( A képet mesterséges intelligencia készítette.)
A nap már lemenőben volt, a tenger felülete aranylón csillogott, ahogy a hullámok lustán nyújtóztak a part felé. A levegő sós illata keveredett a friss lime és kókusz aromájával. A tengerparti bungalók verandáján mécsesek égtek, lángjaik táncot jártak a lágy esti szélben. A fák között apró lámpások függtek, halvány fényük sejtelmesen világította meg a fehér homokot.
Emma a sekély vízben állt, a finom homok terült el a lábai körül, ahogy a hullámok átölelték. Hosszú, gesztenyebarna haját felfogta, de néhány tincs kiszabadult, és finoman az arcához tapadt a párás levegőben. Ruhája könnyű selyem, narancssárga, mint a napfelkelte első fényei. Tekintete nyugodt volt, de a szívében izgatott lüktetés vert gyökeret.
A parton, néhány méterre tőle, Kristóf egy fa alatt állt, lazán begombolt ingben, mezítláb, kezében egy üveg borral. Szőke haja kócos volt a szélben, tekintete sötéten figyelte Emmát. Mindig volt benne valami titokzatos, valami, amitől Emma úgy érezte, sosem tudja teljesen kiismerni.
— Gyere ide! — hívta a férfi rekedten.
Emma mosolyogva lépett ki a vízből, a selyemruha nedves szegélye a bőréhez tapadt. Kristóf egy poharat nyújtott neki. Az ujjuk összeért, és a lány bőrén forróság futott végig.
Leültek a homokba, háttal a végtelen tengernek. Kristóf lassan cirógatta Emma kezét, majd finoman megérintette az arcát.
— Tudod, hogy ez a hely olyan, mint egy álom? — suttogta Emma.
— Te vagy az álom — válaszolt Kristóf, majd közelebb hajolt, ajkai puhán érintették a lányét.
A csók mély volt, lassú és ismerős, mégis minden alkalommal új. Emma szíve zakatolt, ujjai Kristóf tarkójára siklottak, és elvesztek egymásban, mintha az idő is megállt volna.
Aztán hirtelen, egészen halk, alig hallható rezgés törte meg a csendet. Kristóf zsebében mozdulatlanul fekvő telefonja megremegett egy pillanatra. Olyan halk volt, hogy Emma szinte nem is érzékelte, inkább csak a férfi reakciója tűnt fel neki. Kristóf keze megfeszült a hátán, a csók egy röpke másodpercre megszakadt. De aztán, mintha mi sem történt volna, Kristóf folytatta.
Emma egy pillanatig gondolkodott, mondani akart valamit, de a férfi érintése újra magával ragadta. A telefon néma maradt. Talán csak egy jelentéktelen üzenet volt. Talán semmi fontos.
De az idő nem állt meg. És az éjszaka sem tarthatott örökké.
Másnap reggel Emma lassan ébredt. A nap fénye aranyló csíkokban esett a hófehér lepedőkre. Kristóf oldalt feküdt, de nem nézett rá. A mobilját szorította, és az arcán egy furcsa árny suhant át.
— Minden rendben? — kérdezte Emma álmosan.
Kristóf összerezzent, majd azonnal elmosolyodott. De Emma észrevette, hogy a mosoly nem ért a szeméig.
A férfi gyorsan felült, a lepedő összegyűrődött a mozdulattól.
— Csak egy hívás... semmi fontos.
Emma ösztönösen érezte, hogy hazudik. A szívében valami halkan megroppant, ahogy Kristóf távolabb húzódott tőle.
A férfi felállt, keresztbe font karokkal nézett ki az ablakon.
— Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el… — kezdte halkan.
A lány légzése elakadt. A bőrén még mindig ott égett az előző éjszaka minden érintése, minden csók, minden suttogás.
Kristóf mélyet sóhajtott.
— Valaki mást szeretek. Beleszerettem egy másik nőbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Egy ideje találkozgatunk. Ne haragudj. Nagyon nehéz ez most nekem is. Téged is szeretlek, de ő az igazi.
A szavak kíméletlenül csapódtak Emma mellkasába. A világ egyszerre szűk lett és fullasztó.
A szél meglibbentette a függönyt, behozva a tenger illatát. De most nem volt álomszerű. Csak sós és keserű, akár a könnyek, amelyek Emma torkában rekedtek.
Kristóf mozdulatlanul állt, mintha várná, hogy a lány mondjon valamit. De mit lehet mondani ilyenkor?
Emma lassan felállt. Egy pillanatra nézte a férfit – azt a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.
Aztán elmosolyodott.
Kristóf meglepetten nézett rá.
— Mi az?
Emma megrázta a fejét.
— Semmi. Csak... hirtelen olyan világos lett minden.
A szemei csillogtak, de nem a könnyektől. Hanem a felismeréstől.
A férfi úgy tűnt, mintha várna valamire. De Emma már tudta. A férfi sosem volt az övé igazán. Az álom, amit ő épített köré, csak egy illúzió volt, amit a vágy szőtt bele a valóságba. Ő túlzottan bízott abban, hogy az ő szeretete elég lesz a férfi számára. De most, ahogy ott állt, rájött, hogy az igazság más. Ő volt az, aki túlzottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, ami már a kezdetekkor is törékeny volt.
Megkerülte Kristófot, és odalépett az erkélyhez. A tenger még mindig ott volt, változatlan, hatalmas és gyönyörű. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és érezte a sós levegőt, a nap melegét a bőrén.
A tenger felé fordulva Emma elhúzta a haját az arcából. Az reggeli napfény fényei lassan belesimultak a hullámokba, mintha valami elúszott volna, ami már nem térhet vissza.
Ahogy ott állt, a férfi már nem volt ott. Elment.
Az idő nem adhatja vissza azt, amit már elvett.
Emma megértette, hogy a fájdalom egy új kezdetet hoz magával. És bár a szíve még fájt, tudta, hogy nem állhat meg – az életet tovább kell élni, lépésről lépésre.
