Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..

Álmodó erdő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A téli havas erdőben egy csendes varázslat honol. A fák ágai alatt hóval borított ösvények kígyóznak, minden lépés ropogós, a fagyott hó halk reccsenéssel adja meg magát, amely a hideg levegőben tisztán hallatszik. Az erdő hangja mély, édes nyugalmat áraszt, mintha minden egyes hópehely, amely a földre hull, egy rejtélyt hordozna, amelyet a fák csendben őriznek. A levegő friss és fagyos, illata a hó és a fenyő keveréke, és bár hideg van, az erdő melegebbnek tűnik, mint bármi, amit a külvilág kínálhat.

Az erdő fái pihennek. Álmodnak a hótakaró alatt, miközben a hó régi meséket rejteget, amelyeket az évszázadok suttognak a fák között. A hideg csendben a világ elcsendesedik, és a fák, mintha csak várnák, hogy valaki figyeljen rájuk, elkezdik mesélni történeteiket. A szél egy-egy elhaló susogással viszi tovább szavaikat, de ha igazán figyelsz, a hó ropogása is egy szép világot rejt. A fák úgy állnak ott, mint bölcs öregek, akik az idők során mindent láttak, mindent megéltek. Az ágak között táncoló hópehely olyan, mintha egy titokzatos emlék lenne, amely már elhalványult, de a fák még mindig őrzik.

A levegőben szinte vibrál a téli csönd. A hófehér tájon, ahol a fák vastag, hóval borított kabátot viselnek, az állatok halk léptekkel járják az erdőt. Egy róka vörös bundájával a fehér tájon szinte észrevétlenül mozog a fák között. A szemei élesek, és minden egyes mozdulata elegáns, mintha a téli erdő szelleme lenne, aki belesimul a hó takarójába. A mókusok ügyes kis kezeikkel csipegetik a fenyőtobozokat, az apró rágcsálók pedig gyorsan futnak a hóban, nem hagyva nyomot, mintha elnyelte volna őket a természet. A szarvasok csendben bóklásznak, szívesen megpihennek egy-egy fenyőfa alatt, és néznek körbe, mintha tudnák, hogy az erdő minden egyes zugában rejtett csoda lapul.

A téli erdő lényege a csend, amelyet csak a hó ropogása, a szél süvítő hangja és az állatok neszei törnek meg. A hópelyhek lassan hullanak, és az egész erdő egy hatalmas fehér takaró alá bújik, amely megóv minden zajtól és zűrzavartól. A fák, amelyek oly sok éve állnak, most egy kis pihenőt tartanak, szorosabbra húzva ágaikat ebben a csendes, hóval borított világban.

Ez a világ megnyugtató, hideg, mégis valami titokzatos melegség árad belőle. Az erdő a télben is él, csak most álmodik, a hó az ősi ritmus szerint hullik, és minden egyes hópehely egy új történetet mesél a világnak.

Tavaszi varázs

Lennék hóvirág,

tavasz hírnöke, amely a hó alól

szelíden kibontja apró szirmait,

egy titok, mit a tél még rejteget.

Napfény öleli halvány szirmaim,

csendben remeg a Föld, ahol állok,

érzem, hogy az ébredés már halkan lép,

s szívemben a szirmok suttognak, dalolnak.

Hirdetem a szépet, a csodát,

hó alól ragyogjon mindaz, mi vár,

e pillanatban nyíljon meg a világ,

s titkokból szőjön tavaszi varázst.

Hófödte táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hófehér takaró mindent átölel,

Fagyott kristályok fényesen csillognak,

Fenyők ágain kis cinke ül a fán,

Dalát szórja szét a téli éjszakán.

Halkan roppan a hó léptek nyomán,

Csillagfény kísér, az erdő csendjén.

Csendes éj suhan, szívemig hatol,

Csodálom a szép téli évszakot.

Elfed titkokat, betakar a tél,

Hófödte táj nyugalmat hoz s reményt,

Szívem ilyenkor csendben megpihen,

Tél ölel át, békét hoz csendesen.

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.

Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.

– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.

Hazavittem.

Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.

Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.

– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.

Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.

– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?

A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.

– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?

Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.

Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.

– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.

Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.

Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.

Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.

– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.

És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

Szépséges január

                                 

Az ünnepek fénye már messze dereng,

Csillagok álma a hóban pihen.

A természet alszik, a világ megáll,

Fákon a dér ezüstös fénye megáll.

Bent a kandalló melege ölel,

Tűz ropogása lelket felemel.

Meghitt a csend, mint halk szívdobbanás,

Nyugalmat hint az idő – s elmúlás.

Kint cinkepár ül a pihenő ágon,

Tollukra száll a hó, mint könnyű álom.

Madarak röptében élet fakad,

S a tél némasága mindent betakar.

Január csendje, a tél tiszta szava,

Álmokba suttog – megáll minden zaja.

A természet lélegzik, halkan, puhán,

Szépséges január nyugalmat áraszt ránk.

A tél érintése - hangos vers

 

Aurora Amelia Joplin - A tél érintése

Készítette: Szegvári Irodalmi Kör

Felolvasó: Újvári Ágnes

Isten érintése

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

A tél, mint egy titkos festőművész,

Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.

A fák, mint bóbiskoló szobrok,

Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,

Csendes álmok közt fényben fürödnek.

Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,

De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,

Leheletük a csendet táncoltatja.

Titkokat hozva, az égi mennyből,

Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,

A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.

Fehér füstként érinti meg az éjt,

Miközben a hó, mint halk mosoly,

Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,

Mikor a keze mindent elcsendesít.

A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,

Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

A gyertya fénye

/A képet mesterséges intelligencia készítette /

A tél vastag, fehér takarót terített a kis falu fölé. A házak ablakai mögött meleg fények pislákoltak, az utcákon lassú léptekkel sétálgattak az emberek, és mindenki tudta, hogy egy különleges este közeleg: karácsony.

A falu szélén, a fenyőfák között, egy kis ház állt, amely egyetlen embernek adott otthont. Anna, a magányos nő, aki évről évre egyedül töltötte az ünnepeket. Fiatal korában egy boldog család tagja volt, de a sors kegyetlen folytán a férje és gyermekei egy balesetben örökre elhagyták őt. Azóta minden évben ugyanabban a magányos fájdalomban élte le az ünnepeket, hiszen nem tudott mit kezdeni a fájdalommal és az ürességgel.

Idén karácsonykor azonban valami más történt. Anna úgy érezte, mintha valami titkos erő hívogatná, hogy ne zárkózzon be teljesen a világtól. Valahogy olyan érzése volt, mintha a szeretet egy másik formában, más módon próbálna elérni hozzá. Reggel, miután felébredt, egy papírdarabka volt az ajtó elé téve, egy kézzel írt üzenettel:

„Ne feledd, a szeretet mindig ott van, ahol a szívek nyitottak.”

Anna elmosolyodott, de az üzenet mégis furcsa szomorúságot ébresztett benne. Miért éppen most? Miért most? De elhatározta, hogy nem hagyja figyelmen kívül ezt az apró jelet, és elindult, hogy megnézze a falu ünnepi készülődéseit.

A falu központjába érve a templom környékén gyülekező embereket látta, ahogy díszítenek, énekelnek, és mindenki mosolygott. A téren fenyőfa gyönyörűen ki volt díszítve, a gyerekek boldogan futkároztak körülötte. Anna megállt, és csodálkozva nézte őket, mikor egy ismerős hang szólította meg:

— Anna! Miért nem jössz el velünk az éjféli misére?

Az ismerős hang egy öregasszonytól jött, aki mindig segített neki, amikor szüksége volt valamire. Anna kicsit habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy. Talán most, talán ezen az estén valami más történhet.

A templom csendes, megnyugtató légkörében Anna leült, és az emberek körülötte mind mosolyogtak. A szívek itt, a templomban valahogy egymásra találtak. A pap imája, az éneklő hívek hangja, a gyertyák fénye mind-mind egy hatalmas, szeretettel teli ölelést alkotott.

Amikor elérkezett az este csúcspontja, a pap azt mondta:

— Ma este, mi a szeretet fényét gyújtjuk meg. A karácsony nemcsak a családról szól, hanem arról is, hogy mindenki, aki tiszta szívvel közeledik a másikhoz, megtalálja azt a fényt, amit keres.

Anna szemei megteltek könnyekkel, de nem a fájdalom, hanem az érzelmek áramlása miatt. A templom egyetlen nagy közösséggé vált, amelyben mindenki ott volt egymás számára, ahol a szeretet nem ismer határokat.

Ahogy az éjféli mise véget ért, és az emberek szétszéledtek, Anna nem indult haza. Inkább megállt a templom udvarán, és az éjszakai égboltra nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, és egyetlen gondolat öntötte el a szívét: „A szeretet mindig ott van, csak meg kell engednünk, hogy megtaláljon.”

Ekkor hirtelen egy apró kéz érintette meg a vállát. Anna megfordult, és egy kislány állt ott, kezében egy kis kosár, benne egy gyertyával.

— Ez a gyertya önnek szól, hogy emlékezzen rá, hogy soha nem lesz egyedül, ha a szeretetet a szívében hordja.

Anna megölelte a kislányt, és úgy érezte, mintha egy darab a múltjából tért volna vissza. Az éjszaka csendjében, a fenyőfák között, a karácsony valódi fénye ragyogott fel benne. A szeretet mindig ott volt, csak ő maga zárkózott el előle.

Az este végén Anna hazaindult, de most már nem érezte magát magányosnak. A szíve megtelt azzal a szeretettel, amit mások ajándékoztak neki, és tudta, hogy a karácsony valódi lényege nem más, mint hogy a szívünk képes megnyílni mások felé, és így válhatunk mi is részeseivé a szeretet határtalan áramlásának.

A Remény lámpása

n 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lágy szellő ringatja álmok kék tavát,

hol csillagok szórják fényük harmatát.

Fátyolfelhők mögött a nap is megpihen,

de szívünkben a remény sosem szunnyad el.

Egy törékeny sugár áttör az éjen,

mint kristályhang a csend mély tengerében.

Úgy érinti lelkünk, mint könnyű szirom,

mely harmatot rejt egy rózsaszín hajnalon.

A remény az, mi halkan hozzánk simul,

mint titkos dallam, mi szívünkben vonul.

Nem harsány, nem lüktet, csak csendesen él,

de erősebb minden szónál, minden fájdalomnál.

Ha az utad ködbe vész, ne félj, ne add fel,

a remény vezet, mint lámpás a dombon.

S ha minden veszve látszik, csak nézz fel az égre,

a csillagok között ott ragyog az ébredés fénye.

Mert a remény nem más, mint híd az álomhoz,

köré szőtt színes, fonott szálak.

Lágyan ölel, mint anya karja a gyermeket,

és azt súgja: „Mindig van remény.”

Mikulás zsákja

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mikulás, Mikulás, szánnal jössz,

Fehér szakállal, piros kabátban,

Csengettyűk hangja messze szól,

Hozod a meglepetést, hozod a jót.

A hóban csendben lépkedsz,

Lelkedben boldogság, szeretet,

Hozol a kicsiknek mosolyt,

A nagyoknak örömet, csuda jót.

Ajándékot, örömet szétszórod,

Minden kisgyerek szívébe,

Mikulás, te vagy az ünnep fénye,

Szeretetet viszel mindenki szívébe.

Zsákodban ajándékok, sok-sok csoda,

Téli mesék, játék, édes falatok,

Mikulás, te minden kicsi szívet örömmel megtöltesz,

A zsákodból az egész világra jut bőven.

A rózsa álma

 

Hó fedte rózsa tündököl,

Méltósággal ő üdvözöl.

Harmatgyöngy a szirmain pihen,

Mint álmodó lélek szívemen.

Fagy csókolja gyenge bimbóját,

Őrzi titkait, minden báját.

Tél szigorán jóval túlragyog,

Megfagyva is szépséges, nagyon.

Nem hervad el, csak szunnyad csendben,

Élteti álmát hó-lepelben.

Lelkemben őrzöm hű képét,

Látom az élet szépségét.

S ha jön a tavasz, újraéled,

Zöldje ígér új, tiszta létet.

De most a hóban méltóan áll,

Mint ég és föld közti rózsaszál.

Egy falatnyi remény

 

A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.

– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.

Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érzett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.

– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!

A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.

– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.

A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.

– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.

Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.

– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.

A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.

– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.

A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.

Hó, de jó!

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

A napfényben csillog a hó,

A szemnek olyan ragyogó,

A fehérsége megnyugtató,

Oly nyugalmat árasztó.

Előkerül a sok szánkó,

Csúszkálni olyan csuda jó,

Hóember is gyúrható,

Jézuska is csinálható.

Mi mindenre jó a hó!

Hógolyózni jaj, de jó!

Legszebb, ha hull a hó,

A télben ez a csuda jó!

Hajnalillat

Üresség ölel, mint fagyos téli csend,

Szívem mélyén fájdalom csendje van bent.

Szeretet lángja rég kihunyt, csak hamuja maradt,

Álmok közt bolyongok, s a lélek megfagyva hallgat.

A sötét égbolton csillagok fakulnak,

Fényük távolodik, szépen, lassan kialszanak.

Hó lepi a tájat, s ahogy lassan olvad,

A változás kísér, mint hűvös hajnalillat.

Elmúlás szárnyain suhan át az idő,

Örökké vágyom, de minden tovatűnő.

S ha elér a tavasz, s a jégszív is megenyhül,

Az üresség csendje talán új fényre lendül.

Gyönyörű havon megcsillan a fény,

Remény csókját hinti az éj peremén.

Lelkem mélyén a parázs, talán még él,

Fagyott álmaim lassan újra felébrednek még.

A sápadt égen egy csillag int felém,

Én tudom, holnap visszaintek – van még remény.

A tél talán elmúlik, új tavaszra vágyom,

Hogy lelkem olvadjon, s új fényre találjon.

Angyali hópelyhek

Fagyos havon megcsillan a Hold fénye,

Hópelyhek táncolnak a széllel – reménnyel,

A fákon a hó mint puha takaró – elterül,

Hópelyhek hullanak – a felhők szívéből.

Ilyenkor minden csendben megpihen,

Nyugalom hull rám, akár a hópihe,

Minden hópehely – egy szívből jövő szeretet,

Hull-hull az égből – angyali üzenet.

Angyalok küldik – lelkedhez a fényt,

Hópelyhek rejtenek – reményt, megnyugvást,

Kinek fájdalom mardossa szívét,

Oda száll a béke – s hoz megváltást.

Váratlan vendég

Kint a városban csend van, késő estére jár. Nagy pelyhekben hullt a hó, és szépen lassan befedi, fehérbe borítja a várost, betakarja. A téli estének ez a varázsa, mely álommal átitatott csendje volt érezhető. Kedvenc évszakom a tél, mert ha esik, nyugalom átjár mindent, és elcsendesednek az emberek.

Bekuckóznak az otthonukba a jó melegbe, és pihennek. Én is ezt tettem. Begyújtottam a kandallóba, és készítettem egy forró teát. A kandalló mellé a nagy fotelomba leültem, és élvezettel néztem a tüzet. Egy mondás jutott az eszembe, amit régen a nagyszüleimtől hallottam, hogy aki nézi a tüzet, annak a lelke megcsendesül, édes nyugalom szállja meg.

A lángok lobbantak hol fel, hol le, vörösen izzottak, szinte táncoltak. Olyan, mintha mondani szeretnének valamit, mesélni. Aztán hirtelen eltűnnek a lángok, mintha az izzó parázs elnyelné őket. Kellemes, meleget adó tűz, felmelegítette a testemet, mert kint hideg volt. A forró tea átjárta a belsőmet.

Nehéz napom volt, de még dolgoznom kell itthon. A kandallóra tettem még pár darab fát, és a parázsból újra életre keltek a tűz lángjai, elkezdtek táncot járni, vörösen izzani. Szépen duruzsoltak nekem, olyan andalítóan! Felálltam, mert elálmosított.

Bekacsoltam a számítógépemet, és átolvastam, amit eddig írtam. Folytatnom kell a regényemet, mert kifutok az időből. A kiadó már nagyon sürget. Mióta egyedül élek, elköltözött a párom, sajnos nem jön az ihlet. Hiányzik a szenvedély abból, amit írok. Mintha nemcsak a ház ürült volna ki, hanem a lelkem, a szívem is. Befejezem a könyvemben a részt. A tűz még szépen ég, a lángok tácolnak a kandallóban.

Megnézem a telefonomat, és lám, jött egy új üzenet. Volt szerelmem, Viktor azt írja, fél óra múlva ott vagyok nálad. Tíz éve nem találkoztunk. Hú! Most mit csináljak? Gyorsan letusoltam, és kicsit rendbe tettem magam. Öt perc és itt van. A hajam még csurom vizes. Betekertem egy törölközővel, és már csengettek is. Mentem ajtót nyitni.

– Szia, Viktor! – köszöntem.

– Szia, Betti! –köszönt vissza Viktor!

– Fáradj be! – hívtam be a házba.

Megöleltük egymást.

– Nem volt könnyű megtalálnom téged, de addig kutakodtam, amíg sikerült! – mondta Viktor.

– Tényleg? Miért kerestél ennyire? – kérdeztem.

– Tudod, a gimi után elváltak útjaink. Éltük az életünket. Én soha nem tudtalak elfelejteni. A szerelem soha nem múlt el irántad. – mondta Viktor.

Elkészítettem közben egy meleg teát. Átnyújtottam Viktornak, és zavaromban hozzá ért a kezem a kezéhez. Belebizseregtem.

– Nem is tudom, hogy mondjam el, de én is próbáltalak elfelejteni. Nem igazán sikerült. – mondtam.

Viktor kortyolgatta a forró teát, és figyelt engem. Látta, hogy zavarban vagyok. A vizes hajam kócosan száradt a kellemes meleg nappaliban. Én is jól megnéztem Viktort. A barna, nagy, kerek szemei ugyanolyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem. A teste most izmosabb volt. A szívemben soha nem szűntem meg szeretni. Az élet elszakított minket, mert túl fiatalok voltunk.

– Örülök, hogy itt vagy. Hol szálltál meg? – kérdeztem.

– Nem lenne gond, ha itt tölteném az éjszakát ma este? Nem foglaltam sehol le szobát, mert ebben a kicsi városban nincs is szálloda, csak jóval messzebb. – válaszolta Viktor.

– Rendben, nem probléma. Beszélgetünk. Van miről, szerintem. Tíz év hosszú idő, mióta nem találkoztunk. – mondtam.

– Hoztam neked valamit. Viktor elővett egy finom bort. Meg kell ünnepelnünk, hogy tíz év után újra látjuk egymást.

– Ó! Emlékeztél rá, hogy ez a kedvencem borom! – válaszoltam meglepődve.

Egymás mellé ültünk, és meséltünk, mert volt mit. A kandalló tüze még pislákolt, és kellemes hangulatot árasztott. Közben a bor szépen fogyott az üvegből. Nevetgéltünk, a bor is hozzásegített.

Viktor hozzám hajolt, és megsimogatott. A szívem gyorsabban dobogott. Arcomat a két kezébe tette, hozzám bújt, és meg csókolt, én vissza csókoltam. Egymás iránti szerelmünk soha nem szűnt meg. Csak tíz évig aludt. Most felébredt. Az élet érdekes fordulatokat hozott nekem ezen a szép téli estén. A szerelmet.