Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Az erdő szimfóniája

 

A reggeli nap finom fénnyel szórta be az erdőt, mintha aranyporral hintette volna be a fákat. Az árnyékok hűvösen táncoltak a földön, a levelek között átszűrődő fények remegtek, ahogy a szellő megborzolta az ágakat. Egy kis patak csörgedezett nem messze, lágy hangja mintha régi meséket suttogott volna a köveknek és a fűszálaknak.

Leültem a patak partján egy sima kőre, amelyet az idő és a víz simára csiszolt. Hallgattam, figyeltem. Nem a szokványos figyelem volt ez, nem csak a fák zizegését, a madarak dalát hallgattam – valami mélyebbre próbáltam hangolódni. Tudtam, hogy az erdő tele van történetekkel, ha elég csendes vagyok, talán megérthetem.

A patak először csak szelíd csobogásával szólalt meg, mintha üdvözölne.

– Ülj csak le – mondta halk zeneiséggel. – Engedd, hogy a gondolataid elcsituljanak, mint ahogy én csendesen továbbfolyok. Érzed, ahogy a belsőd is kisimul?

Bólintottam, és a víz tükrében megpillantottam saját arcomat. Nem úgy nézett vissza rám, ahogy megszoktam. Nyugodt volt, tiszta. A patak tovább suttogott:

– Minden kő, amit magamban hordok, egy történet. Lásd azt a kis kavicsot ott a partomon! Millió év alatt formálódott, míg végül itt talált otthonra. Ha figyelsz, elmeséli neked az utat, amit megtett.

Kezembe vettem a kavicsot. Hideg volt, sima, és mintha pulzált volna. Becsuktam a szemem, és hirtelen képek villantak fel előttem – hatalmas hegyek, dörgő lavinák, vad folyók. Éreztem az idő súlyát, a változások erejét. Egy apró kavicsban ott volt a világmindenség története.

A fölöttem hajló tölgyfa lombja megrezdült.

– Érezlek téged! – szólt mély, bölcs hangon.

– Tudod, hogy minden lélegzeteddel hozzám kapcsolódsz? A te levegőd az én létezésem gyümölcse. Mi együtt létezünk, nem külön. Nem vetted észre eddig?

Elmosolyodtam. Az igazságuk nyilvánvaló volt, mégis olyan könnyen elfelejtettem. A fa ágain madarak ültek, daluk szállt a szélben.

– A dallamaink a világ ritmusát követik! – trillázta az egyik kis rigó. – Hallgasd meg a szívverésed, ugyanaz a dallam szól ott is.

Úgy éreztem magam, mint egy hangszer, amelyre eddig senki sem figyelt, de most, ebben a pillanatban valaki rálelt, és megszólaltatta. Az erdő szimfóniája szárnyalt körülöttem, és hirtelen ráébredtem, hogy mindig is ott voltam ebben a zenében. Csak most hallottam meg, hogy az én hangom is ott rezeg benne.

Hirtelen a szél suhant át a tisztáson. Mintha kezek simították volna végig a bőrömet, felborzolta a fűszálakat, meghajlította a virágokat. A szél suttogva szólt:

– Én vagyok a hírnök. A világ minden szegletéből hozom a történeteket. A sivatag homokjától az óceán mélységéig, minden helyen ott vagyok. Hallod ugye, hogy szólok hozzád?

Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy valóban minden hangban, minden rezdülésben ott rejlik egy üzenet. A virágok illatával mesélték el a föld gazdagságát. Egy kék szitakötő szárnyainak suhogása a tó csendjét hozta elém.

A belső csendemből előbukkanó kérdésem halkan hangzott el:

– Mit tanítasz nekem, erdő? Miért szólítasz így magadhoz?

A patak, a fák, a szél, és a madarak egyszerre válaszoltak:

– Azért, mert te is része vagy ennek a nagy harmóniának. Csak úgy értheted meg, ha meghallgatod, ha igazán figyelsz. A világot nem uralni kell, hanem részeként élni benne. Nézd, tanuld, és éld meg a csendet.

Amikor ezeket a szavakat hallottam, minden kétség, minden kérdés elhalkult bennem. A szívem lassan, egyenletesen vert, mintha a patak ritmusát követné. A lélegzetvételeim könnyűek lettek, és éreztem, hogy a vállaimról lehullik valami nehézség, amit talán már évek óta cipeltem. A testem nem volt már elválasztva az erdőtől – a kezeim, lábaim a gyökerekkel fonódtak össze, a levegő, amit belélegeztem, az erdő tüdejéből érkezett.

Ahogy ott ültem, úgy éreztem, mintha egyre mélyebb kapcsolatba kerülnék az erdő minden lakójával. Nem voltak többé különálló dolgok – minden egyetlen nagy élőlény része volt, egyetlen nagy szimfónia. És én is ott voltam a dallamban, a része voltam.

Amikor felálltam, a nap már magasan járt. A patak vidáman csobogott, a fák levelei halkan susogtak, mintha búcsút intenének. A zsebemben ott lapult a kavics, egy apró darabka az erdő végtelen történetéből. Tudtam, hogy a szavak, amelyeket hallottam, nem hagynak el soha. Mindig ott lesznek, ha elcsendesedem, és újra hallgatni kezdek.

Ahogy visszanéztem a lombok árnyékába, egy csendes ígéret született bennem: sokszor visszatérek még ide. Az erdő nem siet, nem sürget, türelmesen vár majd rám. Tudtam, hogy bármikor, amikor újra meghallom a patak csobogását, a madarak dalát vagy a szél suttogását, az erdő szimfóniája újra körülölel majd, és én ismét a része lehetek.

A Természet ölében

 

Márta, amikor csak tehette, kiült a vízparti kedvenc helyére. Ilyenkor csend vette körül, és harmónia költözött az egész lényébe. A naplemente aranyló, meleg sugarai lágyan simogatták bőrét, a fény játszadozva csillant meg a víztükrön. Hiszen a Nap mindenkit szeret, nem válogat; sugarai egyformán simogatnak embert, állatot, növényt. Életet ad a fénysugaraival. Szeret. Mindenkit. Szinte beszél és tanít, csak észre kell venni. A parton minden elem jelen van. A Föld milyen csodás!

Ahogy Márta a vízparton ült, úgy érezte, hogy a természet elemei egy-egy árnyalatot adnak az életének szövetéhez. A víz, ahogy lágyan simogatta a lábát, mintha a múlt terheit mosta volna le róla, tiszta és friss érzést adva. Észrevette, hogy a szél finom fuvallata, mint egy lágy dallam, fújta el a kétségeit, és helyette békét hozott a szívébe. A Föld szilárdsága emlékeztette arra, hogy mindig van hová visszatérni; a gyökerek, melyek az éltető Földtől származnak, megerősítették benne a biztonságérzetet. Végül a tűz melege, amit a naplemente aranyló fénye képviselt, az élet szenvedélyére emlékeztette, arra a szeretetre, amely mindent áthat.

Ezek az elemek nemcsak körülvették, hanem valósággá tették a belső utazását: a víz tisztította lelkét, a szél felerősítette hangját, a föld megtartotta, míg a tűz fellobbantotta a reményeit.

A fák, a virágok mennyi mindent nyújtanak nekünk: oxigént, ételt, illatokat és megannyi szépséget. A levegő életet ad. A szél, a szellő is egy csodás elem. Még a vihar is. Megvan a maga szépsége. A villámok vad tánca az égen, lenyűgöző erővel és fényességgel vág át a sötétségen. Amikor lágy szellő simogatja az arcunkat, és finom illatokat hoz az életünkbe, kell annál szebb? Ezeken a dolgokon gondolkodott, elmélkedett Márta, miközben a lábát a kellemes vízbe hűsítette.

A víz volt az, amit igazán szeretett. Szeretett fürdeni a folyóban. Egyensúlyba hozta mindenét, a testét és a lelkét egyaránt. Víz nélkül sem lehetne létezni. Annyi szépséget ad az emberiségnek! Semmi sem élne, ha nem lenne víz. Az eső táplálja a Földet, és nemcsak a Föld, hanem az emberek, állatok és növények szomját is oltja. A tavak, csermelyek, patakok, folyók, tengerek és óceánok olyan erővel és tisztasággal bírnak, melyre nehéz szavakat találni. A víz lágy dallama mintha ősi titkokat suttogna, mint egy bölcs tanító, aki türelmesen adja át az élet örök bölcsességét. Ezt csak csendben lehetséges megérteni, ha megnyílunk, és eggyé válunk a természettel, a vízzel, a levegővel, a Földdel és a Nappal. Itt élünk, és sokszor annyira el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, a világ dolgaival, hogy elmegyünk ezek mellett a szépségek mellett. Pedig ez az élet.

Márta már erre rájött, és eggyé vált mind a négy elemmel. Hallotta azt, amit mondtak, érezve hallotta. Márta megszabadult a világ terheitől, többé nem engedte, hogy a problémák elhomályosítsák belső fényét. Nem foglalkozott a világ bajaival. Sőt, minden drámát elkerült. Jól megvolt az ő világában, és csak azokat engedte be az életébe, akik kedves, szerető szívvel rendelkeztek. Márta elérte azt, amire mindig is vágyott: a belső békét, a nyugalmat, és az élet teljességét, amit csak a négy elem harmóniájában találhatunk meg.

Titokzatos Mester - 3. rész

A Mesternek egy csodálatos kertje volt. A rózsákat saját maga gondozta, mert számára a kertészkedés nem munka volt, hanem szertartás. Imádta a virágok illatát, és minden rózsatőhöz különleges figyelemmel nyúlt. Szeretettel metszetgette és ápolta őket, mintha minden egyes rózsa egy külön kis világ lett volna. Illatukban szinte fürdött, elmerülve a természet finom szépségében. A kertjében minden színű rózsa megtalálható volt, hiszen ő úgy tartotta, hogy minden árnyalat egyedi jelentést hordoz – a vörös a szenvedélyt, a fehér a tisztaságot, a sárga az örömöt, a lila pedig a misztériumot. Minden szín a maga pompájában ragyogott, mintha a nap sugarai különleges harmóniát játszottak volna a szirmokon.

Rejnád Mester különleges kapcsolatban állt a rózsáival. Nem csupán gondozta őket; képes volt kommunikálni velük. Érezte, mikor mire van szükségük, és ők hálából a legfinomabb illattal ajándékozták meg. Együtt lélegeztek a kertben, mintha egy közös ritmusra lüktettek volna.

A kert közepén egy szökőkút állt, amely még varázslatosabbá tette a helyet. A vízcseppek táncoltak a napsugarakban, mintha egy titokzatos dallamra játszanának. A víz csobogása békével töltötte meg a teret, ahogy a fák levelei finoman susogtak a szélben. A kert egyfajta szentély volt, ahol Rejnád Mester nemcsak a rózsákat, hanem saját lelkét is ápolta, minden egyes nap újra és újra megtalálva a belső csendet és harmóniát.

Miközben Rejnád Mester éppen a rózsákat gondozta, Jason figyelte őt. A Mester lassan és nyugodtan beszélt, miközben precíz mozdulatokkal metszette a virágokat. Aztán, mintha megérezte volna Jason türelmetlenségét, letette a kesztyűjét és a metszőollóját egy közeli padra, majd leült, Jason mellé ült. Minden mozdulatából áradt a béke és a megnyugvás. Jason szinte vibrált az izgatottságtól, de igyekezett uralkodni magán.

Nem lehetett megállapítani a Mester korát – olyan kortalannak tűnt, mintha az idő nem hagyott volna nyomot rajta. Megvilágosodott mestereként sosem sietett, nem rohant, nem kapkodott, mert tudta, minden időben történik, akkor és úgy, ahogy kell. Nem dolgozott. Amire szüksége volt, az mindig ott termett, pontosan akkor, amikor kellett. Nem volt beteg. Egészségesen tartotta a testét. Ha nem akart, nem evett, nem ivott. De ha megkívánt valamit, azt gond nélkül elfogyasztotta. Előfény volt. Magas szintű szeretetfényt sugárzott magából, amerre járt. Ha ez a fény valakit megérintett, megvilágította számára a lehetséges életútjait. Az illető választhatott, és ezáltal megváltoztathatta az életét, ha úgy döntött. Rejnád Mester személyesen is tanított, ha valakinek erre szüksége volt. Most Jason hívta őt, bár ezt Jason nem is tudta. A Mester megérezte, és ezért teremtette oda magát Jason mellé, a tengerparton. Jason hallgatta a Mester halk, megfontolt szavait, de alig várta, hogy végre kérdezhessen, mégsem akart udvariatlan lenni, hogy közbevágjon.

A Mester rámosolygott, mintha pontosan tudta volna, mi jár Jason fejében.

Jason végre szóhoz jutott.

– Rejnád Mester, azt mondtad, el kell fogadnom, hogy minden, ami velem történt, az én döntésem volt. Át akartam élni, mert ez is a megvilágosodásom része. De ha bántottak fizikailag és lelkileg, és terrorizáltak... Az is a tapasztalásom része? Ezt hogyan lehet elengedni? Hiszen ezek iszonyú fájdalmas érzések és emlékek.

A Mester mély lélegzetet vett, és egy pillanatig elgondolkodva figyelte Jason tekintetét. Aztán lassan, megnyugtató hangon válaszolt:

– Igen, Jason. Minden, ami történt veled, a realizációdat szolgálta. Még a bántalmazás is. Egy dolgot nagyon jól jegyezz meg: megbocsátás nélkül nem tudsz továbbhaladni az utadon. Ha megbocsátasz azoknak, akik ártottak neked, már egy nagy lépést tettél előre.

Jason összeszorította az ajkait, mély fájdalom tükröződött a szemében.

– De ez nagyon nehéz, Mester! Hiszen bántottak, amikor még gyerek voltam. Egy gyereket bántani? Ártatlant... – hangja remegett a felkavaró emlékektől.

A Mester csendben maradt egy pillanatig, majd gyengéden folytatta:

– Tudom, Jason, ez valóban mélyen fájdalmas. De van egy megoldás, amit megosztok veled. Azok, akik bántottak téged, nagyon alacsony tudatossági szinten léteztek. Érzelmi és gondolati szinten korlátozottak voltak, csak ennyire voltak képesek. Érzelmi intelligenciájuk hiányzott, ezért tettek, amit tettek. Ha ezt megérted, könnyebb lesz megbocsátani nekik.

Jason lassan bólintott, ahogy a Mester szavai lassan belé hatoltak.

– Azt hiszem, értem, Mester. Valóban, csak ennyire voltak képesek. Talán sosem ismerték azt, amit én most kezdek megérteni... – mondta halkan, miközben érezte, hogy valami sötét, megrekedt energia kezd feloldódni benne. Könnyebb lett, mintha egy nehéz súly szabadult volna fel a szívéből.

– Köszönöm! – mondta hálával teli hangon.

A Mester bólintott, de még nem fejezte be.

– Van még valami, amit tudnod kell. Egy dolog másoknak megbocsátani, de mi van veled, Jason? Képes vagy megbocsátani magadnak? A sok hibáért, amit elkövettél, a rossz döntéseidért, a bántó cselekedeteidért? – kérdezte a Mester, miközben mélyen Jason szemébe nézett.

Jason felsóhajtott, és az ég felé fordította a tekintetét.

– Hű... Ez tényleg nem lesz könnyű. Hogyan bocsássak meg magamnak? Van erre jó tanácsod? – kérdezte zavartan.

A Mester elmosolyodott, és válaszolt:

– Van, természetesen. Emlékszel, hogy mások alacsony tudatossági szinten léteztek, amikor bántottak? Nos, te is ilyen állapotban voltál, amikor azokat a tetteket elkövetted. Olyan szinten léteztél, amilyenre akkor képes voltál. Sok tényező befolyásolta, hogy miért döntöttél úgy, ahogy – a környezeted, a tömegtudat, múltbeli tapasztalataid, sőt az előző életeidből hozott minták, és ebben az életedben összeszedett sok-sok minden.Ezekről majd később részletesen beszélünk.

Azonban ha most elgondolkodsz ezen, talán könnyebb lesz megbocsátani magadnak is.

Jason lassan bólintott, mintha kezdené megérteni a Mester szavait.

– Nézz csak magadba, Jason. Az vagy most, aki tíz évvel ezelőtt voltál? Nem. Azóta változtál, fejlődtél. Te sem vagy már ugyanaz, aki régen voltál – magyarázta a Mester nyugodt hangon.

– Azt hiszem, értem – válaszolta Jason, miközben egy mosoly jelent meg az arcán. – Annyira egyszerű és nagyszerű a magyarázatod, Mester.

– Sokan azt hiszik, hogy bonyolult magyarázatokra van szükség, de az egyszerűségben rejlik minden megértés kulcsa – mondta a Mester.

Jason magába fordult, figyelte az érzéseit. Minden feljött benne: a fájdalom, a sötét, elrejtett emlékek. A szavai, a belső folyamatok kavargása lassan felszínre hozták ezeket a rég elfeledett dolgokat. És most, ezek az emlékek, érzések lassan, de biztosan távozni kezdtek. A lényében mintha valami kitisztult volna, mintha a fény lassan áthatotta volna a sötétséget.

A Mester közben csendesen felvette a kesztyűjét és a metszőollóját, majd visszatért a rózsabokrokhoz. Látta, hogy Jasonnak mára bőven elég volt az, amit hallott és átélt. A belső folyamatok megindultak benne, és időre volt szüksége, hogy mindent feldolgozzon.

Jason mély levegőt vett, és érezte, hogy valami megváltozott benne. A fájdalom, amit évek óta cipelt, most könnyebbé vált. Felállt, és hálásan nézett a Mesterre.

– Köszönöm, Mester! Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezte tisztelettel.

A Mester megállt a rózsabokornál, és egy pillanatra elgondolkodva nézett Jasonra.

– Akkor gyere vissza, amikor sikerült elengedni a fájdalmat, ami feljött benned. Még sok fájdalom vár rád, hiszen ezek az érzések hullámokban fognak visszatérni. De ne félj tőlük, engedd meg, hogy átáradjanak rajtad. Amikor úgy érzed, készen állsz továbblépni, akkor jöjj. Ez az út nem lesz könnyű, de annál jobb lesz, mint amiben eddig éltél. Most már látod a kiutat, és ez a legfontosabb – mondta a Mester, szemében melegség és türelem tükröződött. – Várlak szeretettel.

Jason közelebb lépett hozzá, és egy pillanatra nem tudta, hogyan fejezze ki a háláját. Végül megölelte a Mestert, és halkan suttogta:

– Köszönöm.

Rejnád Mester csak mosolygott, és finoman visszaölelte Jasont, majd tovább folytatta a munkáját a rózsákkal, mintha minden a helyére került volna. A nap még mindig ragyogott, és a kert békés csendje betöltötte a levegőt. Jason lassan, de határozott léptekkel távozott, érezve, hogy egy új fejezet kezdődött el az életében.

(Folytatás következik )

Titokzatos Mester (2. rész)

Másnap reggel Jason kortyolgatta a kávéját, és a tegnap esti beszélgetésen gondolkozott Rejnád Mesterrel. A papír ott volt az asztalon, amire a Mester a címet írta. Kicsit másnaposnak érezte magát, a feje lüktetett. De nem álmodtam? Nem képzelődtem? Tette fel magának a kérdéseket. Hogy csinálta a Rejnád Mester? Hirtelen a semmiből ott termett, és ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Annyira nem voltam részeg, hiszen mindenre emlékszem.Ivott még egy kávét, és összeszedte magát. Életkedve szinte semmi nem volt, ennek következtében fizikai gyengeség is gyötörte. Ha nincs vágy, nincs remény, nincs cél, akkor bizony az élet értelmetlen – gondolta Jason, aki ebben az állapotban volt.

Elindult dolgozni, volt egy alkalmi munkája. Egy büfében készített és árult hamburgereket. Valamiből meg kellett élnie. Nyár volt, már kora reggel fülledt meleg. Az emberek álmosan, kedvetlenül igyekeztek a munkahelyükre. Jason szerette figyelni az emberek arcát, miközben munkába tartott. Ritkán látott mosolygós arcot reggelente. Hamar odaért. A főnöke rendes volt vele, mivel mindig pontosan érkezett, és a munkáját jól elvégezte. Nem beszélt feleslegesen, sőt, nagyon zárkózottnak látszott.

Jason nagyon várta a délutánt, hogy találkozhasson a Mesterrel. Annyi kérdés volt benne, amit fel akart tenni. Jason átlagos családban született. Már pici korában túl érzékeny volt. Nagyon éles eszű, jó tanuló. Hamar megjegyzett mindent, és úgy érzékelte az embereket, ahogy kevesen. Látta őket, az érzéseik és gondolataik mögé látott. Emiatt nagyon nehéz volt a gyermekkora és kamaszkora. Valamennyire megtanulta elnyomni, bezárni magát. Ennek következménye lelki betegség, és depresszió lett. A házassága is emiatt ment tönkre. Rászokott az alkoholra, mert nem akarta érezni saját és mások félelmeit, sötétségét. Lassan, de teljesen sötétségbe került, és már csak meghalni akart. Csak azt nem tudta, hogy még nincs itt az ideje. A Mester ezt tudta.

Letelt a munkaideje. Izgatottan indult el a megadott címre. Nem volt túl messze, fél óra alatt odaért. A város szélén egy nagy, régi épület előtt állt meg. Biztos ez az? – nézett rá a papírra. Jó helyen vagyok! A ház olyan volt, mint egy kastély. Szép, boltíves és hatalmas ablakai voltak. A kapu zöld színű volt és fából készült, melyet kovácsoltvas díszített. A kapu felett egy hófehér angyalszárny díszítette a falat. Szerényen, nem feltűnően, de mégis megragadta az ember figyelmét. Mintha az idő is tiszteletteljesen meghajolt volna a ház előtt. A légkör egyszerre volt nyugalmat sugárzó és sejtelmesen titokzatos.

Jason összeszedte bátorságát, megérintette a kaput, ami halkan nyikordult. Belépett, és azonnal átjárta a hely varázsa. A kert közepén egy kis szökőkút állt, melynek vizén a nap fénye szikrázott, mint megannyi apró drágakő. Csend volt. Sehol senki. Megpillantotta a Mestert, ahogy a rózsákat gondozta.

– Jó napot, Mester! – köszönt Jason.

– Már vártalak, Jason! Örülök, hogy így döntöttél! – válaszolta a Mester.

Rejnád Mester imádta a rózsákat. Különös szeretettel gondozta őket. A virágok meg is hálálták a törődést, csodálatosan illatoztak állandóan.

– Gyere, üljünk le ide! – mutatott a Mester egy padra. A kert hatalmas volt, több pad is volt benne. Itt üldögélt, nézte a rózsákat a Mester, itt szeretett kávézni és elmélkedni.

– Mester, annyi kérdésem van, azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta Jason.

– Kezd azzal, ami a legfontosabb! – mondta a Mester egy huncut mosollyal.

Pontosan tudta, mit fog kérdezni Jason. Sok tanítványa volt már.

– Mit kell tennem, hogy olyan nyugodt és kiegyensúlyozott legyek, mint te? Hogyan érhetem el a megvilágosodást? Ha tanulok tőled, én is oda tudom majd teremteni magam, mint te tegnap a tengerpartra? Oda teremtetted magad mellém a tengerbe. – kérdezte Jason.

– Ez már nem is egy kérdés – mosolygott a Mester. – Kezdjük az elején. Tanítalak téged, ha te is akarod. Az első és legfontosabb dolog, hogy el kell fogadnod: minden, ami veled történt, azt te így akartad. Hiszen minden a te energiádat szolgálja. Te, Jason, a legnehezebb utat választottad, tele szenvedéssel. Lementél a legmélyebbre, de ezt te választottad. Most már ideje elengedned ezt a sok fájdalmat. Készen állsz rá? – kérdezte Rejnád Mester.

– Én választottam? Ezt én akartam? De ki akar ennyit szenvedni? Hogyan lehet ezt elengedni? Egyáltalán el lehet? – tette fel a kérdéseket Jason.

– Igen, te akartad! Ha ezt elfogadod, akkor mehetünk tovább. És igen, el lehet engedni. Ezt fogom neked elmagyarázni – mondta a Mester. – Elfogadod?

Jason döbbenten nézte a Mestert. Aztán befelé figyelt, és hirtelen megértette. Ehhez kellett a Mester tiszta energiája, fénye. Az a biztonságos energiamező, ami a Mester otthonában jelen volt. Jason tudta a szívében, nem az elméjében, hogy valóban senki sem tehet arról a sok nyomorúságról, amin ő keresztülment.

A Mester figyelte, és látta, hogy távozik egy csomó félelem Jason aurájából. Elengedett egy csomó fájdalmat.

– Igen, elfogadom. Készen állok arra, hogy taníts, Rejnád Mester! – válaszolt izgatottan Jason.

– Rendben. Gyere, sétáljunk egyet – kérte a Mester.

Felálltak a padról, és elindultak a kertben. A Mester megkezdte a tanítást. Jason csendben szívta magába minden szavát.

(Folytatás következik)

Titokzatos Mester

A Hold fénye gyönyörűen csillogott a tenger hullámain azon a késői estén, amikor Jason elkeseredetten ült a langyos homokban a parton. Mellette egy üveg bor, amelyet lassan kortyolgatott, de keserű és fájdalmas érzésein ez sem segített. Gondolatai és érzései sötét csapdába estek, ahonnan semmi sem szabadíthatta ki. Mindent megpróbált az elmúlt egy évben, de úgy tűnt, már csak a tenger maradt, hogy elnyelje őt a fájdalmával együtt. Meghúzta az üveget utoljára, majd elindult a víz felé.

De mielőtt elérte volna a hullámokat, megtorpant. Magába nézett, és elárasztották a gondolatok, amelyek az utóbbi időben kíméletlenül gyötörték.

Miért lett minden ilyen kilátástalan? Mit rontottam el? Miért hagyott el mindenki? Vajon van még értelme bárminek is? Nincs már erőm semmihez... De tényleg nincs? Hogyan jutottam ide? Mit tehettem volna másként?

Ezek a kérdések kavarogtak Jason fejében, mintha egy véget nem érő örvénybe kerültek volna. Úgy érezte, mintha mindenki elhagyta volna, mindenki, akiben valaha is bízott.

A szüleim... Próbáltak segíteni, de én még őket is eltoltam magamtól. A barátaim? Hol vannak most? De miért is hibáztatom őket? Én vagyok az, aki tönkretett mindent. Talán megérdemlem ezt a magányt... De tényleg ezt érdemlem? Vagy van még remény?

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak az elméjében, újra megindult a tenger felé, de ezúttal lassabban, habozva. Már a hullámok a lábait csapkodták, amikor egy férfi jelent meg mellette, mintha a semmiből bukkant volna elő. Olyan hirtelen, hogy Jason először azt hitte, csak képzelődik. A férfi is vele együtt lépdelt a tengerbe. Nem szólt semmit, csak csendben haladt mellette. Jason furcsállta az idegent. Ki lehet ez? Mit keres itt mellette? Megállt, és dühösen kérdezte:

–Ki vagy te? Miért vagy itt? Menj el, kérlek! Zavarsz! Hagyj békén!

–Nem számít, ki vagyok. De miért gyalogolsz ruhástól a tengerbe, éjszaka? Mit csinálsz? – kérdezte az idegen nyugodt hangon.

– Mi közöd van hozzá? Nem tartozik rád! Hagyj engem békén! – válaszolta Jason még dühösebben.

– Csak szeretném tudni. Gyere, forduljunk vissza, és mesélj el mindent. Azután azt csinálsz, amit akarsz – mondta az idegen nyugodt, kedves hangon.

Jason nézte az idegent. Kedves, kortalan arca, kék szemei őszes hosszúhaja meg szakálla volt. Egész testét enyhe ragyogás vette körül, amely különös fényt adott a sötétben. Hangjából végtelen nyugalom áradt, ami lassan átszivárgott Jason lelkébe is. Ott álltak ketten a tengerben, az idegen türelmesen várta a választ, kék szemeiben a Hold fénye tükröződött.

– Rendben. Megisszuk a maradék bort, és elmondom. Aztán majd befejezem, amiben megzavartál – válaszolta Jason már nyugodtabban.

Kisétáltak a tengerből. Jason leült a homokba, az idegen pedig mellé telepedett.

– Hallgatlak. Mi történt, hogy egyedül ülsz itt az éjszaka közepén, egy üveg borral, és begyalogolsz a tengerbe ruhástól? – kérdezte ismét az idegen.

– Hosszú történet. Röviden: már nincs értelme az életemnek. Harmincnyolc éves vagyok, a párom elhagyott, a gyermekemet nem láthatom. Nincs munkám, nem tudom fizetni a gyerektartást. Egyik alkalmi munka után jön a másik. Rászoktam az italra is, de már ez sem segít. A barátaim elhagytak, nincs pénzem, nincs barátom. A szüleim próbáltak segíteni, de már ők is belefáradtak. Azt hiszem, ez a vég. Nincs erőm, sem hitem, nincs bátorságom. Semmi kilátás, hogy ebből kijöjjek. Csak sötétség és bűntudat, fájdalommal keveredve. Ezt érzem. Menni kell. Most már tudod. Nem tudom, ki vagy, de jó volt valakinek elmondani. Köszönöm!

Az idegen egy Mester volt. Már több mint száz éve élt itt a Földön. Az élet értelmét tanította az ébredező embereknek. Megérezte, hogy Jason bajban van, ezért jelent meg hirtelen, hogy segítsen neki. Jason a lehető legmélyebb pontra jutott, ahol teljesen elveszettnek érezte magát. Egyedül nézett szembe a saját félelmeivel, a sötétséggel. A Mester hallgatta, nem szólt közbe, mert tudta, hogy ha Jason kibeszéli magát, az már önmagában segíthet neki. Ez volt a Mester feladata a Földön: fényt sugározni és utat mutatni azoknak, akik készek változni, akik felébredtek. Jason tiszta, mély érzésű ember volt, okos és intelligens. Kereste a megoldást, kérdezte magától: miért? Mi az élet értelme? Hogyan változzak meg? Volt jósnőnél, végzett tanfolyamokat, falta az ezoterikus könyveket. Egy darabig mindez segített, de aztán csak rosszabb lett. A Mester tudta ezt.

Eljött az idő, hogy tanítsa Jasont, aki még nem is sejtette ezt. A Mester megszólalt:

– Jason, szeretnél válaszokat kapni és új életet kezdeni?

Jason meghúzta a borosüveget, majd az idegen felé nyújtotta. Az ivott egy kortyot, majd visszaadta.

– Jó ízlésed van! Finom bor! – mondta a Mester.

Jason elgondolkodott, majd mosolyogva nézett a Mesterre.

– Ki vagy te? Tizenöt éve keresem a válaszokat. Mindhiába. Igen, szeretnék!

– Én vagyok a Mestered, Rejnád. Szólíts így. Holnap várlak itt – mondta a Mester, és egy papírt nyújtott át, amin egy cím állt.

Jason figyelt és csodálkozott. Amíg a Mester mellette volt, végtelen nyugalmat érzett. A félelem és a sötétség érzése elpárolgott. Bár gyenge volt, valami megváltozott benne. Ahogy ezen gondolkodott, a Mester eltűnt mellőle. Észre sem vette.

Nézte a kezében a címet. Rejnád Mester. Egy pillanatig még habozott, de aztán egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Talán mégsem reménytelen. Valami melegség kezdett kibontakozni a szívében, mintha egy apró fény gyúlt volna a sötétség közepén. Úgy érezte, hogy talán még nincs minden elveszve. Döntött: holnap elmegy hozzá. A tenger majd megvárja. Az élet talán tartogat még számára valamit, amit eddig nem látott.

(Folytatás következik)

Melhiás öröksége

 

Michael éppen egy régiségboltban nézelődött, amikor szeme megakadt egy különleges, régi bronz dobozon. A tárgyat ősi héber írások díszítették, és volt benne valami, ami különösen vonzotta. Amikor a kezébe vette, furcsa borzongás futott végig rajta, ezért hirtelen letette, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint az előbbi különös érzés. Megpróbálta kinyitni a dobozt, de nem sikerült, ezért megkérdezte a kereskedőt:

– Elnézést, ennek a doboznak van kulcsa vagy valamilyen nyitóeszköze?

– Sajnos nincs – válaszolta a boltos. – Néhány éve hozta be egy idős férfi, aki régész volt, és ő találta. Azt mesélte, hogy hiába próbálkozott évekig, nem tudta kinyitni. Titokzatos darab, az biztos.

– Megveszem – döntötte el Michael.

Valahogy ki lehet nyitni. Megfejtem a feliratot, ki tudja, milyen titkokat rejt – töprengett. Kifizette a dobozt, majd hazament.

Michael egy kisváros szélén lakott, ahol a környék zöldellő volt, tele fákkal és virágokkal. Otthona egy takaros ház volt, nagy terasszal és udvarral. Esténként, munka után gyakran kiült a teraszra, hogy hallgassa a baglyok huhogását és a tücskök ciripelését, miközben a csillagos eget kémlelte. Ma azonban a számítógépe előtt ült, kitartóan kutatott, és hajnalra sikerült megfejtenie a teljes írást. Michael kutató volt, 41 éves, és munkájának élt. Nem volt más társa, csak a macskája, Lady, egy hosszú szőrű, vörös kislánycica, akit nagyon szeretett. Michael imádta a kihívásokat, és boldogan állt fel, nyújtózkodott egyet, majd kiment a teraszra. A friss hajnali levegő felébresztette, még ha álmos is volt. – Sikerült! Megfejtettem!– örvendezett.

Visszatért a házba, és újra a kezébe vette a dobozt. Ismét végigfutott rajta az a különös érzés. Leült, és figyelmesen vizsgálgatta. Lady az ölébe ugrott, és dorombolt neki. Michael pontosan leírta egy papírra a héberről angolra fordított szöveget. Úgy érezte, hangosan is fel kellene olvasnia. – Hátha ettől kinyílik a láda? – gondolta. Egy próbát megér.

– Fény és sötétség csak együtt létezik! Elválaszthatatlanok, mint ahogy e lélek is halhatatlan, aki e dobozban lakozik – mondta ki Michael angolul. Semmi sem történt. – Talán héberül kellene? – Elmondta héberül is a szöveget.

A következő pillanatban a doboz furcsa mozgásba kezdett, mintha egy belső erő ébredt volna fel. Hirtelen köd borította be a helyiséget, és lila, hófehér fények cikáztak a levegőben. Michael szíve hevesen kalapált, ahogy a köd egyre sűrűsödött, és a fények körülötte vibráltak. Majd, ahogy a köd eloszlott, egy áttetsző emberi alak jelent meg előtte, amely a levegőben lebegett. A lény kékes színű energiából állt, és szemei ragyogtak, mint egy csillag.

Michael szíve megugrott, amikor a lény, megszólította, bár nem adott ki hangot, mégis megértette, mit mondott:

– Kedves Michael! Kérlek, ne félj tőlem, nem bántalak! Neked köszönhetem, hogy végre szabad lehetek. 570 évvel ezelőtt gonosz fekete mágusok csoportja zárt be engem ebbe a dobozba. Valamiért a te tiszta lelked, tudásod és kíváncsiságod volt az, ami képes volt kiszabadítani engem. A nevem Melhiás. Fehér mágus voltam az utolsó életemben. A lelkemet nem tudták elpusztítani, ahhoz nem volt meg a tudásuk, csak bezárni tudtak. Amíg élsz, kedves Michael, én segíteni fogok neked, és megtanítalak mindenre, amit tudok. Te egy ősi leszármazottam vagy, fehér mágus vére csörgedezik az ereidben. Hálám jeléül életed végéig itt maradok melletted.

Michael csendben figyelt. Mindig is tudta, hogy különbözik a többiektől, és most megértette, miért. Ezért kutatott egész életében. A szívében érezte, hogy a mágus igazat mond. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban és években tanult az életről és az energiákról, és segített az embereknek. Élete gyökeresen megváltozott, és végre megtalálta az útját. A legjobb döntése volt, amikor megvette a bronz dobozt.

Melhiás napról napra tanította Michaelt a mágia titkaira, az energiák irányítására, és az emberi lélek rejtelmeire. Michael pedig egyre erősebbé vált, és egyre mélyebben megértette a világ összefüggéseit. Ahogy tudása gyarapodott, egyre inkább elismerté vált a városban, ahol élt. Emberek jöttek hozzá tanácsért és gyógyulásért, mert látták, hogy különleges képességei vannak.

Lady, a macskája, hűséges társa maradt, mintha ő is érezte volna Michael növekvő erejét, és mintha valamilyen titkos kapcsolat fűzte volna össze őt Melhiással. Michael felismerte, hogy nem véletlenül talált rá a bronz dobozra: életének ezen pontján készen állt arra, hogy továbbvigye a fehér mágia örökségét.

Melhiás figyelmeztette, hogy minden tettnek következménye van, és hatalmát csak jóra használhatja. Michael hű maradt ehhez az elvhez, és igyekezett a megszerzett tudást mindig mások javára fordítani. Idővel önmaga legjobb változatává vált, és megtanulta, hogyan egyesítheti a fényt és a sötétséget, hogy harmóniában éljen a világgal.

Michael élete végéhez közeledve békében hagyta maga mögött a világot, tudva, hogy tettei mély nyomot hagytak az emberek szívében. Melhiás szelleme hálával búcsúzott tőle, Lady pedig utolsó napjaiig mellette maradt, mintha tudta volna, hogy küldetésük véget ért.

Michael emlékét a város lakói legendaként őrizték: az ember, aki egy különleges bronz dobozt talált, és akinek tiszta szíve megérintette a mágia legmélyebb titkait.