Kint
a városban csend van, késő estére jár. Nagy pelyhekben hullt a hó, és szépen lassan befedi, fehérbe borítja a várost, betakarja. A téli estének ez a varázsa, mely álommal átitatott csendje volt érezhető. Kedvenc évszakom a tél, mert ha esik, nyugalom átjár mindent, és elcsendesednek az emberek.
Bekuckóznak az otthonukba a jó melegbe, és pihennek. Én is ezt tettem. Begyújtottam a kandallóba, és készítettem egy forró teát. A kandalló mellé a nagy fotelomba leültem, és élvezettel néztem a tüzet. Egy mondás jutott az eszembe, amit régen a nagyszüleimtől hallottam, hogy aki nézi a tüzet, annak a lelke megcsendesül, édes nyugalom szállja meg.
A lángok lobbantak hol fel, hol le, vörösen izzottak, szinte táncoltak. Olyan, mintha mondani szeretnének valamit, mesélni. Aztán hirtelen eltűnnek a lángok, mintha az izzó parázs elnyelné őket. Kellemes, meleget adó tűz, felmelegítette a testemet, mert kint hideg volt. A forró tea átjárta a belsőmet.
Nehéz napom volt, de még dolgoznom kell itthon. A kandallóra tettem még pár darab fát, és a parázsból újra életre keltek a tűz lángjai, elkezdtek táncot járni, vörösen izzani. Szépen duruzsoltak nekem, olyan andalítóan! Felálltam, mert elálmosított.
Bekacsoltam a számítógépemet, és átolvastam, amit eddig írtam. Folytatnom kell a regényemet, mert kifutok az időből. A kiadó már nagyon sürget. Mióta egyedül élek, elköltözött a párom, sajnos nem jön az ihlet. Hiányzik a szenvedély abból, amit írok. Mintha nemcsak a ház ürült volna ki, hanem a lelkem, a szívem is. Befejezem a könyvemben a részt. A tűz még szépen ég, a lángok tácolnak a kandallóban.
Megnézem a telefonomat, és lám, jött egy új üzenet. Volt szerelmem, Viktor azt írja, fél óra múlva ott vagyok nálad. Tíz éve nem találkoztunk. Hú! Most mit csináljak? Gyorsan letusoltam, és kicsit rendbe tettem magam. Öt perc és itt van. A hajam még csurom vizes. Betekertem egy törölközővel, és már csengettek is. Mentem ajtót nyitni.
– Szia, Viktor! – köszöntem.
– Szia, Betti! –köszönt vissza Viktor!
– Fáradj be! – hívtam be a házba.
– Nem volt könnyű megtalálnom téged, de addig kutakodtam, amíg sikerült! – mondta Viktor.
– Tényleg? Miért kerestél ennyire? – kérdeztem.
– Tudod, a gimi után elváltak útjaink. Éltük az életünket. Én soha nem tudtalak elfelejteni. A szerelem soha nem múlt el irántad. – mondta Viktor.
Elkészítettem közben egy meleg teát. Átnyújtottam Viktornak, és zavaromban hozzá ért a kezem a kezéhez. Belebizseregtem.
– Nem is tudom, hogy mondjam el, de én is próbáltalak elfelejteni. Nem igazán sikerült. – mondtam.
Viktor kortyolgatta a forró teát, és figyelt engem. Látta, hogy zavarban vagyok. A vizes hajam kócosan száradt a kellemes meleg nappaliban. Én is jól megnéztem Viktort. A barna, nagy, kerek szemei ugyanolyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem. A teste most izmosabb volt. A szívemben soha nem szűntem meg szeretni. Az élet elszakított minket, mert túl fiatalok voltunk.
– Örülök, hogy itt vagy. Hol szálltál meg? – kérdeztem.
– Nem lenne gond, ha itt tölteném az éjszakát ma este? Nem foglaltam sehol le szobát, mert ebben a kicsi városban nincs is szálloda, csak jóval messzebb. – válaszolta Viktor.
– Rendben, nem probléma. Beszélgetünk. Van miről, szerintem. Tíz év hosszú idő, mióta nem találkoztunk. – mondtam.
– Hoztam neked valamit. Viktor elővett egy finom bort. Meg kell ünnepelnünk, hogy tíz év után újra látjuk egymást.
– Ó! Emlékeztél rá, hogy ez a kedvencem borom! – válaszoltam meglepődve.
Egymás mellé ültünk, és meséltünk, mert volt mit. A kandalló tüze még pislákolt, és kellemes hangulatot árasztott. Közben a bor szépen fogyott az üvegből. Nevetgéltünk, a bor is hozzásegített.
Viktor hozzám hajolt, és megsimogatott. A szívem gyorsabban dobogott. Arcomat a két kezébe tette, hozzám bújt, és meg csókolt, én vissza csókoltam. Egymás iránti szerelmünk soha nem szűnt meg. Csak tíz évig aludt. Most felébredt. Az élet érdekes fordulatokat hozott nekem ezen a szép téli estén. A szerelmet.
