Én kis falum

Itt születtem, hol a fű zöldje más,

az Alföld síkján, hol a levegő illata mindig hazavár,

itt nőttem fel, itt voltak boldog éveim,

szívemnek örök emlékek, melyet soha el nem felejtek.

A falum jó pár éve már város,

de bennem mindig falu marad,

fiatalok nincsenek, elmentek,

a faluban az élet már lassan csak emlék lesz.

Munka nincs, csak üres tekintetek,

az utcák csendjét csak a szél zavarja,

mindenki elfásult, elzárkózott,

a gyerekek is a négy falak között a virtuális világban lelnek boldogságot.

A mosoly eltűnt, az arcok búsak,

a boldogság elbújt, a szürkeség az úr.

Szomorú látni, mivé lett kis falum,

hol egykor a gyerekek hangja töltötte meg a falut.

Most csend van, mindent elnyel a szomorúság,

a falu alig él, szép jövőt nem ígér,

Körösladány, szeretett kis falum,

néma lett, ahol egykor vidáman és boldogan élhettünk.

Tudatos lépések

Ahogy a földön lépek,

a lépéseim szelíd emlékek.

Minden lépés egy új világ,

hol az út formál, s a szív tovább lát.

Göröngyös ösvény, mi hív és vár,

hol árny és fény kezet fog már.

Kavicsok közt virág terem,

suttogja csendben: lépj velem.

Tudatos lépteim hangja zeng,

visszhangja mély, belül reng.

Nem rohanok, az idő tanít,

minden lépésem új ívet ír.

És ha az ösvény véget ér,

nem keresek mást, felnézek az égre.

Bennem az út, bennem a cél,

a lépés maga az élet, s a fény.

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

Az adás öröme

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Adni, csak úgy, mint a szél

simítva az arcot szelíden.

Adni, mint a nap,

mely meleget áraszt, nem kérve vissza semmit.

Egy ölelést,

mely lágy, mint a szív dobbanása.

Egy kedves szót,

mely a lélek titkos ösvényein talál haza.

Egy szál virágot,

mely illatával nem csak szépséget ad,

de az életet is továbbadja.

Adni, önzetlenül,

ahogy a forrás kínálja vizét

a szomjazónak,

kérdezés nélkül,

nem tudakolva, honnan és merre tart.

Látni a szemek csillogását,

amint a lélek megtelik fénnyel,

ahogy egy mosoly,

egy apró gesztus,

egy halk jelenlét

többet mond minden szónál.

Adni, mint a csend,

mely helyet hagy az örömnek.

Adni, mint a pillanat,

amely megáll, hogy teret adjon a boldogságnak.

Mert minden ajándék,

amit szívből adsz,

valahol visszatér majd hozzád,

és szétárad a világba,

szebbé, teljesebbé formálva azt.

Adni, csak adni,

nem várva semmit,

csak a pillanatot,

mikor látod, hogy valaki mosolyog,

és az élete egy kicsit szebbé lett.

Álomangyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Álmomban angyal vagyok,

Szárnyaimmal könnyedén szárnyalok,

Csillagokkal mindent megbeszélek,

A Holdnak halkan odaintek.

Álmomban a kék, csillagos éj

Illata olyan, mint a friss hóé.

Kellemesen hűvös, mégis üde,

Szívemet frissíti örömömre.

Álmomban angyal vagyok,

Szárnyalok, és közben mosolygok.

Hiszen olyan boldog vagyok,

Mert a csillagok közt ragyogok.

Álmomban angyal vagyok,

Más világokba látogatok,

Hol nincs se bánat, sem félelem,

Csak szeretet él az emberekben.

Mikor visszarepülök a Földre,

Hozom, mit láttam, s éreztem.

Szívemben dallamként zenélnek,

S verseimben általam útra kelnek.

Csillagok táncolnak velem az égen,

A Hold halkan visszaint nekem,

Angyali fehér ruhámat levetem,

Újból fénylő emberként ébredek.

Eltűnt évek

Mit mondhatnék, hová tűntek az évek?

Könnyű szellőként lebbentek át rajtam,

mint selyem, ami csak egyszer érinti a bőrt,

itt hagyva pár finom ráncot,

ezüst szálakat,

és emlékeket,

melyek könyvnyi szavakká értek bennem.

Gyermekeim mosolya

apró csillagokat szórt körém,

s minden év magával hozta

varázslatát és árnyékát,

ahogy testem lassan kérgesedik,

de lelkem egy fiatal fa,

új hajtásokat is bont,

és szívemben még mindig muzsikál a szeretet,

még ha néha félre is ver,

s a régi tűz már nem lobban.

Volt idő, mikor heves lángok jártak át,

most a szeretet csendje, a pillanatok mélye éltet.

Ötven felett is lehet szeretni,

hiszen minden kornak megvan

a maga szépsége, rejtett kincse –

csak látni kell, tiszta szívvel,

a lelkünk igazi szemével.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A vihar titka

                          

  

 

A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.

A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.

De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.

A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.

A Csend kincs..

Ha sosem vagy egyedül,

elveszel a világ apró zajában,

folytonos szavak hálójában,

hol csak külső képek vetülnek rád,

és saját arcod válik homályossá.

Ha sosem vagy egyedül,

nem hallod meg a belső csendet,

ahol a szavak elnémulnak, gondolatok hullanak,

s az idő, mint reggeli harmat,

feloldódik a fényben,

s a pillanat egybeforr veled.

Ha sosem vagy egyedül,

nem látod meg a világ szelíd részét,

ahogy minden apró pillanat fénnyé érik,

és a lét egyszerű, tiszta magvát,

mely csak némaságban tárul fel.

Ha sosem vagy egyedül,

elveszik a kulcs, mely benned rejlik,

s az ajtó, mi eléd tárulna,

zárva marad, míg meg nem hallod,

hogy te vagy a kulcs – a válasz.

De ha egyedül vagy, csendben,

meglátod belül önmagadat,

a kincset, aki te vagy.

És kint is minden szebbé válik,

mert egy álom valósággá válik.

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,

ahogy az őszi pára lassan leül,

falevelek közt bújik a csend,

és a szél halkan sóhajt, egyedül.

Bús az avar, fáradt arca ráncos,

emlékezik, mesél a múltról,

ahogy lassan megérik minden érzés,

s belehull a mély, csendes magányába.

Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,

puhán takarja a fák ágait,

tél közeleg, s halkul a világ,

a madarak álomként szállnak tovább.

A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,

hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,

águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,

míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.

Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,

a béke csendje szavak nélkül zenél,

hiszen minden ágon ott zúg a múlt,

az élet halk, mégis örök dalt mesél.

A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,

a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,

de melege már csak emlék a levélnek,

s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,

fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,

hegyek felett lebegve, felhők között suhan,

ahol az igaz szeretet ébred a csendben,

és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.

Talán egyszer valóra válik egy álom,

fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,

mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,

melyet csak a lélek legmélyén találhatok.

Talán egyszer harmóniát találok,

ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,

s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,

hogy helyette a béke töltse meg szívemet.

Talán egyszer elérhető lesz minden,

kezemmel érinthetem a távol csöndjét,

ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,

és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

Álomból élet

A sötét föld mélyén,

ahol a nap fénye

ritkán kúszik be,

ott álmodik a gubó,

mint egy szív,

mely a csendben lüktet,

várva a pillanatot,

hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal

van tele, mint egy könyv,

melyet senki sem olvas.

Bennük színek

jelennek meg az álmokban:

sárga, zöld, piros, kék,

mint a hajnalban

felkúszó napfény,

mely a virágok szirmait

érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj

fakad a hajnalban,

megrezdül a gubó,

mint a szerelem első üteme,

ami felforrósítja a szíveket.

A régi bőr szétfeszül,

mint egy titkos ígéret,

mely napfényt kér,

és végre megmutatja

az új életet.

Hús-vér pillangó,

már nem csupán színfolt,

hanem az álmok

szárnyas megtestesülése,

ami felkavarja a világot,

mint ősszel a szél,

mely a fák között

hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,

hiszen a fák alatt,

ahol a gyökerek táncolnak,

ott a titok él,

s ő, a felfedező,

ki végre kiszabadult,

ragyogó szárnyakkal

repül a világ fölött,

mint egy álom,

mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,

ahol a béke szőtte

az élet szövetét,

és a szeretet

minden színt átölel,

mint egy virágzó rét,

hol a napfény csillog,

és a madarak dalolnak

soha nem hallott éneket.

Itt minden szív

örömmel dobban,

a színek pompája

táncra hívja a lelkeket,

s a pillangó,

e csodás világban,

mint egy élő festmény,

szárnyal a végtelen térben,

hol az álmok

mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!

Ki mindannyiunk vágyát

teljesíted,

hogy egyszer a gubóinkat

széttörjük,

s az új világban

megtaláljuk az otthonunkat,

ahol a virágok soha

nem hervadnak el,

és az öröm

örökké tart veled.

Csendes Kérdések

 

Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?

Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?

Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,

Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,

Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.

Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,

Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;

Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!

Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.

Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;

Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.

Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;

Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,

Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.