Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,
Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.
Hangtalan záporban állok,
s kérdezem: vajon más vagyok?
A bánat fojtogat,
mintha idegen földre születtem volna,
ahol minden lélek egy nyelven szól,
csak én beszélek a szív csendjén.
Talán hiba vagyok,
egy eltévedt dallam egy régi zenében?
Sírva próbálok magyarázni,
de minden szavam visszhang,
csak a semmi felel,
és a szívem, mely lassan megszakad.
Miért nem értenek?
Talán azért, mert más vagyok,
mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?
Mégis, a könnyeim között,
a fájdalom rejtekén,
ott lapul valami,
valami, amit ők nem látnak.
Egy szív, mely érzi az eget,
a csendet, a mindent.
De vajon elég ez?
Vagy csak egyedül maradok,
mint egy elszakadt árnyék,
mely sosem kapja vissza a fényét?
