aranyszőke haját, a
csillogó uszonyát. Létezik? Nem álmodik? Itt ül mellettem a nő, akibe
beleszerettem, és ő egy sellő! Eldöntötte, hogy szeretné jobban megismerni.
Hogy milyen jövőjük lehet kettejüknek, az még rejtély marad.
– Nagyon megleptél! Azt hittem,
ti nem is léteztek. Nem zavar. Minden nap vártalak! Ahogy megláttalak
először, már akkor beléd szerettem. Elbűvöltél. – válaszolta Martin.
Átölelte Selit, és megcsókolták
egymást. Jó ideje vágytak már egymásra. Seli elmesélte, hogy
milyen életet él a tenger mélyén. Több százéves már. Martin elmondta, hogy
harmincnégy éves mérnök. Szabadságon van éppen. Mindent megtudtak egymásról.
Selibe kapaszkodva bejárták a tengert. Sokat voltak együtt.
A falubelieknek feltűnt, hogy
sokat van oda a tengerparton. nem tartották túl jó dolognak.
Seli apja is követte egyszer a
lányát és meglátta őket együtt. Látta, ahogy ölelik, csókolják egymást.
Mérges lett, sőt dühös. Alig várta, hogy hazaérjen a lánya.
– Merre jársz minden este?
Túl sokat vagy el. – kérdezte.
–Tudod, apa, megyek, segítek a
tenger állatainak. – lódított. Pedig tudta, hogy az apja olvas a
fejében.
– Seli, kérlek, légy velem
őszinte! Az igazat mondd! – mondta mérgesen az apja.
– Hát jó! Apa, szerelmes lettem
Martinba! Tudom, ő ember. A szívemnek nem tudok parancsolni! Ő is szeret. Az
első pillanattól, ahogy meglátott. – válaszolta Seli.
– Lányom, ő ember! Nem lehet
együtt közös jövőtök! Ezt te is tudod! Volt pár ilyen eset a történelmünk
során, de mind tragikus véget ért. Nem találkozhatsz vele soha többet!
Megtiltom! Bezárlak, ha nem fogadsz szót. – mondta dühösen az apa.
– Apa legalább hadd búcsúzzak el
tőle. Kérlek! – könyörgött Seli.
– Rendben! Azt megengedem. –
válaszolta az apa.
Seli, mint minden este,
naplementekor ment találkozni Martinnal. Sírva úszott a sziklához, ahol már
várta a férfi.
– Mi a baj szerelmem? – kérdezte.
– Apám rájött, hogy veled
találkozom, és megtiltotta. Nincs közös jövőnk, mert te ember vagy, én meg
sellő. Mit tehetünk? Mondd mit? Igaza van. Hiába szeretjük egymást. Az én
otthonom a tenger, a tied a Föld. Szerelmem, nem találkozhatunk többet. El
kell felejtenünk egymást. – mondta könnyes szemekkel Seli.
– Drágám, igen, két külön
világban nőttünk fel. Lennie kell megoldásnak. Én nem akarlak
elveszíteni! Veled akarom leélni az életemet. Smaragdzöld szemű gyermekeket
akarok veled felnevelni. Meg kell találnunk a megoldást! –válaszolta Martin.
Ölelte, csókolta vigasztalta
Selit. Elmondta, pár hétre hazautazik Amerikába, és elintézi a dolgait.
Vissza fog jönni. Itt várja majd a sziklánál a szokott helyen.
Nagyon nehezen váltak el
egymástól.
Martin hazament. Elintézte az
ügyes-bajos dolgait, ami több hetet vett igénybe. A barátai halálát is el
kellett mondania a szüleiknek. Hiányzott neki Seli.
Alig várta, hogy újra
lássa. Nem is sejtette, hogy Seli mennyit sír, mert apja elmagyarázta
neki, hogy soha többet nem láthatja Martint.
Volt viszont egy öreg sellő
a tenger-városban, Zineában. Egyszer véletlenül meghallotta Seli, hogy ő
olyan dolgokat is tud, amik réges-régen történtek, sok ezer évvel
ezelőtt. Úgy döntött, hogy meglátogatja. Több ezer éves volt, az apjánál
jóval öregebb. A legrégebbi lakó Zineában, Mireának hívták. Seli
beúszott az otthonába. Mirea ránézett, és olvasott a fejében.
De azért megkérdezte:
– Mi járatban, fiatal lány? – Szeretném, ha mesélne nekem
olyan történetet, amikor egy sellő és egy ember szerelmes lett a múltban. –
válaszolta Seli.
– Érdekes dolgot kérsz tőlem.
Miért nem inkább azt kérdezted, van–e megoldás arra, hogy együtt élj az
ember-szerelmeddel? – kérdezett vissza Mirea. – Ó! Maga tudja? Honnan? Olvas
bennem? Kérem, segítsen nekünk! Lennie kell megoldásnak! Ugye van? –
kérdezett meglepetten Seli.
– Hallottam egy varázsitalról.
Egyszer az üknagyanyám is szerelmes lett egy emberbe. Lábakat kért
magának. A varázslat nem sikerült, de üknagyapám viszont uszonyokat, és
kopoltyút kapott. Itt élt sok száz évig boldogan a Zineában. – ennyit
tudok segíteni – A varázsital receptjét nem
tudja Mirea? – kérdezte Seli.
– Ha apád megtudja, hogy itt
jártál, és én segítettem neked, ki fog engem tiltani városból. – mondta
Mirea.
– Nem mondom el! Megígérem!
Kérem, segítsen! – könyörgött Seli.
– Látom, tiszta a szerelmed a
férfi iránt. Az ő szerelme is tiszta irántad. Lehet, hogy sikerülni fog
a varázslat. Egy titka van. Magában a varázslat kevés. Tiszta szív kell, mind
a kettőtök tiszta szíve. Átadom a varázsigét és a receptet. Neked kell
megfőznöd. A férfinak kell meginnia. Uszonyai lesznek és kopoltyúja, hogy itt
élhessen veled. Teljesen le kell mondania a földi életéről. Soha nem térhet
vissza. Ezt tudatosítsd vele. Sok szerencsét kívánok! Ha minden
sikerül, várlak titeket egy finom ebédre. – fejezte be a beszélgetést Mirea.
Megölelte Mirea Selit.
Csodálta a lányt. A benne lévő szerelmet, szenvedélyt. Seli is
megölelte, és megköszönte a segítséget. Megígérte, Martinnal el fognak
jönni egy ebédre.
Hazaért, és elolvasta a receptet.
Napokig a tenger mélyét járta, mire összeszedte a különleges
növényeket. Volt egy, ami nagyon ritka volt. Át kellett úsznia a
világ másik végére érte. Megtalálta azt is. Titokban, amikor az
apja nem volt otthon, elment pár napra, elkészítette.
Közben minden este elment a
találkozóhelyükre. Martint várta. Hitte, hogy eljön. Bízott benne.
Érezte.
Martin már úton volt Selihez.
Alig várta, hogy újra megölelhesse. A kis faluban örömmel fogadták. Sok
finom édességet vitt a gyerekeknek. Kiált a sziklára, úgy várta Selit.
Boldogan látta a lány, hogy visszatért. Ölelték, csókolták egymást.
– Martin, szerelmem! Megtaláltam
a megoldást. Hallgass végig! – mondta Seli.
Elmesélte, hogy mit tudott meg
Mireától. Hogyan szedte össze több napig, kutatta fel a különleges
növényeket. A lényeget a végére hagyta.
– Ami a legfontosabb az, hogy
neked lesz uszonyod és kopoltyúd. A földi életet teljesen el kell felejtened.
Magad mögött kell hagynod. Igazán ezt akarod? Megteszed értünk? – kérdezte
Seli.
– Valóban komoly döntést kell
hoznom. Azt hiszem, már tudom a választ. Döntöttem. Sellő leszek. A te
férjed. Apád is elfogad akkor. Feleségül vehetlek. Megtanítasz nekem mindent
a sellő életről? –válaszolta Martin.
– Mindent megtanítok. Apám el fog
fogadni. A férjem leszel, és én a feleséged. –válaszolta Seli.
Levette a nyakából a varázsitalt,
és átnyújtotta Martinnak. Arra kérte, hogy feküdjön le azonnal, ha megitta a
főzetet. Át fog változni. A lábai a vízben legyenek. Hogy be tudjon
úszni majd a vízbe, mivel uszonyai nőnek.
Martin elhelyezkedett. Selivel
megcsókoltak egymást. Megsimogatta utoljára a lábait. Megitta a varázsitalt.
Seli elmondta a varázsigét. Csillogó fények vették körbe őket, amik Martinba
beleáramoltak. Ragyogott a teste. A lába átalakult uszonnyá. A feje is
átalakult, lett kopoltyúja. Pár perc alatt sellő lett. Kinyitotta a
szemeit. Ránézett az uszonyára, és mosolygott. Selivel átölelték
egymást. Boldogok voltak. Sikerült!
Együtt beúsztak a tengerbe.
Martin visszanézett a földre. Már nem az az otthona. A tenger lett az új
otthona, szerelmével, Selivel. Seli hazavitte Martint. Bemutattatta őt az
apjának. Az csak nézte a férfit. Szemlélte. Bólogatott
közben. Seli mindent elmondott neki. Az apja büszke volt a
lányára. Micsoda szerelem az övéké!
Kitűzték az esküvő napját.
Mireát meglátogatták. Mirea boldog volt, hogy segíthetett, és sikerült
Selinek és Martinnak, hogy egy pár legyenek. Meghívták az esküvőjükre
is. Hetedhét országra szóló nagy lakodalmat rendeztek.
Több smaragdzöld szemű gyermekük
is született. Boldogan élnek már sok száz éve együtt. Seli sokszor megemlegeti
Martinnak, milyen jó, hogy hallgatott a szívére, és visszafordult, amikor
Martin segítségért kiabált. Martin meg furcsa módon, de örült, hogy hajótörött
lett. Mert csak így találkozhatott az igaz szerelmével Selivel. Minden úgy
volt jó, ahogy történt. A tenger lánya lett a szerelme, a felesége, a
gyermekei anyja.
|