Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Kimondatlan szavak

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

Béla és az Óriás Croasson

Reggel. Pontos idő: 06:59. Az ébresztőóra rezzenéstelenül áll, mint egy sunyi cinkostárs, aki pontosan tudja, hogy pillanatokon belül világok omlanak össze.

Béla alszik. Álmodik. De nem akármilyen álmot: egy óriási croissant üldözi őt egy végtelen réten. A croissant-nak arca van. Karjai is vannak. Sőt, egy kis francia sapka is a fején feszít. Közben ezt kiabálja:

– KELJ FÖL! KEEEEEELJ FÖL, TE LUSTA EMBER!

Béla menekülne, de a lábai valahogy... kispárnákból vannak. Lassan totyog, mint egy álmos flamingó, miközben a croissant úgy közeledik, mintha rakétákat kötöttek volna rá.

És amikor már majdnem utoléri, hirtelen előkap egy gigantikus ébresztőórát, Béla arcába tolja, és az felüvölt:

BIMM-BAMM-BIMM-BAMM!!!

Béla felpattan az ágyban, karjait maga elé kapja:

– NE EGYÉL MEG, TE ÓRIÁS CROASSON!!!

Zihálva körbenéz. Nincs croissant. Csak a szoba, a takaró, meg a falióra.

Lenéz: az ébresztőóra ártatlanul villog:

06:59.

Az óra még meg sem szólalt – Béla álmodta, hogy csörög.

Egy pillanatig csak nézik egymást, Béla és az ébresztőóra. Aztán Béla végül felkelt, egy kávét főzött, és miközben az ablakhoz lépett, megállt egy pillanatra:

– Bármit is álmodtam, a legnagyobb hiba, amit elkövethetek, hogy ne élvezzem a reggeleket... Croissant nélkül.

Toszkán reggel 2.rész A vacsora

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az egész nap egyfajta kellemes izgalomban telt. Giovanni meghívott vacsorázni, és én, akár egy tinédzser, izgatottan készülődtem. A tükör elé álltam, és hosszasan néztem magam: fekete, hullámos hajam puhán omlott a vállamra, sötétbarna szemeim csillogtak az izgatottságtól. Ötvenéves vagyok, de a lelkem most olyan fiatalos lendülettel telt meg, mintha az élet épp most nyitná ki előttem egy új fejezetét. Egy finom, krémszínű ruhát választottam, amely kiemelte az alakom, és egy apró ezüst nyakláncot tettem fel.

Amikor meghallottam az autó hangját a ház előtt, a szívem gyorsabban kezdett verni. Kiléptem az ajtón, és ott állt Giovanni. Ötvenhét éves, magas, jó megjelenésű férfi, akinek őszülő haja és mélybarna szemei egyfajta bölcsességet, mégis fiatalos energiát sugároztak. Sötét nadrágot és fehér vászoninget viselt, alakja beleolvadt a toszkán alkonyat aranyló fényébe.

– Viola, elragadó vagy ma este – mondta lágyan, és egy pillanatra végigfuttatta rajtam a tekintetét.

– Köszönöm, Giovanni. Te is igazán elegáns vagy.

Kinyitotta nekem az autó ajtaját, és amint beültem, finoman rám mosolygott.

– Remélem, szereted az igazi olasz konyhát, mert ma este valami igazán különlegeset szeretnék neked mutatni.

A városba vezető úton a táj lágy vonalai suhantak el mellettünk. A toszkán este illatai – levendula, rozmaring és a föld meleg párája – körülöleltek minket.

Giovanni egy hangulatos, kőfalakkal körülvett étteremhez vitt, amelynek terasza egy domboldalról nézett le a szőlőskertekre. A lámpások aranyló fényt vetettek az asztalokra, a levegőben halk zene szállt.

Amint leültünk, Giovanni a borlapért nyúlt.

– Ma egy Brunello di Montalcinót ajánlanék. Mély, gazdag ízvilága tökéletes lesz az esti hangulathoz.

– Bízom benned – mosolyogtam rá.

Az étlapon Giovanni szakértő mozdulattal mutatott rá néhány fogásra.

– Kezdésnek egy burratát rendelnék, friss paradicsommal és bazsalikommal. Aztán próbáld ki a pici alla senesét – egy toszkán különlegességet, fűszeres vaddisznóraguval. És ha marad hely, a desszerthez egy mennyei panna cottát ajánlok.

– Imádom, hogy ennyire értesz az ízekhez! – nevettem fel, és a szemem csillogott a kíváncsiságtól.

A vacsora minden falata egy élmény volt. A bor melegsége lágyan áramlott szét bennem, Giovanni társasága pedig könnyeddé és felszabadulttá tett. Beszélgettünk az életünkről, a munkánkról – ő az étterméről mesélt, én pedig arról, hogyan találtam rá Toszkánára.

– Olaszország mindig is vonzott – mondtam. – De csak most érkezett el az ideje, hogy itt legyek.

Giovanni figyelmesen nézett rám.

– Érdekes, én is így vagyok ezzel. Az ember néha sokáig keres valamit, míg végül megtalálja.

A szemeiben valami különleges csillogott – egyfajta megértés, egy csendes, mély érzés.

Amikor végül elindultunk kifelé az étteremből, a toszkán éjszaka hűvösen simított végig a bőrömön. Giovanni mellettem sétált, és egy pillanatra megállt.

– Viola… – mondta halkan, mélybarna szemeiben különös fény csillant. – Van valami, amit nem tudok megmagyarázni. Mióta először megláttalak, valami megmozdult bennem. Mintha régóta vártam volna ezt az érzést, és most, hogy itt van, nem akarom elengedni.

A szívem hevesebben kezdett verni.

– Giovanni… – suttogtam, de a szavak elakadtak bennem.

Lassan közelebb lépett. Egy pillanat alatt minden hang elhalkult körülöttünk. Csak mi ketten maradtunk, a csend, és a láthatatlan erő, amely egyre erősebben húzott minket egymás felé.

Giovanni tekintete végigsimított az arcomon. Lágy, szinte tétova mozdulattal megérintette a kezem, ujjai finoman összefonódtak az enyémmel. A bőre meleg volt, és az érintése olyan természetes, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Láttam rajta, hogy küzd önmagával, hogy próbálja megérteni, mi ez az érzés, ami mindkettőnket magával ragad. De a vonzás erősebb volt a gondolatoknál.

Egészen közel hajolt. A tekintetünk összekapcsolódott, és éreztem a lélegzetét az arcomon. A szívem zakatolt, a mellkasomban egyszerre tombolt izgatottság és valami gyengéd, mégis megmagyarázhatatlan biztonságérzet.

A következő pillanatban Giovanni gyengéden a derekam köré fonta a karját, és úgy húzott magához, mintha attól félne, hogy ha nem teszi, elveszíthet engem. A melegsége körülölelt, a jelenléte bizsergető volt.

– Viola… – suttogta újra, mintha a nevem önmagában is jelentéssel bírna.

Mielőtt még bármit mondhattam volna, ajkai finoman az enyémhez értek. Egy lágy, puha érintés, amelyben benne volt minden kimondatlan érzés. Az idő megszűnt létezni. Csak a csók maradt, és az, ahogyan a testünk egymáshoz simult, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Amikor a csók véget ért, egy pillanatig csak néztük egymást, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk létezni, és csak mi maradtunk volna, a csenddel és a kimondatlan érzésekkel.

– Ez egy különleges este volt – suttogtam, a hangom remegett az érzésektől.

Giovanni elmosolyodott, és ujjával finoman végigsimított az arcomon.

– És még csak most kezdődik, Viola.

A tavasz ébredése

A reggel még hűvösen ölelt át, ahogy a fű lágyan hajladozott a szellő játékára. A fák ágai között halk susogás hallatszott, mintha a természet magához térne, és a fák, mint élő lények, újjáéledtek a tavasz hívására. A levegő tele volt friss illatokkal, a fű és a föld nedves, tiszta illatával, amely az újrakezdés reményét hozta el.

A fák alatt ibolyák bontották szirmaikat, és a tavaszi nap fénye egyre erősebben simogatta a bőrömet. A hűvös reggel lassan átadta helyét a meleg, simogató napsütésnek. A szellő, mint egy kedves barát, csendesen cirógatta az arcomat, miközben a táj minden egyes részlete új energiával töltött meg.

A fák rügyeztek, a virágok kinyíltak, és a fű zöldjét egy-egy színpompás virág tarkította. A táj ébredése olyan volt, mint egy dallam, melyet a szellő hozott el, és minden egyes lélegzetvétellel egyre erősebbé vált. A világ friss energiát kapott, és mindez egy új kezdetet ígért.

Én úgy éreztem, mintha a természet beszélne hozzám, minden fűszál és virág egy-egy üzenetet adna át. A friss levegő, a tavaszi nap melege és a fák suttogása mind azt mondták:

"Élj, lélegezz, és adj magadnak esélyt a megújulásra."

A Nap és Szél játéka

Egy csodás nyári délután, mikor a Nap meleg aranyfénye elárasztotta a rétet, Lillácska és az anyukája a puha fűben feküdtek. A levegő friss és édes volt, mintha minden egyes lélegzetvétellel új életet kaptak volna a virágok. Különleges illatok terjengtek a réten: a levendula lágy, nyugtató illata keveredett a nefelejcsek frissességével, a kamilla édesen fűszeres illatával és a pipacsok élénk virágporos fuvallataival. Minden egyes virág mintha suttogott volna egy rejtett üzenetet, miközben a szél finoman érintette őket. A fű, ami körülölelte őket, végtelen nyugalmat árasztott.

A réten a virágok nemcsak illatukkal, hanem színeikkel is ragyogtak. A pipacsok vörösessége, a margaréták fehérsége, a kék ibolyák és a lila levendulák mind együtt táncoltak. A rét egy élő festményként terült el előttük, mintha a Föld magához ölelte volna a Nap fényét, és életre keltette volna a színeket.

A madarak a közeli erdőben csicsergő dalokat énekeltek. Az Ég kékjében a puha felhők lassan vándoroltak, mintha egy rejtett táncot járnának az Ég és a Föld között. A Nap hol elbújt mögöttük, hol újra felbukkant, mintha épp egy varázslatos játékot játszottak volna.

Lillácska, az öt éves kislány, szeretett a réten virágokat szedni. Anyukájával együtt koszorút készítettek, amit a fejükre tettek. Anyukája volt a királynő, ő pedig a hercegkisasszony, aki szívesen kérdezett, így fedezte fel a világot. Ahogy a felhőket figyelte, egyszer csak megszólalt:

– Anya, nézd, az ott olyan, mint egy oroszlán! – mutatott az égre, ahol egy hatalmas felhő formája tényleg egy oroszlán alakját idézte.

– Igazad van, kincsem. De nézd csak ott, előtte meg egy nyuszi formájú felhő van! Mintha kergetné a nyuszit. – válaszolta az anyukája mosolyogva, miközben Lillácska szemei csillogtak a kíváncsiságtól.

– Tényleg!

– Anya, a Nap és a felhők ilyenkor játszanak egymással? Szerintem igen. Szerinted is? A szél fújja a felhőket, ugye? Ő is játszik velük?

– Valóban olyan, kincsem – válaszolta anyukája szeretettel.

– Ahogy te is látod, egy csodálatos játék folyik az Égen, és most mi is részesei vagyunk.

Lillácska mosolygott, majd egy újabb kérdés szökött fel ajkára:

– Anya, amikor vihar van, akkor is játszik a szél és a felhők egymással? A Nap ilyenkor nem akar játszani? Haragszik rájuk, mint amikor én megharagszom Zsófira, mert nem akar velem játszani az oviban? Azért lesz fekete és sötét az Ég?

Az anyukája egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan, lágyan válaszolt:

– Kincsem, a Nap sosem haragszik. Amikor vihar van, a szél és a felhők akkor is táncolnak, csak éppen akkor más a játékuk. De ne feledd, hogy a Nap mindig ott van, még akkor is, ha éppen nem látjuk. Csak egy kicsit elrejtőzik, hogy pihenhessen, és újra ragyogva visszatérjen, amikor a felhők elvonulnak. Ahogyan néha mi is pihenünk egy kicsit, hogy aztán új erővel éljük tovább a napunkat. Az Ég és a szél másképp játszanak, és így teremtenek varázslatot az Égbolton. Amikor villámlik, akkor jelenik meg a varázslat az Égbolton.

– Értem, anya.

– Itt az ideje hazamenni, kicsi lány! – szólt az anyuka.

– Jó, rendben! – válaszolta Lillácska.

Nevetgélve szedtek egy-egy csokor szép réti virágot, miközben sétáltak haza. Lillácska boldogan mesélte este apukájának el a Nap és a felhők játékát.

Néma szeretet

(A képet mestreséges intelligencia készítette.)

Nézem a gyönyörű fákat, melyek koronájukkal a felhőket súrolják. Büszkén állnak, időtlen méltósággal. Átvészelik a tomboló viharokat, elviselik a perzselő napsugarakat, és némán hordozzák a tél súlyos hóleplét. Nem kérdeznek, nem panaszkodnak. Csak állnak mozdulatlanul, őrizve az erdő csendjét. Ágaik otthont adnak az erdei állatoknak, menedéket a madaraknak, árnyékot a vándornak. Oly természetesen adnak, mintha semmi más dolguk nem lenne ezen a világon.

Talán jobb lett volna, ha a lelkem egy fában születik meg. Akkor nem kellene ennyi fájdalmat átélnem. Nem várna el tőlem senki semmit, nem kellene megfelelnem senkinek. Nem szakadna meg a szívem a világ ridegségében, nem érné lelkemet annyi seb. Csak állnék némán, gyökereimmel mélyen kapaszkodva az anyaföldbe, és csendesen figyelném az idő múlását.

De még egy fa sem él hiába. Mert a fák nemcsak állnak – ők is adnak. Gyökereikből táplálják a fiatal, erőtlen hajtásokat, táplálékot, energiát küldenek a beteg ágaknak. Nem kérnek cserébe semmit, nem várnak hálát. Nem vágynak elismerésre, nem követelnek figyelmet. Csak szeretnek. Feltétel nélkül, tisztán.

Oly kevesen vannak a világban, akik így szeretnek. Akik nem vesznek el a saját fájdalmukban, akik nem várnak viszonzást. Bevallom: nekem ez a világ túl durva. Néha úgy érzem, mintha a lelkem törékeny üvegből lenne, amelyen egyre több repedés fut végig.

Hiszem, hogy nekem is ezt kell megtanulnom. Úgy szeretni, ahogyan a fák. Elvárások nélkül, szavak nélkül, csupán a létezésemmel. Nem remélni semmit. Csak adni.

Talán egy nap sikerül... és nem várom el, hogy engem is szeressenek.

A szerelmes mágus

Aleandro, a nagy mágus, már régóta figyelte Sofiát. Titokban csodálta, míg végre egy könyvesboltban megszólította. Egyre többször találkoztak, közösen nézegették a könyveket. Bár mágus volt, a szerelem bizonytalanná tette.

Egy parkban várta Sofiát, piros kalapban, kezében hatalmas virágcsokorral. Szíve hevesen dobogott, miközben szélörvény kavarodott körülötte. Amikor Sofia megérkezett, átadta neki a csokrot. Tekintetük találkozott, és a pillanat varázsa átjárta őket.

Gyengéden megölelték egymást, majd egy lágy csók pecsételte meg szerelmüket. Aleandro halkan suttogta:

– Lényed káprázatos, Sofia. Ragyogásod, mint a hajnal fénye… és én elvesztem varázsodba

A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

Az álarc mögött

Elizabett már napok óta ápolta Magdolnát. Az idős asszony egyedül érkezett a kórházba, sem családja, sem ismerőse nem volt, aki meglátogatta volna. A nővér eleinte csak a kötelességét teljesítette: tisztába tette, segített neki enni, figyelte az állapotát. De Magdolnával más volt, mint a többi beteggel. Az első perctől kezdve érezte, hogy az idős hölgy különleges.

A beszélgetéseik apránként mélyültek el. Kezdetben csak az időjárásról, a kórházi életről váltottak szót, de Magdolna mindig olyan megjegyzéseket tett, amelyek elgondolkodtatták Elizabethet. Volt valami a szavaiban, amitől az ápolónő úgy érezte, mintha a lelkébe látna.

Egyik este, amikor a kórház már elcsendesedett, Elizabett az ágya mellé ült, ahogy az utóbbi napokban már megszokottá vált. Magdolna fáradtan, de mosolyogva nézett rá.

– Kedvesem – szólalt meg halkan –, látom rajtad, hogy sok mindent cipelsz magaddal.

Elizabett meglepődött. Mióta lett ennyire átlátszó?

– Nem is ismer engem – válaszolta halkan, miközben óvatosan igazította meg a takarót.

Magdolna halványan elmosolyodott.

– Nem kell ismernem. Az emberek álarcot viselnek, de a szemük sosem hazudik.

Elizabett megállt egy pillanatra. Valóban, hosszú ideje érezte már, hogy nem önmaga. Az ápolónő szerepe mögé bújt – mindig kedves, mindig segítőkész –, de belül félt. Félt attól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ha megmutatná valódi énjét, talán nem fogadnák el.

– És ha nincs más választásom? – kérdezte halkan.

Magdolna felé nyújtotta a kezét, Elizabett pedig ösztönösen megfogta.

– Mindig van választás. A félelem az, ami ezt elhiteti veled. Az élet nem arról szól, hogy másoknak megfelelj, hanem hogy megtaláld, ki vagy valójában. Le kell vetkőzni az álarcot, mielőtt túl késő lenne.

Elizabett szeme sarkában könnycsepp csillant.

– De mi van, ha az, aki vagyok, nem elég?

Magdolna ujjai gyengéden szorították az övét.

– Elég vagy. Mindig is elég voltál.

Az éjszaka csendje körülölelte őket. Elizabett még sokáig ott ült az idős asszony mellett, figyelte a nyugodt légzését. Magdolna arcán béke tükröződött. A szavai lassan beépültek a szívébe, mint egy rég elfeledett dallam.

Hajnalban, amikor újra belépett a szobába, Magdolna már nem lélegzett. Mosoly ült az ajkán, álmában átért egy másik világba.

Elizabett könnyes szemmel megsimogatta a kezét.

– Köszönöm – suttogta.

És tudta, hogy innentől másképp fog élni.