Rideg a világ, kihűlt minden,
Jégcsap nőtt a szívekben,
A szemekben fátyol ül,
Az utcák csendje az éjben zenél,
Mindenki egyedül, senki se él.
A lelkek kihaltak, elvesztek,
A mosolyok az arcokról eltűntek,
A szavak értelmetlenek lettek,
Nem érezni mást, csak reménytelenséget.
Az álom is porrá vált, elfeledett,
A boldogság szó ismeretlen lett.
Ilyen lett a világ, reményvesztett,
Mint anyját elveszített gyermek,
Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;
A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.
A sötétben csak a fájdalom beszél,
A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.
Szeretet nélkül élni nem lehet,
Nélküle a szív hamuvá lesz;
Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,
A lélekben a vágy és a remények elvesztek.
A világ csak árnyék, ha a szív nem él,
Az élet csak harc, minden csak álarc.
Szeretet hiánya halálhoz vezet,
A sötétség behálózza a szíveket.
A szívet szeretettel mindig fűteni kell;
Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,
Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;
A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.
