Én kis falum

Itt születtem, hol a fű zöldje más,

az Alföld síkján, hol a levegő illata mindig hazavár,

itt nőttem fel, itt voltak boldog éveim,

szívemnek örök emlékek, melyet soha el nem felejtek.

A falum jó pár éve már város,

de bennem mindig falu marad,

fiatalok nincsenek, elmentek,

a faluban az élet már lassan csak emlék lesz.

Munka nincs, csak üres tekintetek,

az utcák csendjét csak a szél zavarja,

mindenki elfásult, elzárkózott,

a gyerekek is a négy falak között a virtuális világban lelnek boldogságot.

A mosoly eltűnt, az arcok búsak,

a boldogság elbújt, a szürkeség az úr.

Szomorú látni, mivé lett kis falum,

hol egykor a gyerekek hangja töltötte meg a falut.

Most csend van, mindent elnyel a szomorúság,

a falu alig él, szép jövőt nem ígér,

Körösladány, szeretett kis falum,

néma lett, ahol egykor vidáman és boldogan élhettünk.

Ajándék eső

Egy nyári, esős estén sétára indultam. Az arcomat lágyan érintő, szelíden szitáló eső egyáltalán nem zavart – sőt, kifejezetten élveztem. Az eső frissítő illata átjárta a levegőt, mintha megtisztította volna a forró, fülledt nap nyomasztó terhét. Ahogy lépkedtem, a gondolataim lassan elcsendesedtek, a lelkem megnyugodott. Az utca fényei meghitten ragyogtak körülöttem, mintha mindegyik lámpa egy apró reményt sugárzott volna felém.

Egy esernyőt tartottam a kezemben, de ahogy haladtam, úgy éreztem, minden lépéssel egy-egy szomorúságot hagyok magam mögött. Az évek során felgyülemlett fájdalmak és csalódások lassan szertefoszlottak, akár az esőcseppek, amelyek új életet fakasztanak a kiszáradt földön. Úgy tűnt, ez a séta engem is újraéleszt. Egyszer csak megálltam, és letettem az esernyőt. Rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Miért is védekeznék a nyári eső ellen, amely maga a tisztaság és a megújulás?

Széttártam a karjaimat, és hagytam, hogy az esőcseppek lágyan végiggördüljenek az arcomon. Éreztem a friss eső tiszta illatát, amely egy pillanat alatt életkedvet csepegtetett belém. A szám mosolyra húzódott. Rájöttem, hogy régóta elfelejtettem igazán élni, megélni a pillanatokat. Belevesztem a mindennapok sodrásába, és problémáim szorításában éltem. De most megértettem: még nem késő. Még élhetek, élvezhetem az élet apró csodáit. Eldöntöttem, hogy ezentúl így lesz.

Mosollyal az arcomon, a szívemben örömmel folytattam a sétámat. Az esernyőt ott hagytam – örökre. Már nincs szükségem rá, mert nincs mitől félnem. Semmi és senki nem árthat nekem, hiszen a boldogság védelmező pajzs, amit senki nem törhet át. Visszanéztem az esernyőre, amely most már a múltamat jelképezte – a fájdalmakat, a terheket, amelyeket végre letehettem.

Az eső egyre jobban esett, de nem bántam. Hagytam, hogy lemossa rólam a múlt sebeit, fájdalmait. Minden lépéssel könnyebb lett a szívem. Mély hálával fogadtam ezt az esőt – ezt az ajándékot, amely tisztára mosott, és újraéledést hozott az életembe.

Elmúlás

Sétálok a megsárgult faleveleken,

A fák között, melyek még szépen tündökölnek,

Pompáznak megannyi ezernyi színekben.

Egy falevél a kezembe hull éppen.

A fák susogása zene a füleimnek,

A hulló falevelek az elmúlásról beszélnek.

Tenyeremben hullva egyikük elmondja:

Az elmúlás szomorú, szúr mint a töviskoszorú.

Mint ahogy a fák télen megpihennek,

Álmukból tavasszal újra felébrednek,

A szív is elfárad, megújulásra vágyik,

A szeretettől újra pompázva virágzik.

Álmodat átfesteném

Szeretném elűzni a szomorúságod,

Az arcodról a keserű bánatod,

Festenék neked hulló csillagokat,

Boldogságot hozó angyalokat.

Álmodat átfesteném színesre,

Énekelnék neked a szívedbe,

Dúdolnám éjszaka a szeretet dalát,

Vigyáznám álmod minden pillanatát.

Álmodban átfesteném a holnapot,

Festenék mosolyt, kedves hangulatot,

Örömmel teli boldog valóságot,

Lefestenék neked minden kívánságot.

Anyai ölelés

Anyai ölelés, meleg szeretet,

Számomra ilyen nem létezett,

Jó éjt puszit soha nem kaptam,

Pici gyermekként mennyire akartam.

Szülői kedvesség, figyelem,

A gyermeknek lelki eledel,

Esti mesék öleléssel,

Anyai szív melegével.

Sok sok puszi és mondóka,

Gyermek szívét meggyógyítja,

Sajnos nekem nem volt ilyen,

Szomorú is volt a szívem.

Szülői szeretet, biztonság,

Egy életet meghatároz ám,

Megtanultam szívemet kinyitni,

Igazán önzetlenül szeretni.

Az Idő

Az idő lekorlátoz,

Mindentől megfoszt,

Beszűkít a világába,

Be börtönöz egy szobába.

Minden időhöz kötött,

Olyan mintha láncot hordanánk,

Húznánk és cipelnénk,

Az időnek rabszolgái lennénk.

Az órát nézzük állandóan,

Szaladunk és rohanunk,

Szomorúvá válunk,

Estére összeroskadunk.

Álljunk meg és lassítsunk,

Mély levegővel lazítsunk,

A pillanatoknak hódoljunk,

Az idővel ne harcoljunk.

Az idő pillanatokból áll,

Ha kell meg áll,

Viszont nem vár,

Hát élvezd már!

Szomorú sziromszív

A cseresznyefa alatt ültem, és néztem, ahogy a nap lassan aranyszínű köntösbe burkolja a kertet. Az áprilisi fuvallat gyengéden borzolta a fák leveleit, mintha titkokat susognának egymás között. A cseresznyefa virágai fehér sziromköntösben díszelegtek, amelyek az aranyló napsugarakban még tisztábbnak, még fényesebbnek tűntek, mint valaha. De a szépség nem hozott megnyugvást – a szívem egyre nehezebben verte ritmusát a mellkasomban.

Szomorúság ölelt körül, akár egy régi, kopott takaró. Talán, mert valami elveszett bennem, vagy csak mélyen megbújt a lelkem egy szegletében – egy olyan titok, amit nem mertem kimondani, mert féltem, hogy ha egyszer a szavak súlyával a világra engedem, örökre megváltozom.

A távolban, az ég peremén a nap lassan süllyedni kezdett, s ahogy aranyszíne egyre mélyült, a kert is más árnyalatot öltött. A fák törzse sötétebb lett, a virágok pedig, mintha búcsút vennének a fénytől, szomorú csillogással hajladoztak. Ahogy a cseresznyefa alá hajtottam a fejem, hallottam, ahogy egy-egy szirom aláhullik. Egy szirom a tenyerembe hullott, és velem együtt sírt, mintha gyászba borulna minden körülöttem.

Egyetlen gondolat tört fel bennem, mint ahogy a régi sebek néha, váratlanul, újra lüktetni kezdenek. Talán sosem fogok megszabadulni attól az érzéstől, ami itt, a cseresznyefa alatt úgy ölel magához, mint egy szívbe markoló sötét árnyék. Egy régi szerelem emléke volt ez, amely már csak foszlányokban élt bennem – egy mosoly, egy pillantás, amit talán csak én őrzök ennyire görcsösen.

Az aranysárga nap fénye lassan megfakult, és én ott maradtam egyedül, a cseresznyefa alatt, magamra hagyva a múlt árnyaival. A szívemben egy rés mindig szomorú marad, akárhány szirom is hullik még, akárhányszor is tör előre a tavasz újra meg újra. Az a szerelem, ami valaha olyan ragyogó volt, mint a napfény, most már csak egy halk, szomorú emlék, ami a lelkem legmélyén rejtőzik.

Bánat király és a szerelem

 

Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy királyság. Ennek a királyságnak a királya Bánat király volt. A király tele volt bánattal és szomorúsággal. A könnycseppjei szürke színűek voltak, amikor sírt. Fiatal volt még, és nagyon szép király, de meg volt keseredve. Mindennap, amikor megérezte, hogy valaki bánatos lett, odament, odarepült az emberekhez, és elültette a szívükbe a bánatot, keserűséget, szomorúságot. Ha sikerült neki olyan mélyen az ember szívébe beültetni, még szegény ember bele is halt a szomorúságába. Bánat király varázslatos képessége az volt, hogy tudott repülni, mert az apukája tündér volt. Az anyukája ember. Sajnos, a királyságban több volt a bánatos ember, mint a boldog. Az égen a felhők is csupa szürkeséggel borították be az eget. A Nap néha ragyogott fel az égbolton. A házak falait is szürke színűre festették az emberek. Alig akadt egy pár színes és vidám ember és mosolygós boldog gyerek.

Élt a királyságban egy királynő is. Ő volt a Boldogság királynő. Varázslatos képessége volt, mert a nagyszülei tündérek voltak. Valamikor ők uralkodtak a királyságban, de elveszítették a trónt, mert legyőzte a Bánat király apja az ő édesapját. Nagyon szép palotája volt, tele virágokkal, ahol az égen a felhők fehéren fodrozódtak, a Nap is fényesen ontotta a sugarait. Sajnos, sokszor a szürke felhők többször voltak jelen az égbolton, és sokszor teljesen beborult az ég felettük. Nagyon igyekezett a Boldogság királynő, hogy a boldogság uralja a királyságot, de sokszor elfáradt, mert nem volt könnyű az emberek szívébe a boldogságot beültetni. Gyönyörű haja aranyszínben pompázott, amikor repült, és lobogott a szélben arany haját, mindenki csodálta. A szárnyait kitárva kellemes virágillatot hagyott maga után. Ég kék szemeiből boldogság áradt. Amikor az örömtől sírt, a szemeiből szivárványszínű könnycseppek folytak. Állandó mosollyal arcán az emberek szívét felmelegítette. Szolgálatot végzett, ahol csak tudott, szeretetet vitt az emberek szívébe és életébe.

Történt egy napon, hogy Kristóf gyönyörű biciklit kapott a születésnapjára. Anyukája és apukája örömmel adták át neki, hogy ezzel a biciklivel tanuljon meg kerekezni. Boldog volt Kristóf, csak úgy csillogtak a szemei az örömtől. Ki is készítették neki a biciklit, és nagy szemekkel figyelték, segítették a szülők tartották a biciklit, fogták az ülés hátulját, hogy minél hamarabb megtanuljon egyensúlyozni Kristóf. Már sokat gyakorolt, és egész ügyesen ment a kerékpározás, amikor egyszer csak elveszítette az egyensúlyát, és mivel még nem volt teljesen magabiztos Kristóf, hatalmasat esett. Nagyon megütötte magát, hangosan sírt, és csak úgy potyogtak a könnyei! Az egyik térdén jó nagy csúnya seb keletkezett, mely vérzett is. A seb telement porral, és fűszálakkal. A szülők futva igyekeztek Kristófhoz, hogy segítsenek neki

– Anya, Apa, nagyon fáj! – kiabálta Kristóf.

– Semmi baj, kicsim! Elég csúnya sebet szereztél, de meg fog gyógyulni. Ne sírjál, mindjárt kitisztítom a sebedet, és bekenem a kenőccsel. – válaszolta az anyukája Kristófnak.

Bementek a házba, az anyuka ellátta a sebeket, de Kristóf még mindig szipogott, mert bizony nagyon fájt a lába. Az apukája elmondta, hogy ez katonadolog. Erős és ügyes fiú, hamar meggyógyul. Nem is mert zokogni, hiszen ő erős fiú, ezért csak szipogott. Kavarogtak benne az érzések, hogy soha többet nem próbál meg biciklizni, mert félt, hogy újra elesik. Viszont annyira akart száguldozni és bravúroskodni, mint a többi nagyfiú. Minden vágya az volt, hogy megtanuljon biciklizni.

Erre a nagy sírásra és félelemre, szomorúságra felfigyelt a Bánat király. Gondolta, na most ismét lesz egy alattvalója. Ki is tárta szárnyait, hogy felkeresse a kisfiút és beültesse a szívébe a bánatot. Ahogy repült az égen a szürke felhők között, biztos volt benne, hogy egy időre elveszi Kristóf kedvét attól, hogy megtanuljon biciklizni.

Ahogy viszont Kristófnak csillapodott a fájdalma, egyre erősödött benne az a gondolat, hogy ő bizony újra megpróbálkozik a biciklizéssel. Nézte a szép új biciklit, megfogta, és kivitte az utcára. Szeretettel gondolt arra az érzésre, hogy ő bizony mindjárt megtanul biciklizni, és csak úgy száguldozik majd az utcában.

Bizony, ezt azonban megérezte a Boldogság királynő és tudta, mennie kell, hogy az örömöt, a boldogságérzést Kristófnak megerősítse a szívében. Kitárta a szárnyait, melyekből virágillat áradt, és boldogan elindult Kristófhoz. A kisfiú bekötött lábbal állt a biciklije mellett. Apukája mondta neki, hogy pihentesse még egy kicsit a lábait, majd megtanul még biciklizni. Kristóf azt mondta neki:

– Apa! Én már nagyfiú vagyok! Erős! Nem adom fel, és akkor is megtanulok biciklizni, ha fáj a lábam! – mondta büszkén és magabiztosan a kisfiú.

– Ahogy te érzed, kisfiam! Én büszke vagyok rád! Próbálkozzál, és a kitartás meghozza a gyümölcsét, hidd el! Én már csak tudom! Menni fog, és holnap már együtt biciklizünk! – mondta az apukája mosolyogva a kisfiának.

Persze, figyelték a szülők, vajon tényleg megpróbálja-e Kristóf, vagy fél még, és nem mer újra ráülni a biciklire.

Közben megérkezett a Bánat király nagy sebbel lobbal a kisfiúhoz. Figyelte, mit érez, és mit gondol, meglepetésére azt tapasztalta, hogy Kristóf már csak egy kicsit fél, és nincs benne annyi bánat, sőt, minimálisra csökkent ez az érzés benne. Gondolta:

– na, akkor most nekifog, és felerősíti benne a bánat érzést, és elveszi a kedvét örökre attól, hogy biciklire üljön. Éppen hozzá akart fogni, amikor megérkezett a Boldogság királynő.

Még soha nem találkoztak korábban. Mind a ketten meglepődtek. Nézték egymást. A Bánat király szemei kerekre nyíltak, olyan szépnek találta a királynőt, hogy észre sem vette: a szívébe beköltözött a szeretet. Igaz, még csak elkezdődött a változás a szívében. Boldogság királynő is megfigyelte, milyen jóképű a király, csak ne lenne olyan bánatos és szomorú! Tetszett neki, hogy magas és a fekete haja kékesen csillogott a fényben. A nagy barna szemeivel nézte őt. Megszólalt:

– Szervusz, Bánat Király! Jobb lesz, ha elmész, mert Kristóf még ma meg fog tanulni biciklizni. Sokkal több benne a szeretet, mint a bánat, a szomorúság. – mondta kedvesen, de határozottan a királynő.

– Szervusz, Boldogság királynő! Nem mondod, hiszen én is látom! Mire ideértem, átváltozott az érzése. Amikor még elindultam, bánatos volt, és tele fájdalommal, félelemmel. Tied a kisfiú. Nyertél! – válaszolta bánatosan a király.

– Örülök, hogy belátod! – válaszolta mosolyogva Boldogság királynő.

Ahogy Bánat király figyelte a szép, mosolygós királynőt, egyre jobban tetszett neki. Gyönyörűnek találta, és a szíve egyre melegebb lett. Érezte, valami nincs rendben vele. Ilyet még soha nem érzett, mert csak a bánatot, szomorúságot, és fájdalmat ismerte egész életében. Gyorsan elköszönt, és hazarepült.

Hívatta az orvosait, és megvizsgáltatta magát, mert azt hitte, beteg lett, és meg fog halni. Arca elkezdett kifehéredni, a szürkeség eltűnt az arcáról. A szemei csillogni kezdtek. A szíve egyre melegebb lett, és bizsergett a szeretettől. Nem ismerte ezt az érzést. Nem tudta mi ez. Az orvosok nem találtak semmiféle betegséget. Nem hitte el. Újabb és újabb orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondta: nincsen semmi baja.

Volt egy öreg szolgája, aki születésétől mellette volt. Jól ismerte a királyt, és király csak őt tűrte meg maga mellett. Ő sejtette, mi történhetett a királlyal, és a szíve mélyén örült is neki, mert az ő szívében soha nem halt ki a szeretet, csak jól elrejtette. Úgy látta, beszélnie kell a királlyal, és odaállt az ágya mellé, és megszólalt:

– Drága királyom! Tudod, hűségesen szolgáltalak egész életemben! Mindig melletted voltam. Soha nem hagytalak el, mióta megszülettél. Most el kell mondanom neked, hogy mi történik veled. Engedd meg ezt nekem. Tudod, nem vagyok már fiatal, és sok mindent átéltem. Bizonyos dolgokat, amiket te nem.

– Mondjad szolgám! Tudom, meg fogok halni, azért érzem ezt a melegséget a szívemben. – válaszolta bánatosan a király, és a szemeiből szürke könnyek helyett már fehér könnycseppek gurultak le az arcán.

– Dehogy fogsz, királyom! Te most nem haldokolsz, hanem éppen meggyógyulsz! Amit érzel, az a szeretet, és szerelem érzése. Beleszerettél a Boldogság királynőbe, a szíved azért melegszik, mert beleköltözött a szeretet.

– Ó! Tényleg! Neked elhiszem, amit mondasz. Most mit csináljak? Nem tudom… Adj tanácsot, kérlek! Szép a királynő, nagyon tetszik, de én biztosan nem tetszem neki. Hiszen ő ragyog, én meg szürke vagyok a bánattól. Hogyan közeledhetnék felé, ha én ilyen vagyok! – mondta bánatosan, szomorúan a király.

– Kedves királyom! Addig, amíg nem mész el hozzá, ezt nem tudhatod. És ha tetszel neki, és vonzódik hozzád? Már te is változtál, már a szemeid is ragyognak, a szíved szeretettel töltődik, a könnyeid fehérek lettek. – mondta a szolga.

– Igazad van, szolgám! Készülj, velem jössz, és én is kicsinosítom magam, azután indulunk! Kapsz egy repülő unikornist, azzal repülsz velem a Boldogság királynőhöz. – válaszolt a király.

Így is lett. Szépen felöltöztek, és útnak indultak. A király izgatott volt, de öröm töltötte el, hogy újra láthatja a szépséges királynőt. A szolga figyelte a királyt, és mosolygott, mert tudta, nagy változások lesznek a királyságban. Egyszer csak megérkeztek. A Bánat király csak ámult – bámult, mennyire szép helyen élt a királynő. Az ő királysága szürke és virágok nélküli volt.

– Mi járatban itt nálam, Bánat király? – kérdezte a királynő.

– Hozzád jöttem, Boldogság királynő! El kell mondanom neked, hogy beléd szerettem. Amikor megláttalak, a szívem elkezdett meggyógyulni, mert megérintetted. – vallott szerelmet a Bánat király.

Közben átnyújtotta a királynénak az ajándékot, amit neki hozott. Egy gyönyörű gyémántgyűrűt, ami még a király édesanyjáé volt.

– Szeretném, ha feleségül jönnél hozzám! – kérte meg a kezét a király.

A királynő nagyon meglepődött. Tetszett neki a király. Amikor először meglátta, már megragadta a figyelmét a jóképű király. Boldog volt, mert látta, hogy már a királyban is a szeretet uralkodik, nem a bánat. Amikor a király kimondta, hogy szereti, abban a pillanatban a királynő szíve egyesült a királyéval. Gyönyörű, rózsaszínű fény jött ki mind a kettőjük szívéből, és összefonódott. Mindenki csak nézte ezt a csodát.

– Igen, boldogan, leszek a feleséged! Ígérd meg nekem, addig nem tartunk lakodalmi ünnepséget, amíg a királyságodban akár csak egy bánatos ember is lesz! Mindenkihez elmegyünk, és átadjuk nekik a boldogságot a szívükbe. Tele lesz virággal és gyönyörű fákkal az egész királyság. – kérte a királynő a királyt.

– Rendben, Szerelmem! Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Még a mai napon elkezdem a munkát. Ugye velem tartasz? Együtt megyünk? – kérdezte Bánat király.

– Igen természetesen! Együtt dolgozunk, és szórjuk szét a szeretetet és a boldogságot! – válaszolta Boldogság királynő mosolyogva.

El is indultak, és kézen fogva repültek egyik házból a másikba. Nevetve a boldogságtól az egész királyságot bejárták. Nem maradt ki egy ember sem, akinek szomorúság, bánat maradt volna szívében. Ezután készültek a nagy lakodalomra. Bánat király teljesen megváltozott. Mosolygós és boldog király lett. Hatalmas lakodalmat ünnepséget rendeztek. Mindenki táncolt, mulatott, és nevetett. Boldogan életek amíg meg nem haltak.

Isten velem van

Tizenöt éves lányként elővettem egy füzetlapot, és leírtam a szüleimnek, hogy miért döntöttem úgy, hogy véget vetek az életemnek. Könnyeimmel küszködtem, ahogy írtam a sorokat, a betűk csúnyákra sikeredtek, hiszen nem arra figyeltem, hanem a bennem levő fájdalmas érzésekre. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem, észre sem vették, mi történik bennem. Hiszen soha senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Nem kívánt gyermekként láttam meg a napvilágot. Anya, már amikor terhes volt velem, akkor is azt kívánta, bárcsak meg sem születnék. Örök titok marad talán, miért nem akart engem. Nagybátyámtól tudom, már a terhesség alatt elkezdett iszogatni. Annyira stresszes volt, hogy amikor már terhes volt velem, elkezdett hullani a haja, és amikor megszülettem, elveszítette a nagy haját. Teljesen megkopaszodott. Valamit titok lengett körbe engem, amit anyám magában hordozott, és szenvedett tőle. Gyönyörű, egészséges, nagy fekete hajjal és hófehér bőrrel, kerek, fekete szemekkel születtem meg, nagyon szép kislányként. Az éppen szükséges dolgokat megkaptam, de mintha idegen lettem volna, egy seb a testen, egy fekély, egy ölelést, egy jó éjt puszit sem, még jó szót sem kaptam. Legfeljebb tiszta ruhát. Otthon azt mondogatták nekem, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég szép, duci vagyok, és a testvérem az okosabb és ügyesebb.

Így már az óvodában úgy éreztem, hogy nem érek semmit, értéktelen vagyok. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Ezért kezdtem bezárkózni. A fiú testvéremet, na őt imádták a szüleim! Ő volt a mindenük. Mivel bátyám látta, hogyan bánik velem édesanyám, ő is hasonlóan bánt velem. Piszkált, gúnyolt napi szinten, sőt terrorizált, amikor csak tehette. Mindennap a fejemre tette a párnát és azzal fojtogatott, egészen addig míg majdnem megfulladtam. A szüleim ebből semmit sem láttak. Próbáltam segítséget kérni, de semmi választ nem kaptam. Később már meg sem próbáltam elmondani, mert láttam, semmi értelme, nem érdekli anyát. Pici lányként nem tudtam, nem értettem, miért bánt engem a testvérem, mindannak ellenére én szerettem őt. Volt, hogy este lerúgtam a takarót, és kiabáltam: Anya! Anya! Hátha odajön hozzám és betakar, hogy addig is érezzem az anyai szeretetet, de úgy be volt rúgva, hogy meg sem hallotta. Így hát kénytelen voltam én magam betakarózni, nem lehettem több, mint ötéves. Apa sokat dolgozott, de munka után késő estig, néha éjszakáig is kocsmában töltötte az idejét. Viszont ő szeretett, éreztem, a maga módján, néha pici koromban még az ölébe is vett. Ennyi emlékem van. Nem mertem beszélni, megszólalni, féltem. Lesütött fejjel jártam már óvodáskoromban is. Szégyelltem, hogy mit, azt nem tudom. Anya azt mondta, semmit sem szabad elmondani arról, ami itthon történik. Ezt az egy mondatot többször is elmondta, jól megjegyeztem. Később még az orvosoknak sem mertem, hiszen azt hittem, azzal rosszat teszek, pedig kérdezték, minden rendben van otthon?

Az iskolában sem mertem megszólalni, annyira félénk, érzékeny voltam. Jól tanultam, habár soha nem segítettek, és nem nézték meg, készen van-e a házi feladatom. Tíz évesen rendeltem meg a Nők Lapja újság hátoldalából kivágott megrendelőlapon a Két Lotti című könyvet. Ez volt életem első könyve, Imádtam! Hála az égnek, ezért anya nem haragudott. Nagyon sokszor kiolvastam. A könyvek voltak a barátaim, nagyon sokat olvastam később is. Imádtam szárnyalni, a történetekbe belebújni. Képes voltam hajnalig is olvasni. Sőt, az iskolapadba is elrejtettem, és órán is olvastam. Nem értettem, a szüleim miért isznak, miért az alkoholt választják, és miért nem szeretnek, figyelnek rám. Jó kislány voltam. Anya egyre jobban ivott, eltorzult az alkoholtól, beszélni sem tudott. Nyugtatóra ivott, ezt később tudtam meg Szégyelltem. Azt hittem, mindenki látja azt, amit én. Látta, érezte, hogy nem szeretem én sem őt, és sokat kiabált velem. Semmi sem volt jó neki.

Egyszer csak elkezdetem betegeskedni, egyre többet, és egyre jobban fájt a fejem. Apukám biztatására elvittek orvoshoz, vizsgálgattak évekig. Sok gyógyszert kellett szednem. Hónapokat töltöttem minden évben kórházban. Végül azt mondták, ez nem fizikai eredetű, hanem lelki. A sok gyógyszer sem tudta elnyomni a sok fájdalmat, amit a szívemben cipeltem. Ügy döntöttem tizennégy évesen, nem szedek többet be egy szemet sem, kidobtam őket a kukába. Fájdalomcsillapítót néha vettem be, de semmilyen nyugtatót soha többet. Ekkor már késő volt, kamasz lány lettem, teljesen bezárkóztam a szeretet nélküli, rideg élet, az anyai szeretet hiánya miatt. Hiszen senki nem volt mellettem, nem volt, aki csak egy jó szót szólt volna, aki megölelt volna, aki megsimogatott és megdicsért volna, ha jó jegyet vittem haza. Egy szót sem szóltak hozzám. Én egy érzékeny lelkületű kamaszlány voltam. Úgy gondoltam, nem kellek senkinek, nem vagyok értékes, nincs senkinek szüksége rám. Életemben egy ölelést sem kaptam, pedig még egy állat is megnyalogatja a kicsijét, de engem senki nem szeretett. Nem is tudtam milyen az, de mélyen vágytam rá. Szép kamaszlány lettem. Az otthoni helyzet egyre rosszabb lett, elviselhetetlen volt számomra látni azt, hogy hol az egyik, hol a másik szülőm fekszik részegen a lakásban. Nem tudtam senkihez sem fordulni, nem volt sem nagymamám, sem nagyapám, sem keresztanyám, senkim sem volt. Egyedül voltam magányosan a nagy fájdalmaimmal.

A fiúk elkezdtek felfigyelni rám, és udvarolgatni. Egyre többet mentem el otthonról. Továbbtanultam középsuliban, és lett egy barátnőm, de neki sem mertem elmondani a bennem lévő sok fájdalmat. Szerettem hozzájuk menni, oda is költöztem tizenöt évesen. Egy hónap után jött csak értem apa, addig fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok otthon. Onnan jártam iskolába, ott senki nem bántott, kedvesek voltak velem a barátnőm szülei. Nem igazán érdekelt az iskola, mert nem szerettem a zárkózottságom miatt közösségbe járni. Egy szép nyári napon megszólított egy helyes barna fiú a strandon: Nem szeretnék-e este elmenni szórakozni vele. Tudtam ki ő, nagyon jóképű volt, úgy döntöttem, miért ne. Igent mondtam. Akkor este történt egy olyan dolog velem, ami mindent megváltoztatott a későbbiekben az életemben. Amikor először megöleltük egymást, egy olyan finom energia járt át mind a kettőnket, én nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Olyan volt, mint én. Érzékeny és finom jellemű. Egyre többet találkoztunk, és beszélgettünk.

Viszont már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, a sok sötét fájdalom, hogy már ez sem segített. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a sötét érzésekkel. Nem akartam élni, készültem már arra, hogy valamilyen úton-módon elmegyek ebből a világból. Senkinek nem fogok hiányozni. Túl szeretetszegény családba születtem, nem illetem bele. Kikészítettem hatvanhat szem Andaxint, amit anya szedett, és erre ivott. Gondoltam, ez elég lesz arra, hogy örökre elaludjak. Be is vettem éjfél körül az összes szemet. Két nap múlva a kórházban ébredeztem, ki voltam kötözve, karjaim szinte feketék voltak a sok véraláfutástól a sok infúzió miatt. Mielőtt felébredtem, egy csodás helyen jártam, ahol fényesség volt, és nyugalom… meg szeretet. Valaki beszélt hozzám. Isten? Vagy Angyal? Azt nem tudom, Csak arra emlékszem, hogy olyan jó volt ott lenni. Amit mondtak, arra nem emlékszem, csak arra, hogy megnyugtattak. Végül, amikor kinyitottam a szemem, első tiszta gondolatom az volt, hogy Isten azt akarja, hogy éljek, és soha többé nem csinálok ilyet. Az orvos szólt anyának, hogy felébredtem. Ő fölém hajolt, és azt sziszegte: -Miért csináltad? Tiszta ideg vagyok! Szeretet nem volt a szavaiban. Csak problémát jelentettem neki. Nem voltak benne biztosak, hogy életben maradok. Két nap után hazaengedtek. Nem tudtam, hogy lesz tovább, de azt tudtam, valahogyan ki fog alakulni. Anya, apa semmit nem szóltak hozzám, nem kérdeztek semmit, hogy miért csináltam. Szüleim folytatták az életüket a szokott módon.

Viszont énbennem sok minden megváltozott. Mintha újjászülettem volna, mintha kaptam volna egy új életet. Igen, Istent kaptam meg magam mellé, meg a segítő angyalait. Soha nem hallottam Istenről, csak káromkodásként a szüleimtől. De most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy az Isten és az angyalok szeretete ott van velem, és fogják a kezem. Isten szeretete a szívembe költözött tizenöt évesen. Folytatás következik….