Nem vagyok egyedül

Van egy állapot, ami átjár, könnyedén áramlik, és ott semmi sem fáj. A testem, a lelkem, az elmém és a vágyaim mind tiszták. Nincs bennük szenny, nincs bennük negatív ragacsosság – csak könnyedség és fény. Ez egy olyan hely, ahol a létezés maga tiszta, könnyed, és minden érzés a szeretet fényében születik. Mintha minden része lenne egyetlen egységnek, egy összhangnak, ami bennem és körülöttem él. Egység van, összefonódik minden velem. Nincs határ, nincs különállóság – csak a tiszta, fájdalommentes létezés. Csak a vagyok.

Ez az állapot olyan, mintha nem lenne semmi, ami kibillentene, mintha minden, ami körülöttem van, az én részem lenne. Mintha én is része lennék a mindenségnek, és minden átjárna: a szeretet, a fény, a tisztaság. Könnyedén létezni ebben a harmóniában, mint a vízben úszó hal, aki nem küzd, nem erőlködik – egyszerűen csak van. Boldogan létezik. Nem küzd, nem fél, hiszen negatív érzések nem is léteznek számára. Nincsenek.

Érzem ezt az állapotot, és szeretném, hogy mindig itt legyen, hogy minden pillanatomat átjárja. De ebben a világban, amely sokszor nehéz és fájdalmas, ahol mindenki elvenni akar, az emberek elnyomják a tisztaságot és a szeretetet a szívükben. Mégis tudom, hogy léteznek tisztaszívű emberek. Sokan elbújnak, akik a tisztaságot és a szeretetet érzik, mert érzékenyek ebben a durva világban. Ott rejlik mindenki szívében: a fény, a tisztaság és a szeretet ott él. Tudom: nem vagyok egyedül.

Ültessünk szeretetet

A szeretet talán utat tör végül,

s a szívekben elcsitul a vész,

eltűnik éhség, háború és kín,

s az ember emberként él, nem rabszolgaként.

Mindenkit egyenlő jog illet meg –

bárhova is szülessen a földre le,

bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,

csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.

Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,

ki kenyér helyett félelmet eszik,

ne legyen kéz, mely más életet eltipor,

mert az erő nem adhat jogot bántani mást.

Dolgozzon mindenki méltósággal,

ne kényszerrel, hanem örömmel,

a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,

mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.

Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,

legyen béke, mit nem tör meg fegyver,

a világ legyen közös kert mindannyiunknak –

ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.

És ha egyszer majd kérdik tőlünk:

– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –

mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:

– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Nyitott könyv (a Költészet Napjára Április 11)

Nyitott könyv vagyok — érzékeny poéta,

sorok közt rejlik szívem rezdülése.

A szeretetről írok, nem is tudnék másról,

hisz minden versem halk vallomásról szól.

Nem keresek tapsot, nem vágyom címekre,

csak adni szeretnék — lelkemből, csendesen.

Talán valaki majd elidőz egy sorban,

s meglátja benne a szívem fényét, szavaim őszinteségét.

Írás közben hazatalál a lelkem —

egy ismeretlen szívre mosolyog halkan.

Ha csak egy sorban otthonra lel valaki,

már tudhatja: nincs egyedül.

Ártatlan

Nevet a világ, ha ő nevet,

tiszta hangján átsüt a szeretet.

Nem tud még semmit a bánatról,

csak él – ártatlan, pici lényként.

Szemeiben nincs múlt, se félelem,

csak jelen van – végtelenül őszintén,

Egy kacaj – s eltűnik minden, mi sötét,

egy apró kézben ott a szeretet, a fény.

Szívéből szól a létezés dala,

hiszen ő maga egy kis csoda.

Nincs még álarc, nincs még határ,

csak tiszta fény és gyermeki kacaj.

Ő az, aki még emlékeztet:

hogy mi is voltunk ilyenek.

És talán, ha figyelünk csendben,

újjászületünk a mosolyában – menten.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

A jövő hagyománya

A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.

A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.

A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.

Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.

A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.

A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.

Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.

Nem hagyom...

Nem hagyom,

hogy a jószívűségem

csak könnyű szélként szálljon,

s kihasználja az,

aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,

hogy a mosolyom üres

tükörképpé váljon,

hogy a szívem

elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,

de megtanultam,

hogy a szeretet nem vak,

hanem lát, érez,

és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,

de már látom,

kinek érdemes,

és kinek csak fény vagyok

egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,

hogy életem perceit

mások elorozzák,

hogy a boldogságom

eltűnjön általuk.

Egyszerűen jól vagyok

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,

könnyű léptekkel árad a fény,

egy lágy burok ölel át,

s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,

boldogságként lelkembe szivárog,

nem szól, nem kér, csak jelen van,

szívemben, testemben,

minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,

mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.

A szeretet, mi hozzám érkezik,

boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –

szavakkal leírni oly nehéz,

mert ezt nem érteni kell,

hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,

csak azt érzem, jól vagyok.

Csodás érzés, biztos,

hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,

hogy az érzések tovább maradnak.

Bárcsak soha el ne múlna,

a fájdalom bánat a múltba vonulna,

a boldogság belesimulna minden napjaimba.

Nagypapa műhelye

A napfény már rég bekúszott a kis műhely ablakán, ahol a poros polcokon sorakoztak a szerszámok: kalapácsok, csavarhúzók, régi fűrészek, megannyi eszköz, amelyek mind mesélni tudtak volna. A padlón egy apró láb dobogott izgatottan – Lacika ült ott, a hároméves kisfiú, aki ma különleges feladatot kapott.

A nagypapa éppen egy régi széket szerelt, szemüvege a homloka tetejére csúszva. Néha mosolyogva pillantott le az unokájára, aki minden egyes mozdulatát figyelte.

– Papa, ez micsoda? – bökött rá Lacika egy hatalmas franciakulcsra.

– Az ott egy franciakulcs, Lacikám. Nagy dolgokat lehet vele megjavítani.

– Miért hívják franciának? A kulcsok beszélnek franciául?

A nagypapa elnevette magát.

– Hát, azt nem tudom, beszélnek-e franciául, de biztosan jól értenek a csavarokhoz!

Lacika hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a papa meghúz egy rozsdás csavart.

– Papa, miért kell meghúzni a csavart?

– Hogy erősen tartson, ne essen szét semmi.

– És ha nem húzzuk meg, leesik az ég is?

A nagypapa a fejét csóválta, majd lehajolt, és tenyerébe vette Lacika kis kezét.

– Az ég nem esik le, de a szék bizony összedőlne. És képzeld, neked is mindig vannak csavarjaid – mondta mosolyogva, mire Lacika elcsodálkozott.

– Nekem? Hol vannak? A zsebemben?

– Nem, kis szívem. A te csavarjaid itt bent vannak – bökött gyengéden a mellkasára. – A szeretet tartja össze őket. Minden ölelés, minden nevetés, minden kedves szó olyan, mint egy csavar. Ha jól meg vannak húzva, a szíved mindig erős marad.

Lacika elgondolkodott.

– És te meghúzod a csavarjaimat, papa?

A nagypapa letette a szerszámot, letörölte kezéről a fűrészport, és térdre ereszkedett a kisfiú elé.

– Minden nap, Lacikám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, mikor megfogom a kezed, mikor együtt vagyunk itt a műhelyben. És tudod, te is meghúzod az enyémeket.

– Én? De én pici vagyok!

– Pont ezért, mert a te szereteted a legnagyobb. Olyan erős, hogy én is mindig rendben leszek tőle.

Lacika átkarolta a nagypapa nyakát, apró arcát a vállába fúrta.

– Akkor mindig itt maradok veled. Minden nap szerelünk együtt?

A nagypapa elmosolyodott, homlokon csókolta, és szeretettel ezt válszolta:

– Minden nap, kis mesterem.

Kívánom...

Kívánom, hogy ma új utat találj,

A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,

Hozzon örömöt minden pillanat,

Szívedben boldogság ébredjen.

Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,

Minden perc ajándékként táncoljon,

Nevess, álmodj bátran, élj a mának,

A jelenben a most pillanatának.

Kívánom, hogy a remény legyen veled,

És a szeretet öleljen körbe téged,

Hogy ragyogjon rád a fény,

Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!

Lélek a toll hegyén

A toll hegyén táncol a lélek,

Minden szó egy új csillagot gyújt,

Az írás nem csupán kifejezés,

Hanem szeretet—egy üzenet.

Papíron ébrednek az álmok,

Majd lágyan megszületnek,

Szavak fényesen át szövik a csendet,

S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.

A szív, ha ír, akkor beszél,

Minden betű egy szellő, mi körülölel,

Írásban szól a szeretet,

A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.

Lágy fényben pihen a papír,

Kezemben az álom, mi formát ölt,

Mert az írás nem csupán üres szó,

Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.

A szeretet és az írás egy ölelést hoz,

Miközben a világ csendes csodáját írjuk,

A szavak, mik a szívből jönnek,

Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

Álmodó

Lelked fénye ragyogva szól,

Belső békéd, mint egy toll.

Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,

Szeretet ölel, mindig ébren.

Lelked fénye, tiszta, szép,

Álmok szállnak, halk és mély.

Nyugtató csendben pihenj hát,

Szeretet ölel, álmodban át.

Odadó anyai kéz

Honnan az erő? Senki sem tudja.

Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,

nem látod rajta soha,

Ha kell, kezét

meghosszabbítja,

átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.

Ad és ad, csendben, szelíden támogat,

Nem kér, nem vár, csak szívéből árad

minden tovább.

Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,

Szíve szeretetből van, mely egy csoda.

Szívből jövő szeretet termelődik benne,

Újra és újra, mint napsugár reggelre.

Odaadásból fakad, végtelen forrás,

gyermeke öröme számára a legnagyobb

boldogság.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Együtt álmodunk

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Összefonódunk, mint tavaszi szellő,

Álmainkban egy szép világot alkotunk.

Ahol a boldogság minden nap virágot bont,

S a szeretet ölelése örökké tart,

Szívünk ritmusában ott a végtelen csend.

Alszol, és én veled álmodom,

Simogatom arcod, mint egy lágy fuvallat,

A csillagok fénye benned ragyog,

Lelkünk tánca csendben él a semmi határán,

Minden álmunk együtt születik meg.

A boldogságunk örök, mint a csillagok,

Mindenhol ott ragyog a szeretet,

Mi öleljük egymást kedvesen, halkan,

Lélegzetünk egy tánc, egy dallam,

Álmainkban sosem válunk el.

Összefonódunk, s kezed kezemet érinti az álomvilágban,

Szíved dobbanása lelkemben dobban,

Tudom, hogy ott vagy, bár távol, de mégis velem,

Szívem suttogja, hogy nem vagy egyedül,

Hisz együtt szállunk a szeretet szárnyán.

Alszol, és én ott vagyok minden pillanatban,

Mint a csillagok, mik sosem pihennek,

A szeretet, mely mindent körülölel,

És mi álmodunk egy szebb világot,

Melyben örökké együtt utazunk.

Búcsú dallama

(A képet mesterséges intelligencia készítette9

Lágy dallamot hoz a szellő,

Mely angyali, felemelő,

Szépsége szívet melenget,

Elűz búbánatot, terhet.

Nyugalom, szeretet, béke,

Dallam édes ölelése,

Ringat, engem, mennyekbe visz,

Örök fényébe átsegít.

Újra otthonra lelhetek,

És angyalként szerethetek,

Földi életben végeztem,

Dallamként lesz új életem.

A Csillag

Megszülettem, és fényből vagyok,

Égi csillag, s az égből figyelek,

Bensőmben ébrednek apró csillagok,

Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.

Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,

Lágy fényemmel átölelem a világot,

Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,

A csendben, hol mindenki alszik,

Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.

Szívemben a végtelen szeretet táncol,

Ragyogásom folyton szeretve világít,

Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,

Mi az univerzummal mindent összeköt.

A csillagok nem csupán fények az égbolton,

Hanem élő, isteni szeretet lények,

Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,

Mert felébresztem fényemmel a reményt,

hogy ti is csillagként ragyogjatok.

Néma szeretet

(A képet mestreséges intelligencia készítette.)

Nézem a gyönyörű fákat, melyek koronájukkal a felhőket súrolják. Büszkén állnak, időtlen méltósággal. Átvészelik a tomboló viharokat, elviselik a perzselő napsugarakat, és némán hordozzák a tél súlyos hóleplét. Nem kérdeznek, nem panaszkodnak. Csak állnak mozdulatlanul, őrizve az erdő csendjét. Ágaik otthont adnak az erdei állatoknak, menedéket a madaraknak, árnyékot a vándornak. Oly természetesen adnak, mintha semmi más dolguk nem lenne ezen a világon.

Talán jobb lett volna, ha a lelkem egy fában születik meg. Akkor nem kellene ennyi fájdalmat átélnem. Nem várna el tőlem senki semmit, nem kellene megfelelnem senkinek. Nem szakadna meg a szívem a világ ridegségében, nem érné lelkemet annyi seb. Csak állnék némán, gyökereimmel mélyen kapaszkodva az anyaföldbe, és csendesen figyelném az idő múlását.

De még egy fa sem él hiába. Mert a fák nemcsak állnak – ők is adnak. Gyökereikből táplálják a fiatal, erőtlen hajtásokat, táplálékot, energiát küldenek a beteg ágaknak. Nem kérnek cserébe semmit, nem várnak hálát. Nem vágynak elismerésre, nem követelnek figyelmet. Csak szeretnek. Feltétel nélkül, tisztán.

Oly kevesen vannak a világban, akik így szeretnek. Akik nem vesznek el a saját fájdalmukban, akik nem várnak viszonzást. Bevallom: nekem ez a világ túl durva. Néha úgy érzem, mintha a lelkem törékeny üvegből lenne, amelyen egyre több repedés fut végig.

Hiszem, hogy nekem is ezt kell megtanulnom. Úgy szeretni, ahogyan a fák. Elvárások nélkül, szavak nélkül, csupán a létezésemmel. Nem remélni semmit. Csak adni.

Talán egy nap sikerül... és nem várom el, hogy engem is szeressenek.

Csepp fény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fájdalmas könnyek hullottak le arcomról,

Szeretetté váltak, mint fénysugár, mi úgy ragyog.

Szellő ölelte őket, vitte, vitte messze,

Szerte szét, hogy érintsék a szíveket,

melyek elvesztek a semmiben.

Megérintik azok szívét, kik szeretetre vágynak,

Kiknek egy csepp fény új reményt adhat.

Ezért kell a fényt sugároznunk, tovább adnunk,

Hiszen minden lélek csodát rejteget,

a szívében ott van valahol az igaz szeretet.